Évszázadokkal ezelőtt, amikor még nem volt biztosított a tiszta, biztonságosan fogyasztható ivóvíz, az emberek inkább alkoholos italokat ittak helyette. Legalábbis így tartja a közhiedelem, és ez köszön vissza filmekből, sorozatokból, ahol a középkori embereket sokkal többet látni bort inni, mint vizet, a nap bármilyen szakában, étkezés mellé, vagy csak úgy, szomjoltásként. A valóságban ez azért nem teljesen így volt, történészek szerint inkább tévhit. Az viszont igaz, hogy azért előfordult ilyesmi, sokan oltották víz híján alkohollal a szomjukat, de nem a középkorban, hanem inkább az iparosodás után azok a városi munkások, nem fértek hozzá könnyen tiszta ivóvízhez. Ezen voltak hivatottak változtatni a köztéri ivókutak, amik részben az alkoholizmust visszaszorítani próbáló aktivisták miatt kezdtek elterjedni a 19. század második felében.
A köztéri ivókút persze ennél régebbi találmány, az ókori Rómában is építettek ilyeneket, Nepálban pedig már a hatodik században léteztek kőből faragott nyilvános kutak – ezek közül több ma is működik. A későbbi évszázadokban azonban inkább dekoratív céllal építettek kutakat, szökőkutakat, ezekből inni nem lehetett. A 19. században viszont egyre több helyen kezdtek el azon dolgozni, hogy a vízellátás javulhasson a városokban.
Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a kutak létesítését az ekkoriban alakuló józansági mozgalom (temperance movement) támogatta, amelyet gyakran nőjogi aktivisták vezettek. A New York-i Tompkins Square parkjában álló kutat például 1888 körül építették, oldalán ma is olvasható a „temperance”, azaz józanság felirat. Ezek a szervezetek tehát nemcsak erkölcsi, hanem várostervezési és egészségügyi programokat is kezdeményeztek.
Londonban csaknem 800 ivókutat alakítottak ki 1879-re, később New York is elkezdte a saját ivókút-programját, Párizsban pedig egy angol üzletember, Richard Wallace honosította meg az ötletet. A kutak jótékony célt is szolgáltak, a szegények és a hajléktalanok számára is segítséget jelentettek. Az egész folyamatot azonban nem csak az a motiválta, hogy mindenki könnyen vízhez juthasson, hanem az is, hogy
az emberek inkább vizet igyanak, ne alkoholt.
Londonban ezért az első kutak közül sokat kifejezetten kocsmák elé állítottak. Kiváló lehetőséget láttak ebben a protestáns egyházak, akik a templomkertekbe telepített kútjaikkal szerették volna a szertartásokra becsábítani minél több embert. Ezekre a kutakra gyakran Jézus szavait írták, például, hogy „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”
A szolgáltatás bővüléséhez persze az is kellett, hogy a víz tényleg biztonságosan iható legyen. Ehhez hozzájárult egy londoni orvos, John Snow felfedezése az 1800-as évek első felében, aki rájött, hogy a kolera nem a levegőben terjedve szedi áldozatait, hanem a szennyezett vízzel terjed. Kiderült az is, hogy Soho városnegyedében, a mai Broadwick utcában működik egy vízpumpa, ami egymagában felelős egy csomó fertőzésért. Erre abból jött rá, hogy megvizsgálta, a város mely részein jegyzik a legtöbb megbetegedést. Az eredményt felmutatva sikerült elérnie, hogy a pumpát kicseréljék, ami után a halálozások is jelentősen csökkentek. Ennek hatására a vízhálózat karbantartására is nagyobb figyelem irányult.
A rossz minőségű víz Amerikában is sokakat arra késztetett, hogy inkább alkoholos italokat fogyasszon. Az amerikai polgárháború után egy keresztény női mozgalom, a Woman's Christian Temperance Union határozta el, hogy felveszik a kesztyűt az alkoholizmussal szemben, és elkezdtek ivókutakat felállítani az ország kis és nagyvárosaiban egyaránt. Ezzel párhuzamosan felmerült, hogy a lovaknak is jól jönne, ha tudnának hol inni a városokban. Az embereknek és lovaknak is vizet szolgáltató kutakból 120 épült 1903 és 1913 között.
A higiénia problémája azonban még évtizedekig megmaradt, főleg a fekete amerikaiak számára, akik egészen az 1960-as évekig nem élveztek egyenlő jogokat, és elkülönített, jellemzően koszosabb, rosszabb minőségű kutakat használhattak.
Napjainkban a városok inkább a felesleges műanyaghasználatot igyekeznek visszaszorítani azzal, hogy kevesebb palackos víz vásárlására ösztönzik a szomjazó járókelőket a kutakkal. Habár az utcai kutak évszázados vívmánya ma már egyáltalán nem újdonság, egyre inkább tünedeznek el ezek a köztéri vízforrások. A 19. században úttörőnek számító Londonban a 2010-es évekre annyira megcsappant a számuk, hogy 2018-ban Sadiq Khan polgármester ígéretet tett, hogy újra elkezdenek ivókutakat telepíteni. Először 20-ra tett ígéretet, 2020-ra pedig több mint 100 új kutat létesítettek a városban.
Ez az alacsony szám jelzi, hogy mára mennyire nem alapvetés, hogy egy civilizált környezetben közérdeket szolgáló ivókutak legyenek, bár az elmúlt években tényleg elindultak ivókút-programok. Magyarországon mindenkinek ismerősek a klasszikus kék kutak, amik szintén egyre inkább szorulnak vissza, de létezik olyan honlap, ahol egy térképen megtalálhatók ezek, és minden magyarországi közkút.
(Források: Financial Times, New Histories, London Assembly, Henry Yeomans: Alcohol and Moral Regulation)
