Kevés olyan területe van az életnek, ahol Szaúd-Arábia mesés gazdagsága ne lenne szembetűnő. Az Arab-félsziget jelentősen felértékelődött a kőolaj megjelenésével, a kiapadhatatlan olajmezők a világ egyik legvagyonosabb nemzetévé emelték a szaúdiakat – de az előző század harmincas éveiben még egyáltalán nem lehetett tudni, mekkora kincsen ülnek a sivatagos, elmaradott országban.
És nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy ez a kincs még jóval tovább, akár évtizedekig a homok fogságában maradjon.
1932-ben a Standard Oil Company of California (Socal) olajat talált a Szaúd-Arábia és Katar közötti kis szigeten, Bahreinben, mindössze hétszáz méteres mélységben. Ez indította be az amerikaiak fantáziáját, hátha harminc kilométerrel odébb, Szaúd-Arábiában is lelőhelyre bukkannak. A kaliforniai vállalat meg is kötötte a koncessziós megállapodását a szaúdi kormánnyal 1933. május végén. Helyszínként Dammamot jelölték ki, ami egy kis halászfalu volt akkor, ma milliós nagyváros. A fúrások előkészítése és elvégzése hatalmas logisztikai feladat volt, mert az infrastruktúrát a nulláról kellett felépíteni.
Hat pontot jelöltek ki, ahol érdemesnek látták a próbálkozást. 1935 nyarától nagy erőket mozgósítottak, de egytől egyig kudarccal végződtek a műveletek. Noha már kétszer olyan mélyre mentek, mint Bahreinben, csak kövekre, sóoldatra és egy kevés gázra bukkantak, olajra nem. Pontosabban némi nehézolajra igen, amit kutak burkolására lehetett felhasználni, de a finomítása nem volt célszerű. Az évek óta tartó reménytelenséget látva 1937-ben az összes munkát leállította a Socal. Több millió dollárt költöttek el a legcsekélyebb profit nélkül a nagy gazdasági világválság után.
A német származású amerikai felderítő geológus, Max Steineke bízott egyedül megingathatatlanul abban, hogy a felszínre törhet a kőolaj valamelyik fúrás után. Steineke régóta dolgozott a vállalatnak, Alaszkában, Kolumbiában, Új-Zélandon is megbízhatóan teljesített, 1934-ben került a félszigetre. „Nem vagyok oda a civilizációért” – ez volt az egyik híres mondata, ami visszaadja a jellemét is. Imádott autózni a homokdűnéken, órákon át hódolt szenvedélyének.
Emellett persze kőkeményen dolgozott is, 1937-ben egy hónap alatt elkészítette a Perzsa-öböl és a Vörös-tenger közötti szárazföld geológiai térképét, és minden jel arra mutatott, hogy rengeteg olaj van a sivatag alatt. Sokáig mégsem találtak semmit. Felesége így fogalmazott a memoárjában az akkori viszonyokról: „Amikor kinéztünk az ajtón, csak homokot, sziklákat, még több homokot, még több sziklát és talán néhány fekete bárányt és egy tevét láttunk.”
1938 elején Steinekét is visszarendelték San Franciscóba, közölték vele, hogy a kutatásnak vége, mert nincs értelme a további pénzköltésnek. Steineke minden tudására szükség volt, hogy meggyőzze a vezetőket, ne adják fel, mert meglesz a munka gyümölcse, tartsanak ki, és a zord sivatagi körülmények ellenére próbálják meg a hetedik fúrást is, még ha költséges is.
Kapott még egy esélyt. Segítséget csak a helyi beduin Khamis Bin Rimthantól remélhetett, aki élen járt a terepolvasásban és a hagyományos navigációs eszközök használatában. Ketten nekifogtak a hetedik fúrás előkészítésének 1938 elején. Napokig nem történt semmi, mígnem március 4-én, amikor már 1441 méter mélységnél tartottak, előtört az olaj. Ez a felfedezés jelentette a fordulópontot, egyben elindította Szaúd-Arábiát afelé, ahol most tart.
Csak azon a napon 1585 hordó olajat nyertek ki a kútból, hat nappal később a napi mennyiség 3810 hordóra nőtt. 1938. októberére a dammami mezőt életképes kereskedelmi olajforrásnak minősítették. A Dammam 7 elnevezésű kútból 1982-es bezárásáig 32 millió hordó olajat termeltek ki. Akkor kapta a Jólét kútja nevet, ezt a mai napig lehet látogatni, turistalátványosság lett.
Steineke ennyivel nem elégedett meg, 1940-ben újabb területre vezette a szimata és a megérzései: a Dammamtól 30 mérföldre lévő övezetre, Abqaiqra mutatott rá. Itt nem kellett sokáig vesződniük, a vártnál sokkal gyorsabban felbukkant az olaj. Ezúttal a következő nagy kihívást az jelentette, hogy megvédjék az olajmezőt a német katonákkal szemben, és hogy a szövetséges csapatok innen megfelelő mennyiségű olajat kapjanak az épp zajló második világháborúban.
Még abban az évben egy kiszáradt folyómeder kanyarulata keltette fel Steineke figyelmét, akkor már több társa is mellette volt. A geológiai mérésekkel megerősítették, hogy Ghawarnál akár még nagyobb mennyiségű olaj is lehet, mint a másik két helyszínen. Igazuk lett, bár ők csak a terület déli részét azonosították. Később öt termelési zónát jelöltek ki, az ötvenes évek elején kezdték a termelési kapacitás növelését. A jelenlegi szaúdi kőolajkészlet harmada innen kerül elő egy évben, és a mai modern műszerekkel már megállapítható, hogy az olaj csaknem felét, 48 százalékát már kitermelték. 61 milliárd hordónyi olajat nyertek ki itt a föld alól az elmúlt évtizedekben.
Steineke betegsége miatt 1946-ban elhagyta a Közel-Keletet, aktívan már nem vett részt a munkálatokban. Visszatért az Egyesült Államokba, és utolsó éveit, 1952-es haláláig Los Altosban töltötte. A New York Times is nekrológban emlékezett meg fáradhatatlanságáról, életművéről. Egykori vendégháza Dhahranban ma is áll Steineke Hall néven, a nagyvállalatok ápolják az emlékét.
A Socal 1985-ben összeolvadt a Gulf Oillal, és létrejött a Chevron, ami ma a világ 32. legértékesebb vállalata, egyúttal a harmadik legértékesebb olajcég a Saudi Aramco és az Exxon Mobil mögött. Szaúd-Arábia mára az Egyesült Államok mögött a világ második legnagyobb olajkitermelő országa.
