Akik Alaszkában járnak, gyakran fotózkodnak olyan hagymakupolás ortodox templomok előtt, mint amilyeneket Oroszországban is látni. Ezeket a templomokat nem most is ott élő orosz közösségek építtették, hanem egykori telepesek hagyták hátra. Az oroszok nagyjából egy évszázadon át tekintették magukat a földrajzilag az amerikai kontinenshez tartozó terület gazdáinak, majd politikai és gazdasági megfontolásokból szinte fillérekért adták el azt 1867-ben az Egyesült Államoknak.
Ha a térképre nézünk, akkor a legkézenfekvőbb az volna, ha Alaszka Kanadához tartozna, és nem a másik kontinensen lévő Oroszországhoz vagy a több ezer kilométerre lévő Egyesült Államokhoz, de a politika gyakran felülírja a természetföldrajzot.
Alaszkát és Oroszországot a körülbelül 90 kilométer széles Bering-szoros választja el egymástól, amit a dán navigátorról, Vitus Beringről neveztek el. Bering az orosz haditengerészet tisztjeként több északi expedíción vett részt, az egyik feladata az volt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy van-e Ázsiának és Amerikának szárazföldi határa. Ennek aztán pont az ellenkezőjéről győződött meg az 1720-as évek végén. A következő expedíciójakor már az alaszkai partvidéket térképezte fel, 1741-ben elhajózott a Kodiak-sziget mellett, és valószínűleg a Kajak-szigeten partra is szállt. Bering Alaszkát az Orosz Birodalom területévé nyilvánította, ezt később, 1799-ben egy cári ukáz megerősítette, és a területet Orosz Amerikának nevezték el.
Az orosz térfoglalás már az 1760-as években megkezdődött, az Aleut-szigeteken és a partvidéken prémvadászok jelentek meg, akik gyakran összetűzésbe is kerültek az őslakosokkal, majd Nagy Katalin cárnő támogatásával 1784-ben Grigorij Selihov megalapította az első állandó orosz települést is. Az Alaszka által kínált természeti javak kereskedelmére az Orosz-amerikai Társaság kapott monopóliumot. Az oroszok farkasokra, medvékre és tengeri vidrákra vadásztak, hogy aztán prémjüket saját piacaikon értékesíthessék. A prémvadászatra gyilkolással, túszok szedésével az őslakosokat is kényszerítették, az aleut népesség jó részét pedig elpusztították az immunrendszerüknek ismeretlen kórokozók átadásával. Ezzel együtt misszionárius tevékenységet is végeztek, egymás után emeltek templomokat, őslakosok és vegyes házasságok utódai is felvették a kereszténységet.
Az 1790-es évek végén, az 1800-as évek elején tovább terjeszkedett az orosz kolónia, ami egyes források szerint sosem volt több négyszáz embernél, és megépítették Orosz Amerika fővárosát, Novo Arhangelszket is. Az oroszok főleg szigeteket és a part menti sávot foglalták le, a ma Alaszkának ismert területnek csak kis részét kolonizálták. És a térségben versenytársaik is akadtak, amerikaiak, angolok is elkezdtek kereskedni az őslakosokkal. De az oroszok rájuk is szorultak, mivel a birodalomtól csak két-három évente kaptak ellátmányt, egy csomó szükséges élelmiszert, egyéb nyersanyagot idegen kereskedőktől kellett beszerezniük, akiknek szőrméket is tudtak eladni.
Az oroszok az amerikaiakkal és az angolokkal is kötöttek olyan egyezményt, ami a szőrmekereskedelem felosztásáról szólt, a 19. században mégis egyre inkább ellehetetlenült Orosz Amerika. Az egyik baj az volt vele, hogy túl messze volt az állam központjaitól, Szentpétervártól és Moszkvától is, nemcsak a kereskedelem, a hadi utánpótlás akadozott így, hanem az információáramlás is. Nem véletlenül emlegették Alaszkát olykor Szibéria Szibériájaként is. A folytonos vadászattal azt is sikerült elérni, hogy összeomlottak a prémes állatok állományai, így pont a legfőbb nyersanyagtól fosztották meg magukat az oroszok, akik a profitjuk visszaesésének egy részéért rossz döntéseiket is hibáztathatták.
Mindezt tetézte az 1853–1856-ban lezajlott krími háború, ami kiürítette a cári államkincstárat is, így nem is nagyon volt miből fenntartani a távoli kolóniát. Jó ötletnek tűnt némi pénzért megszabadulni a területtől. Már csak azért is, mert Alaszka keleten Brit-Kanadával volt határos, az angolok pedig a krími háborúban is az oroszok ellenfelei voltak, ezért lehetséges forgatókönyvnek tűnt, hogy onnan is támadás érkezhet, aminek kivédésére se pénz, se katona nem állt rendelkezésére.
Az orosz diplomácia éppen ezért kezdett az amerikaiak felé tapogatózni, és II. Sándor cár megbízottjai az 1850-es évek végén eladási ajánlatot is tettek. Ezeket a tárgyalásokat jó néhány évre partvonalra tette az amerikai polgárháború, de annak 1865-ös végeztével újra előkerült Alaszka adásvételének kérdése. A tárgyalásokat amerikai részről William H. Seward külügyminiszter forszírozta, akinek már korábban is birodalmi törekvései voltak, és az északi terjeszkedést is támogatta. Az oroszokat Eduard de Stoeckl nagykövet képviselte, és néhány tárgyalás után 1867 márciusában meg is egyeztek Alaszka vételárában, 7,2 millió dollárban. Az üzlet mögé az amerikai politikusok sem álltak be teljes mellszélességgel, csak egyetlen szavazaton múlott, hogy sikerült átverni a szenátuson. Alaszka megvételét Seward ostobaságaként emlegették, a területet pedig az elnök után Andrew Johnson jegesmedvekertjének is titulálták.
Az amerikaiak körülbelül 5 centet fizettek egy hektárért, ami még most is nevetségesen kevésnek tűnik, de geopolitikai sikerként is tekinthettek Alaszka megvételére. Ezzel nagyobb befolyást tudtak szerezni a Csendes-óceánon, és a brit terjeszkedésnek is gátat vetettek. Az oroszok egyrészt örültek a befolyó pénznek, másrészt elkerültek egy lehetséges konfliktust a britekkel, miközben egy új szövetségest is szereztek a tengerentúlon.
Az üzlettől persze nem volt mindenki elalélva, orosz lapok arról írtak, hogy megalázták őket, és a nemzet büszkeségét nem lehet hat-hét millió dollárért feláldozni. Amerikában pedig úgy vélték, hogy Oroszország egy teljesen értéktelen területet, egy „kifacsart narancsot” adott el nekik.
Az élcelődésekre aztán csattanós választ adott az, amikor az 1890-es években felfedezték az aranylelőhelyeket, majd a 20. században a kőolajét is. A második világháborúban pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy Alaszka katonai stratégiai szempontból is fontos terület.
