Az emberiség ilyesmire érzékenyebb része gyakran él át kellemetlen pillanatokat imbolygó vízi járművek vagy turbulenciába kerülő repülőgépek fedélzetén. Ilyenkor az utasok szédülnek és émelyegnek, rosszabb esetben az egész egy kiadós hányással végződik. De mi történik akkor, ha a folyamat ezeknél jóval extrémebb körülmények között indul be feltartóztathatatlanul, miközben az ember fejére egy hermetikusan zárt sisakot rögzítettek? Az bizony probléma, Houston, de ne szaladjunk ennyire előre.
A szovjet űrhajós, akiből először jött ki a reggeli
German Sztyepanovics Tyitov szovjet űrhajós 1961. augusztus 6-án indult meg az űr irányába a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén, majd elérve azt, több mint egy napot töltött Föld körüli pályán. Ő volt az első ember, aki aludt a világűrben, ezzel be is került a Guinness Rekordok Könyvébe. De Tyitov volt az első olyan ember is, aki egyenesen belehányt a kozmikus térbe, legalábbis a járművében. A súlytalanságban lebegve az űrhajós elvtárs ugyanis rosszul lett, majd a gyomortartalma is távozott, amelynek darabjai ezután szabadon repkedtek a kabinban a különféle berendezések körül. Mindez jelentős aggodalmat okozott a szovjet mérnökök körében, akik ezt követően leállítottak az űrrepüléseket mindaddig, míg ki nem vizsgálták, pontosan mi történik az emberi szervezettel több száz kilométer magasságban, ami ennyire „megbetegíti”. Tyitov űrbéli hányása így fontos mérföldkő lett az űrkutatásban, és az űradaptációs szindróma felfedezésében.
A rosszullét neve: űr(tengeri)betegség
Az ember egyensúlyközpontját a vesztibuláris rendszer adja, amely az egyensúly fenntartásáért és a térbeli tájékozódásért felelős. A belső fülben található félkörös ívjáratokban folyadék mozog, a testhelyzetünk változására pedig a folyadék is elmozdul, információt adva ezzel az agyunknak. Ami aztán ennek megfelelően szabályozza az izomtónust, biztosítja a fejünk helyzetváltását követő reflexes szemmozgást, valamint befolyásolja a vegetatív központok működését is. Amikor viszont a gravitációs erők megváltoznak, és az űrbéli mikrogravitáció lép életbe, az emberi egyensúlyrendszer megpróbál adaptálódni ehhez. Ha az alkalmazkodás nem tökéletes, akkor jelentkezik az ocotonia jelensége, amikor az asztronauta számára megszűnik a fent és lent referenciapontja, az egyensúlyrendszere pedig ellentmondásos jeleket kezd küldeni az agynak. A test mindezt úgy érzékeli, mintha megmérgezték volna, ekkor jön a hányinger és a hányás reakciója.
Az űradaptációs szindrómát (Space Adaptation Syndrome, SAS), azaz az űr(tengeri)betegséget az asztronauták 60-80 százaléka megtapasztalja a mikrogravitációban töltött első 2-3 nap alatt, majd általában a Földre való visszatérés utáni napokon is hasonló rosszullétet észlelnek, mivel a testüknek újra alkalmazkodnia kell a normál gravitációhoz.
A június végén űrutazásra indult magyar űrhajós, Kapu Tibor arról is beszámolt, hogy az űrben a mikrogravitáció miatt az ember testfolyadékai a felsőteste felé tolódnak, ilyenkor a fejben is „egy furcsa teltségérzet jelentkezik”, ami fejfájással és hányingerrel jár.
Az asztronauták küldetését persze minden esetben kemény fizikai és mentális felkészítés előzi meg, amelynek része az űradaptációs tréning is. Az amerikaiak már 1957-ben, a Mercury-projekt részeként elkezdték az űrhajósok súlytalansághoz szoktatását. Két német tudós ehhez egy olyan merev szárnyú repülőgépet fejlesztett ki, ami parabolikus repülési pályát bejárva földi körülmények között is közel súlytalan környezetet képes szimulálni. A gép a beszédes Vomit Comet, vagyis Hánytató Üstökös becenevet kapta.
Hogyan hányjunk az űrben?
