Filmekből, sorozatokból vagy szájról szájra terjedő konyhapszichológiai bölcsességként mindenki ismeri az öt fázist, amelyeken átkelve az ember megküzd a gyász érzésével:
- a tagadás;
- a harag;
- az alkudozás;
- a depresszió; és végül
- az elfogadás.
Annyira népszerű a modell, hogy kisebb-nagyobb asszociációs ugrásokkal szokás mindenféle sokkoló, nagy hatású esemény lelki feldolgozására is rávetíteni, sokszor felmerült például a Covid-világjárvánnyal kapcsolatban, sőt mostanában a közösségi médiában gyakran lehet olvasni olyan okfejtéseket, amelyek azzal hozzák párhuzamba, hogy a fideszesek hogyan kezelik pszichésen a kormány népszerűségének mélyrepülését. Ebbe most ne is menjünk bele mélyebben, már csak azért se, mert a modell valójában már eredetileg sem a gyászról szólt, és ma már rég túlhaladottnak számít.
Az öt fázis elméletét egy svájci-amerikai pszichiáter, Elisabeth Kübler-Ross alkotta meg, 1969-ben, az On Death and Dying (A halál és a hozzá vezető út) című könyvében vázolta először. Kübler-Ross a Chicagói Egyetem Orvostudományi Karán tanított, és az egyetem oktatókórházában sokat foglalkozott halálos betegekkel, ezek az élmények inspirálták a könyvét. Az öt fázis tehát eredetileg nem a gyásszal való megküzdésről szólt, hanem a haldoklásról, és a könyv fő fókusza nem is ez volt, hanem az, hogy az orvostudomány fejlődése hogyan változtatja meg az emberek viszonyulását a halálhoz, a haldokláshoz.
A modell hamar népszerű lett, és különféle verziói születtek, így húzták rá a gyász, a veszteség vagy a trauma lelki feldolgozására is – ezek közül végül az első lett az, amivel igazán elterjedt a köztudatban. Szakmai körökből már a kezdetektől sok kritikát kapott az elmélet, Kübler-Ross a könyv folytatásában (Questions and Answers on Death and Dying, Kérdések és válaszok a halálról és haldoklásról, 1972) hosszasan értekezett is arról, hogy az öt fázis valójában nem feltétlenül lineárisan következik egymás után, megesik, hogy valaki párhuzamosan jut át akár kettőn vagy hármon is közülük, de az is előfordul, hogy valakinél kimaradnak szakaszok. Ennek a könyvnek a központi témája egyébként az volt, hogy az orvos mikor közölje a pácienssel a halálos diagnózist, és arra jutott, hogy ezzel a legjobb megvárni azt, míg a beteg maga kérdez a halálról.
Kübler-Ross később újabb szakaszokat és alfázisokat azonosított, és finomította velük a modelljét, ilyen a sokkhatás, a részleges tagadás, a remény, a bűntudat, a szorongás és az érzéktelenség. A halála után megjelent, gyakori szerzőtársával, David Kesslerrel közösen írt utolsó könyvében pedig már a haldoklástól elszakadva, általánosabb megközelítésben értelmezte a pszichológiai megküzdés szakaszait, általában a személyes veszteségekre alkalmazva, és végül arra jutott, hogy itt tulajdonképpen nem is a haldoklásról vagy a gyászról, hanem végső soron a változástól és az ismeretlentől való félelem legyőzéséről van szó.
A modellt főleg amiatt érte sok kritika, hogy az csak a pszichiáter személyes tapasztalataira, élményeire épít, azokat pedig egy bizonyos kulturális környezetben szerezte, és mégis univerzális következtetéseket vont le belőle. Ráadásul mindezt empirikus kutatás és bizonyítékok nélkül. Később zajlottak kutatások a témában, amelyek arra jutottak, hogy nagyjából az emberek 40 százalékánál nem a Kübler-Ross által vázolt folyamatok szerint zajlik a veszteségek lelki feldolgozása.
A „gyász öt fázisa” azonban olyan mélyen ivódott be a popkultúrába, hogy a laikusok körében ez vált az elvárt viselkedésformává ilyen esetekben. Azóta többször leírtak már pszichiáterek, pszichológusok olyan eseteket, amikor a pácienseik azért szorongtak, mert nem a „helyes” sorrendben élték át az egyes fázisokat, vagy kimaradt nekik valamelyik, és emiatt azt gondolták, hogy valami baj van velük pszichésen.
(Források: Psychology Today, Scientific American, Harvard Business Review, Mind Journal)
