Távoli, szegény országok elárvult gyerekeinek örökbefogadása régóta kedvelt humanitárius tevékenységük a jómódú nyugati embereknek, sok kritika érte emiatt többek között Madonnát és Angelina Jolie-t is. Odáig viszont még ők sem merészkedtek, hogy az emberi rasszok színskálája alapján hozzanak össze otthonukban egy tizenkét fős gyerekcsapatot. Külön meglepő, hogy mindezt éppen egy színes bőrű emberi jogi aktivista tette a múlt század közepén, aki a változatos hátterű gyerekek boldog együttéléséből még látványosságot is csinált. Pedig Josephine Baker éppen a faji és kulturális egyetemességbe vetett hitét akarta ezzel demonstrálni.
Az első gyereket 1954-ben, a japán turnéja után fogadta magához. Akio ekkor már 18 hónapja élt egy árvaházban, nem sokkal a születése után hagyta ott az anyja egy kisboltban. Baker ezután szinte minden útjáról egy újabb gyerekkel tért haza: többek közt egy fekete bőrű babával Kolumbiából, egy vörösesszőkével Finnországból, egy arab kisfiúval a háború sújtotta Algériából, egy zsidóval a francia szociális rendszerből, és bár sokáig kizárólag fiúgyerekekben gondolkodott, két kislány is hozzá került.
Így állt össze végül Josephine Baker tizenkét tagú gyerekcsapata, akiket szivárványtörzsnek nevezett el:
- Akio, japán születésű fiú
- Jeannot, koreai születésű fiú
- Luis, kolumbiai születésű fiú
- Jari, finn születésű fiú
- Jean-Claude, francia születésű fiú
- Noël, francia születésű fiú
- Moïse, zsidó származású, francia fiú
- Brahim, algériai születésű fiú
- Koffi, elefántcsontparti születésű fiú
- Mara, venezuelai születésű fiú
- Marianne, francia születésű lány
- Stellina, marokkói születésű lány
A banánszoknyától a polgárjogi mozgalmakig
A francia-amerikai revüsztár maga is nyomorúságos körülmények közül indult. Freda Josephine McDonald néven a Missouri állambeli St. Louisban született 1906-ban egy szegény fekete mosónő és egy ismeretlen fehér férfi lányaként. Anyja, aki maga is adoptált gyerekként nőtt fel, korán munkára fogta, Josephine már nyolcévesen takarított és mosogatott gazdag fehér családoknál, majd tizenhárom évesen, szintén anyja unszolására, hozzáment az első férjéhez.
A táncban és éneklésben is tehetséges kamaszlány közben csatlakozott egy feketékből álló utcai előadói csoporthoz, és hamarosan a New York-i Broadway-en kötött ki. Tizenöt évesen hozzáment a második férjéhez, William Bakerhez, majd miután egy párizsi tehetségkutató fellépést ajánlott neki a francia fővárosban, a tizenkilenc éves Josephine Baker legendás banános bikinijében hajolt meg a Folies-Bergère varieté közönsége előtt.
A Fekete Gyöngy és Fekete Vénusz néven befutott díva alig egy évtized múlva korának legjobban fizetett előadója lett, és megkapta a francia állampolgárságot. Negyvenéves múlt, amikor feleségül ment a negyedik férjéhez, a francia zenekarvezető Jo Bouillonhoz, akivel Délnyugat-Franciaország egyik legszebb reneszánsz kastélyában rendezkedtek be. A több mint harminc szobás Château des Milandes több mint négyszáz hektáros kertjével Josephine Bakert végképp a francia elit tagjai közé emelte, miközben a szülőhazájában még mindig előfordult, hogy csak a hátsó bejáraton engedték be egy szállodába.
Missouriban felnőtt kamaszként Baker korán megtapasztalta a rasszizmus és a szegregáció működését, gyerekként őt is többször bántalmazták, és rendszeresen szemtanúja volt a pogromoknak és a feketékkel szembeni erőszaknak. A forradalmár karaktere előbb a második világháború idején mutatkozott meg, amikor a francia ellenállási mozgalom tagjaként kémkedett a nácik után, majd az 1950-es években csatlakozott az amerikai polgárjogi mozgalomhoz, és minden nyilvános tettével igyekezett a rasszizmus és a diszkrimináció ellen harcolni. Nem volt hajlandó fellépni szegregált klubokban, 1963-ban pedig 250 ezer ember és Martin Luther King „Van egy álmom”-szónoklata előtt beszélt arról Washingtonban, milyen érzés volt a fogadott hazájában, hogy nem kellett a színes bőrűeknek kijelölt vécéket használnia.
