1957-ben a japán sarkkutató intézet grandiózus, többévesre tervezett tudományos expedíciót indított a déli sarkvidékre. Létrehoztak egy állandó bázist az Antarktisz partjainál fekvő Ongul-szigeten, ez a mai napig üzemelő Sova kutatóbázis, ahol napjainkban a nyári időszakban 170, télen 40 tudós dolgozik. Persze a kezdetekkor ez még jóval szerényebb volt, az első legénység 11 főből, plusz 16 szánhúzó kutyából állt.
Az első évet sikerrel átvészelte a csapat, sőt még gyarapodott is, az egyik kutya nyolc kölyöknek adott életet, miközben az emberek leginkább geofizikai kutatásokkal töltötték az időt. A tervek szerint 1958 februárjában érkezett volna a váltás – ez az antarktiszi nyár, az Ongul-szigeten ilyenkor a nappali átlaghőmérséklet mínusz 3 fok körül alakul, szóval nincs is olyan sokkal hidegebb, mint ugyanekkor Magyarországon. Május és szeptember között viszont simán repkednek a mínusz 40-ek, szóval nem csoda, ha a csapat már nagyon várta a hajót, amivel az új legénység érkezik, ők meg mehetnek haza.
A hajó azonban csak nem akart megérkezni, ugyanis a szokatlanul hideg sarkvidéki nyárban egyszerűen befagyott a jégbe. Egy amerikai jégtörő sietett a bajba jutott hajó segítségére, de a szigethez vezető, jeges tengerrészt nem tudták hajózhatóvá tenni. Így végül helikopteres mentőexpedíciót rögtönöztek, és az egyre rosszabb idő ellenére sikerült kimenekíteni a bázisról a tudósokat – a helikopteren azonban a szánhúzó kutyáknak már nem maradt hely (kivéve a már említett nőstényt és a kölykeit). Végül amikor hazaindultak Japánba, 15 kutyát otthagytak az antarktiszi télben, láncra verve, néhány napi élelemmel és ivóvízzel.
A kutatók 11 hónappal később, 1959 januárjában tértek vissza, és egészen megdöbbentek azon, amit találtak: két szánhúzó kutya, Taró és Dzsiró várta őket. A szigeten hagyott kutyák közül hét elpusztult, hat elszabadult a láncról, és eltűnt, ők ketten azonban valahogy átvészelték az antarktiszi telet, a hónapokig tartó sötétséget, a brutális fagyot és viharokat. Valószínűleg megtanultak pingvinre és fókára vadászni, és a kutatóbázis épületében húzták meg magukat. Az elhullott társaik teste érintetlen volt, a két túlélő nem fanyalodott kannibalizmusra. Még csak alultápláltnak sem tűntek, amikor megtalálták őket.
Taró és Dzsiró testvérek voltak, hároméves szahalini huskyk, a szánhúzó csapat legfiatalabb tagjai. A szahalini husky amúgy legendásan jól bírja a hideget, a Szibériából származó fajtát direkt szánhúzásra tenyésztették ki, 70 kilónyi rakományt simán elhúz napi 100-150 kilométerre is, 10 kilométer/órás sebességet tartva – persze az antarktiszi tél még ilyen túlélőképességek mellett is maga a pokol.
Japánban óriási sajtóvisszhangja volt és valóságos népharagot váltott ki, amikor a kutyákat a sorsukra hagyták – hiába magyarázták a kutatók és az amerikai jégtörő legénysége felváltva, hogy már az emberi legénység kimentése is óriási kockázatokkal járt, a kutyák helikopteres utaztatása pedig sok szempontból is lehetetlen lett volna a gyakorlatban. Annál nagyobb volt az eufória egy évvel később, amikor kiderült, hogy két kutya csodával határos módon túlélte a telet. Taró és Dzsiró igazi népi hős lett Japánban, a kitartás és a bátorság szimbólumai, több szobrot is emeltek nekik országszerte.
Dzsiró ott is maradt az Antarktiszon, ahol szánhúzóként dolgozott tovább az újra megnyílt kutatóközpont körül, majd a megmentése utáni télen, 1960-ban elpusztult. Taró ekkor hazakerült Japánba, ahol még tíz évet élt a Szapporói Egyetem hivatalos kabalaállataként. Ma mindketten múzeumban vannak kiállítva.
(Források: Digital Journal, Japan by Web, Medium)
