Hogy a tenger mélyén hajóroncsok, azokban pedig változatos kincsek, ékszerek, arany, fegyverek vannak, nem újdonság, de hogy egy igazi piramist rejtsen a világ szeme elől a tenger, arra kevesen gondolnánk. 1986 óta azonban nagyon könnyű volt arra gondolni, hogy ez mégis így van.
A japán Rjúkjú Egyetem professzora, Kihacsiro Aratake véletlenül fedezte fel a piramisszerű képződményt. Jonaguni szigeténél a pörölycápákat szerette volna testközelből tanulmányozni, amik a téli hónapokban nagy számban fordulnak elő arrafelé. Jonaguni 300 kilométerre fekszik a Japánhoz tartozó Okinavától, és 120 kilométerre Tajvantól. Amikor alámerült, a vízfelszín alatt körülbelül 25 méterrel szabályos alakzatokat fedezett fel. A szokatlan formai elemek változatossága és kombinációja, a lankás, helyenként teljesen simára csiszolt teraszok csak fokozták az ámulatát.
A felfedezésről nemcsak a kollégáit értesítette, hanem a prefektúrát és a kulturális minisztériumot is. Ezek után feltérképezték az objektumot, és még inkább elképedtek. Egy 150 méter széles, 200 méter hosszú és nagyjából 90 méter magas építmény tárult eléjük, ami kifejezetten hasonlított egy ember alkotta piramisra.
A vizsgálatok egymást követték, azt kiderítendő, hogy a kőtömbökhöz van-e köze emberi kéznek, és ha igen, ki építhette, mikor, és hogyan került a tenger alá. A szabályos és rendezett lépcsősorok miatt könnyen kialakulhatott az a vélemény, hogy egy rejtélyes civilizáció nyomait nyelte el itt a víz évezredekkel korábban.
A Rjúkjú Egyetem egy másik szakembere, Masaaki Kimura geofizika-professzor úgy gondolta, hogy mesterséges építmény rejtőzik a víz alatt, aminek a kora hozzávetőleg 10 ezer év lehet. Ha ez igaz, könnyen előfordulhat, hogy az emberiség történelmének legrégebbi építménye húzódik meg a kis sziget alatt. Kimura okfejtéséhez hozzátartozott, hogy az elsüllyedt Atlantisz Csendes-óceánban lévő ikertestvéréről van szó, ami némiképp árnyalja a szakmaiságát.
A nézetét nem is osztotta a japán állam, és a kormányzati intézmények szerint sem felbecsülhetetlen értékű kulturális leletekre bukkantak. Kimura később, tíz merülés után úgy pontosított, hogy természetes képződmény csúcsosodik a tengerben, de emberi kéz nyomai is felfedezhetők rajta.
A kutatásba több nemzet kapcsolódott be, a német Wolf Wichmann háromszor tanulmányozta az épületet, és úgy foglalt állást, hogy valószínűleg nincs köze az emberhez. Ugyanerre a megállapításra jutott a Bostoni Egyetem oktatója, Robert Schoch is, akinek a szakterülete a geológiai-régészeti rejtélyek feltárása.
Schoch úgy indokolt, hogy a képződmény egyetlen tömbből áll, és nem egyes blokkok vannak egymáshoz illesztve. Gyakran előfordul, hogy ez a kőzettípus, az agyagos homokkő, különböző vastagságú rétegekben rakódik le. Ezek a rétegek egymással párhuzamos vonulatokban töredeznek és ezt a tendenciát erősíti, hogy Jonaguni térségében erős, rendszeresen visszatérő szeizmikus mozgások is tapasztalhatók. A szökőár is gyakori a térségben. A szikla felületét szerinte mikroorganizmusok, algák, szivacsok borítják, amelyek elfedik a törések szabálytalanságait, emiatt látszólag tökéletes vonalakká formálják őket. Úgy folytatta, hogy geológiai bizonyíték az is, hogy a sziget felszínén is hasonlóan jellegzetes lépcsős sziklavonulatok vannak. A szabadban sokkal nyilvánvalóbb a természetes eredetük, ott eszébe sem jutna senkinek, hogy egy piramis alkotóelemei.
Schoch állításait erősíti, hogy a sziget másik részén is vannak hasonló repedések. Az is meggyőző érv, hogy a közelben lévő szigeten, Sanninuda szikláján ugyanúgy megfigyelhető a réteges szerkezet, és azt nem is borította el az óceán, hanem kiemelkedik belőle.
Jonagunit ettől még sokan látogatják, mert páratlan – szinte már misztikus – merülési élményt nyújt, mintha egy víz alatti múzeum lenne. És eközben tényleg nehéz attól az érzéstől szabadulni, hogy ezt nem a természet csiszolta ilyenre.