Château des Milandes, a testvériség fővárosa
A dzsesszdíva, akinek nem születhetett saját gyereke, 1954-ben mesélt először a tervéről, hogy a világ különböző tájairól, különböző rasszokba tartozó gyerekeket szeretne örökbe fogadni, amivel megmutatná, hogy változatos származású emberek is képesek családként együtt élni az egyetemes testvériség eszményében. Az ötlet néhány éven belül megvalósult, a házaspár az adoptált gyerekeket átnevezte, és a származásuknak megfelelő hagyományok szerint nevelték őket, hogy minél inkább a saját a faji és nemzeti jellemzőiket mutassák.
A népes család és a birtok fenntartása viszont jelentős költségekkel járt, amit a házaspár egyre nehezebben tudott fedezni. A Milandes birtokot ezért egyfajta turisztikai központtá alakították, ahol a közeli utak mentén táblákon invitálták az autósokat, hogy látogassanak el a „világ falujába”, a „testvériség fővárosába”. A látogatók belépődíj fejében végigsétálhattak a birtokon, és megnézhették, ahogy a szivárványtörzs gyerekei boldog harmóniában játszanak és lovagolnak, táncolnak és énekelnek együtt a népek közötti testvériség jegyében.
Baker a médiamegjelenéseiben is igyekezett idealizált képet mutatni a családjáról, a kifizetetlen adósságok miatt mégis kénytelenek voltak elhagyni a kastélyt. Grace Kelly amerikai színésznő és monacói hercegné közbenjárására kaptak új házat a Riviérán. Közben a kamaszok és az anyjuk között is egyre feszültebbé vált a viszony: a humanitárius filozófiát ugyan egyikük sem kérdőjelezte meg, a szigorú nevelési elveket viszont nehezen viselték. „Maman az amerikai politikában demokrata volt, de anyaként konzervatív” – mondta évtizedekkel később egy interjúban Brian Bouillon-Baker, akit egykor Brahim néven, Algériából vett magához az énekesnő. Így történhetett meg, hogy mikor a finn Jariról (később Jarry) tizenöt éves korában kiderült, hogy meleg, Baker kirúgta otthonról. Ez annak tükrében különösen meglepő, hogy a Fekete Vénusz a biszexualitás igazi ikonja volt: az ágyában megfordult állítólag Clara Smith énekesnő és Frida Kahlo, de az építész Le Corbusier és Gustaf-Adolf svéd trónörökös is.
Birtokló szeretet
Mire Josephine Baker 1975-ben meghalt, a legidősebb gyerekei már felnőttek, és sorra hagyták el a családi házat a kisebbek is. Néhányuk sorsa aztán tragikusan alakult: Moïse rákban halt meg 1999-ben, Noëlnél skizofréniát diagnosztizáltak, és pszichiátriára került, a bohém Jean-Claude Baker pedig, aki Josephine Baker: The Hungry Heart (Josephine Baker: Az éhes szív) címmel könyvet is írt anyja életéről, 71 évesen öngyilkos lett.
Josephine Bakert 2021-ben a történelem első színes bőrű nőjeként iktatták be a francia Panthéonba, az elnöki méltatás szerint az énekesnő „ellenállóként és az antirasszizmus fáradhatatlan harcosaként részt vett minden olyan küzdelemben, amely egyesítette a jóakaratú embereket Franciaországban és az egész világon”. Baker örökbefogadási projektjét ritkábban említik a jótéteményei között, és bár a gyerekei általában szeretettel emlékeztek vissza a Milandes-ban töltött gyerekkorukra, anyjukról később vegyes érzésekkel nyilatkoztak. Többen gondoskodó szülőként írták le, akinek viszont gyakran voltak kirohanásai. A finn Jarry egyenesen úgy fogalmazott: Josephine Baker túlságosan birtokló volt, aki nem engedte, hogy örökbefogadott gyerekei úgy éljenek, ahogyan szerettek volna.
(Források: The Conversation, Slate, Spiegel, Wikipedia)
