1960. szeptember 26-án Fidel Castro, Kuba elnöke megtartotta a leghosszabb beszédet az ENSZ-gyűlések történetében: 4 órán és 29 percen át szónokolt. A beszédben hosszasan bírálta az Egyesült Államok politikáját, de egyéb mondandói között bejelentette azt is, hogy a vezetése alatt Kubában felszámolják az írástudatlanságot.
1961-ben el is indult az ambiciózus program, aminek a célja az volt, hogy minél több embert megtanítsanak írni és olvasni, méghozzá igen rövid idő alatt: az egészre egy évet szántak. A projekthez rengeteg olyan emberre is szükség volt, akik a tanításban részt vesznek. Így kerültek képbe az iskolák, ahol természetesen oktatás folyt, ezúttal viszont nem a tanárok kapták a főszerepet, hanem az iskolák diákjai és főként női önkéntesek.
Az analfabetizmus problémája más latin-amerikai országokban is középpontba került ebben az időszakban. Többen próbálkoztak a visszaszorításával, például Bolíviában, Nicaraguában és Venezuelában is, Kuba sikerét azonban egyik országban sem tudták megközelíteni a korszakban.
A széles körű írástudatlanság-felszámolási kampányba a kubai kormány olyan városi tanulókat is bevont, akiknek már volt elegendő tudásuk ahhoz, hogy a szegényebb, írástudatlan emberek segítségére legyenek. A reform előtt a különbségek igen szembeötlők voltak: míg a városlakók 11 százaléka volt írástudatlan, a vidéki felnőtt lakosok körében több mint 41 százalék volt ez az arány. Kuba helyzetét rontotta az is, hogy a kommunista forradalom után rengetegen elhagyták az országot az értelmiség, azaz a magasan képzett munkaerő köréből. Ez még szükségesebbé tett egy oktatási reformot.
Több mint 250 ezer önkéntes – akik közül százezren 14 és 17 év közötti városi diákok voltak – vidéki közösségekbe költözött, hogy megkezdje a munkát.
Nem titkolt célja volt a kampánynak az is, hogy kapcsolatot teremtsen a különböző társadalmi rétegek között. A kubai kormány kölcsönös tanítási-tanulási folyamatként fogta fel az önkéntesek munkáját. Castro azzal a mondattal bocsátotta útra a tanítókat, hogy „tanítani és tanulni fogtok”, és úgy fogalmazott, hogy nemcsak a városiaknak, de a falusiaknak is tanárrá kell válniuk. A kiutazóknak erre a rövid időre be is kellett illeszkedniük az adott közösségekbe, hogy növeljék a program hatékonyságát, erre az időre több iskolát be is zártak, ahova az önkénteskedő diákok nem jártak a program ideje alatt.
A program első lépése a kiutazók felkészítése volt, akik elsajátították a tantervet és a külön erre a célra létrehozott tankönyv anyagát is. Előre kiképezték az oktatókat, és lámpákat is biztosítottak az esti tanításhoz, mivel az áramhálózatot még rengeteg helyen nem építették ki. Az önkéntesek együtt élték a mindennapokat a tanítványokkal, az oktatás viszont gyakran este, munkaidő után folyt, ezért is volt szükség a lámpákra.
Az alapvető olvasás- és íráskészség megtanítása mellett más tudást nem is akart átadni a program, de ez is nagy segítség volt azoknak, akik korábban semmilyen oktatásban nem részesülhettek.
A felnőtt analfabéták aránya 20-25 százalékról 3,9 százalékra csökkent, több mint 700 ezer embert tanítottak meg írni és olvasni ebben az időszakban.
A 96 százalékos írástudási arány világszinten az egyik legmagasabbnak számított.
Az oktatási reform évében, 1961-ben az amerikai külügyminisztérium kiadott egy állásfoglalást, amiben közölték, hogy elítélik azt, ahogyan a kubai vezetés a kommunista propagandához használja fel az oktatási rendszert. Ennek volt némi alapja, ugyanis a kampányban használt tankönyvek valóban tartalmaztak politikai propagandát.
Havanna külvárosában volt Fulgencio Batista korábbi diktátor főhadiszállása. Az épületben a Batista uralmát megdöntő forradalom után múzeumot hoztak létre, most itt találhatók azok a hálálkodó levelek is, amiket a kubaiak írtak Fidel Castrónak, megköszönve az oktatási programot, aminek a sikerét az ENSZ is elismerte.
Számos személyes visszaemlékezés született a programról. Sokan az önkéntes diákok közül ennek hatására döntöttek úgy, hogy a tanári pályát választják. A diákként önkénteskedő Leonela Relys 14 éves volt, amikor részt vett a programban. Később kutatóként kifejlesztett egy saját pedagógiai módszertant, amit „Yo, sí puedó”-nak („Igen, meg tudom csinálni!”) nevezett, ezt több fejlődő országban használtak az analfabetizmus felszámolására, ugyancsak sikeresen.
Kubában ez az egyéves kampány egy átfogó oktatási reformnak a része volt, ami hosszú távon több más sikert is el tudott érni. A 6 és 12 év közötti gyerekek csaknem fele nem járt iskolába az 1953-as, forradalom előtti adatok szerint. 1970-re a beiskolázási arány 88 százalékra, 1986-ra pedig közel 100 százalékra nőtt. Az ország írástudási rátája a mai napig a világ élvonalában van, amit ez az egyéves kampány alapozott meg.
(Források: Heartland Institute, ENSZ, Afro-Hispanic Review)