De hiába minden felkészülés és modern orvostudomány, az űrhajósok legalább fele így sem tudja teljesen elkerülni odafenn a kavargó gyomor problémáját. A világ egyik legismertebb űrhajósa, a kanadai Chris Hadfield az Egy űrhajós tanácsai földlakóknak című, 2013-ban megjelent könyvében például arról írt, hogy az indulás előtti estén társaival egy alapos beöntést végeztek, majd a start előtti reggelen is csak egy kis zabkását és némi folyadékot fogyasztottak,
„abban a kaján tudatban, hogy hamarosan úgyis viszontlátják az egészet”.
„A start utáni hányinger elég gyakori, márpedig külön vécénk majd csak akkor lesz, ha két nap elteltével megérkezünk az ISS-re”, írta Hadfield, aki ezután a Nemzetközi Űrállomáson töltött első óráiról is beszámolt. A parancsnok szerint mikor figyelte a körülötte lebegő tárgyakat, majd felkelt a székéből, és megpróbált mozogni, a szó szoros értelmében szédítő élményben volt része, és ha kicsit is gyorsan mozdította meg a fejét, a gyomra rögtön hányingert keltően megrándult. Az űrben töltött első napon szerinte a hányinger elkerülhetetlen, régebben pedig voltak olyan űrhajósok, akik nagyjából az egész repülésüket végighányták, mert a szervezetük nem tudott alkalmazkodni a súlytalansághoz.
Hadfield 2012-ben, még az űrhajó fedélzetén konkrétabban is szemléltette, mit tehetnek az asztronauták, ha visszafordíthatatlanul rosszul lesznek. Egy diák kérdésére elmagyarázta, hogy amikor felérnek az űrbe, eléggé össze van zavarodva a szervezetük, szédülnek és az ebédjük is összevissza sodródik a gyomrukban, sőt néha az is előfordul, hogy végül az egész kikívánkozik belőlük.
A parancsnok ekkor elővett egy speciális űrhányózacskót, és megmutatta, hogyan kell az űrben akkurátusan hányni. „Gondolj arra, mi történik a Földön, amikor hánysz. Csak belehánysz a zacskóba, aztán kidobod. De ha ez a zacskó itt fent van nálunk, mit fogok vele csinálni? Hónapokig velem marad az űrben. Szóval egy igazán jó hányózacskó kell ide”, mondta a rutinos űrhajós, és megmutatta a zacskóban lévő textilbélést, amivel az akció után megtörölgethetik az arcukat, majd pedig egy cipzár segítségével megakadályozzák azt, hogy a hulladék a 100 milliárd dolláros laboratóriumban lebegjen összevissza.
És a sisak alatt?
Az űrállomáson tehát nagyjából megoldott a hányás kényes problémája. Viszont ennél sokkal veszélyesebb a helyzet akkor, ha a sisakkal a fején jön rá valakire a rosszullét. Ebből a szempontból az EVA-k (Extra Vehicular Activity), azaz az űrséták jelentik az egyik legnagyobb rizikót. Hogy ez mennyire így van, azt éppen Hadfield egyik esete mutatja.
A kanadai asztronauta első űrsétája során a vizorján (a sisak elején lévő áttetsző rész) lévő olajos-szappanos párásodásgátló oldat véletlenül a szemébe került, amitől könnyezni kezdett. Csakhogy gravitáció hiányában ez egyetlen nagy, szennyezett könnycseppé állt össze, ami belement a másik szemébe, ezért a férfi átmenetileg semmit nem látott. Végül a könnycseppek felszáradtak, és visszanyerte a látását – de most képzeljük el ugyanezt könny helyett gyomortartalommal. Ez már nemcsak a látást homályosítaná el, de eltömítené a levegőellátását is, ami rövid úton fulladást okozhatna. A hányás tüdőbe való belélegzése ráadásul jó eséllyel aspirációs tüdőfertőzést is okozna a hányadékban lévő toxikus baktériumok miatt. A sisakba hányás így jó eséllyel végzetes lenne, az űrsétákat ezért különösen nagy gonddal tervezik meg, hogy ennek kockázatát minimalizálják. Ahogy az űrruhákat is ellátják ma már olyan funkciókkal, amelyek segítenek a folyadékok kezelésében és az eltömődések megelőzésében, bár a kockázat így is jelentős.
A világhálón elérhető források szerint mióta ember járt az űrben, ilyesmi nem történt soha: még egyetlen űrhajós sem hányt bele a sisakjába, sem a fellövés időszakában, sem űrséta közben. Ezek után már csak az az egy kérdés maradt nyitva: vajon a Földön érvényes alapszabályhoz hasonlóan az űrhajós hányásában is mindig van répa?
