1939. szeptember 3-án az Egyesült Királyság hadat üzent Németországnak. Ezzel a britek számára is kezdetét vette a második világháború, ami a végül győztes oldalon álló ország lakosainak is rengeteg szenvedést okozott. A szigetország településeit még egy évig nem érte támadás, az viszont azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a civilek sem mentesülnek a harcok jelentette terhek alól.
Az élelmiszert szállító hajókat innentől kezdve gyakran támadták a német tengeralattjárók, ami súlyos problémát okozott az importra szoruló országnak. Az ellátási hiány miatt a kormánynak kellett gondoskodnia arról, hogy minden ember hozzájuthasson a legszükségesebb élelmiszerekhez, ezért bevezették a fejadagrendszert, beállt a hadigazdaság állapota.
Az ország vezetése már évekkel korábban felkészült egy esetleges totális háborúra, ezért jó előre megtervezték az élelmiszer elosztását. A brit élelmezésügyi minisztérium már 1936-ban elkezdte a tervezést, a háború kitörésének évére pedig már 50 millió fejadagkönyv állt a raktárakban kinyomtatva, amit szükség esetén azonnal ki lehet osztani.
Az elsődleges szempont természetesen az emberélet védelme volt, ezért a döntéshozók úgy látták, hogy a háziállatok feláldozása vállalható döntés egy ilyen helyzetben. A brit kormány a hadüzenet előtt nem sokkal létrehozta az Országos Légoltalmi Állatvédelmi Bizottságot (NARPAC), ez a következő tájékoztatást adta ki a háziállatok tulajdonosainak, amit szinte minden újság és a BBC is közölt:
„Ha lehetséges, még a vészhelyzet előtt vigye vidékre vagy más helyre háziállatait.” Továbbá: „Ha nem tudja őket valaki más gondjaira bízni, akkor a legkegyesebb megoldás az, ha elaltatja őket.”
A szabályozásban az is szerepelt, hogy ha egy ház lakosait támadás miatt evakuálni kell, nem vihetik magukkal a házi kedvenceiket. A hadüzenet híre után az állatok gazdái özönleni kezdtek az orvosokhoz, hogy elvégeztessék az altatást.
Az állatvédő szervezetek, és sok állatorvos is ellenezte az egészet. Az Egyesült Királyság legnagyobb állatjóléti szervezete, az RSPCA azonban tudomásul vette, hogy ebben a helyzetben az ő elsődleges feladatuk is az állatok megsemmisítése lesz.
Londont először 1940 szeptemberében érte német bombázás. A támadás egyre több embert arra késztetett, hogy elvigye elaltatni a kisállatait. A pánikba esett embereket néhány újság nyugtatgatni próbálta. Egy akkori cikk azt üzente a lakosoknak, hogy tényleg csak akkor hozzák meg az állatok leölését jelentő tragikus döntést, ha az elkerülhetetlen.
A kormányzati kommunikáció azonban szuperhatékony volt, azt tanácsolták, hogy ölessék meg az állataikat, és az emberek szót is fogadtak:
750 ezernél is több kisállatot pusztítottak el egy hét leforgása alatt.
De vannak olyan adatok is, amelyek szerint a háború első hetei alatt milliószámra ölték le a kutyákat és macskákat.
Mindez persze nem az emberek kegyetlenségéről tanúskodik, bár voltak olyanok is, akik egyszerűen az utcára tették vagy az erdőben hagyták az állatukat. A történészek szerint ez olyan lépés volt a kormány részéről, ami azt jelezte, a háború igenis elkezdődött, és ha a kormány óvintézkedésekre ad ki felszólítást, nincs mese, azt követni kell. A kormány döntése szerint pedig az állatok sorsa nem az lett, hogy ők is fejadagokat kapnak az élelmiszerből.
Mindamellett voltak, akik igyekeztek megtenni minden tőlük telhetőt, hogy minél több állatot megóvjanak. Az 1860 óta működő Battersea menhely például nem adta fel, és befogadták azokat a kutyákat és macskákat, amiket a gazdáik odavittek – vagy az élelmiszerhiány miatt, vagy pedig mert a gazdára a seregben volt szükség. Hatalmas számban érkeztek ide az állatok, a mindössze négy alkalmazottal és segítőkész önkéntesekkel üzemelő Battersea 145 ezer kutyáról gondoskodott a háború hat éve alatt. A menhely számára sem volt egyszerű az állatok ellátása, még az is előfordult, hogy a dolgozók a saját fejadagjukból adtak nekik.
Nina Douglas-Hamilton, vagyis Hamilton hercegnő az állatvédelem és az élő állatokon végzett kísérletek elleni küzdelem egyik élharcosa volt. A háború idején hatvanas éveiben járó arisztokrata az élelmiszerhiány miatti leölések ellen is felszólalt, nyilatkozatát több újság és a BBC is közölte. Hamilton először a saját otthonában adott menedéket több száz állatnak, majd létrehozott egy menhelyet egy repülőtér területén Ferne-ben, és saját alkalmazottjaival gyűjtette össze a segítségre szoruló állatokat. Ez Ferne Animal Sanctuary néven a mai napig működik.
Bizonyos szempontból érthető, hogy ma már kevesen tudnak az állatok háború alatti tömeges leöléséről, hiszen ez a hat év emberek tömegeinek okozott mérhetetlen szenvedést, ami mellett a kutyák és macskák tragikus sorsa eltörpülhet. A tömeges állatleölések a mindennapok részei voltak, és érthető, hogy senki nem szeretett róla mesélni.
Források: University of Oxford, BBC, Clare Campbell: Bonzo’s War: Animals Under Fire 1939–1945
