Brüsszel nem mindig próbálta marionettfigurákként irányítani a magyar ellenzék képviselőit, több mint fél évezreddel korábban, 1511 telén egészen másféle figurákkal voltak elfoglalva: miután másfél hónapig rettenetes téli idő volt, a helyi lakosok egyszer csak azt vették észre, hogy a város utcáit ellepték mindenféle hóemberek.
Nem szokásos hóemberekre kell gondolni, nem olyanok voltak, amiknek répa volt az orruk meg két széndarab a szemük, hanem valóságos szobrokra, emberi és mitológiai figurákra, legendákra, unikornisra, Krisztusra. Voltak aztán egyre gyanúsabb jelenetek is: egy foghúzás itt, egy szerencsejátékos csapat amott, szintén hóból. Aztán a felsorolás innentől kezdve már egyre inkább korhatáros, mert a beszámolók szerint volt iszákos szájába pisilő kisfiú, meztelen, bordélyházba csábító hóapáca és több szexjelenet is. Ez volt a legendák szerint a „De sneeuwpoppen van 1511”, azaz az 1511-es hóemberek esete.
„Legendák szerint”, „beszámolók szerint”. Nem véletlenül írtam ezeket az előző bekezdésbe, mert ugyan nagyon jól hangzik, hogy Brüsszel utcáira ötszáz évvel korábban hóemberorgiákat gyúrtak az unatkozó és ezzel párhuzamosan a megfagyás szélén álló polgárok, a helyzet az, hogy mindenre egy forrás van. Jan Smeken, Brüsszel hivatalos költője nem sokkal később egy profán versbe szedte, hogy mi mindent látott a város utcáján, miféle csodálatos, hedonista látványok tárultak az emberek szeme elé a zimankóban, mint például egy éppen trágyát szóró tehén vagy az éppen szintén kakkantó részeg ember.
Smeken költeményéből (aminek címe: Dwonder van clarenijseen sne, azaz A tiszta jég és hó csodája) csak egyetlenegy példány maradt fenn, annak ellenére, hogy feltehetőleg sokkal nagyobb példányszámban terjesztették akkoriban, sajnos mindenféle illusztráció nélkül. Több mint négyszáz évig a létezéséről sem nagyon tudtak, ugyanis csak 1940-ban találták meg belőle ezt a nyomtatott példányt. Smeken a költeményt Brüsszel városának ajánlja, mint egy rendes fővárosi influenszer, de több jel is utal arra, hogy a hóembereket nem a halandók pakolták ki egy nap az utcára, hanem a brüsszeli hatóságok aktívan részt vettek a dologban, és felügyelték is a munkát.
Herman Pleij holland irodalomtörténész az Urban Elites in Search of a Culture (Városi elit keresi a kultúráját) című, nyolcvanas években született esszéjében arról írt, hogy Smeken verse egyáltalán nem került bele semmiféle irodalmi kánonba, mert egyszerűen az utókor lenézte, inkább tűnt lelkes amatőr, mint művész munkájának. Még az 1946-ban kiadott változathoz is olyan szerkesztői megjegyzéseket fűztek, amik kritizálták a szerény irodalmi eszközeit, anélkül, hogy figyelembe vették volna: a szerző talán szándékosan csinál viccet kora költeményeiből. Tudott ő írni, csak szándékosan tett úgy, mintha nem tudna. (Pleij többször is írt a potenciális hóemberorgiáról, itt is lehet olvasni róla hollandul.)
Pleij szerint ha Smeken egy valódi eseményt írt le a versben, akkor az egy felsőbb osztály kulturális cselekedete volt, ami szándékosan összemosta az alantasabb ábrázolásokat (lásd meztelen apáca vagy fingó tehenek) a klasszikus szobortémákkal (például Herkules). A szobrok témaválasztásának célja pedig nemcsak a polgárpukkasztás volt, hanem a társadalmi kritika is: a Houtmarkt nevű egykori térre nem heccből kerültek a jól öltözött, éppen szerencsejátékozó urak, hanem azért, mert úgy tartották, hogy marha idegesítőek azok a gazdag emberek, akik oda járnak kártyázni.
A hercegi palota elé nem azért került egy unikornist dédelgető szűz figurája, mert imádták a fantasyirodalmat, vagy egy répát toltak egy jégcsikó fejébe, és úgy maradt, hanem azért, mert – Pleij értelmezése szerint – ezekkel a figurákkal kommunikálták azt, hogy elegük van abból, hogy Burgundia hercege inkább a nagynénjével lakik Mechelenben, mint ott, ahol lennie kellene.
Burgundiai Fülöpöt, Hollandia akkori tengernagyát Smekens verse szerint Herkulesként, „egy csodálatos szépség”-ként ábrázolták, vagyis ábrázolta ő maga, ugyanis ő is részt vett a szobor készítésében. Ami Pleij szerint két dologra is fényt vet: egyrészt arra, hogy a nemesség is kivette a részét a hóemberek készítéséből; másrészt pedig arra, hogy nagy valószínűséggel az udvari festő is besegített a szoborba. Pleijnek arra sajnos nincsen magyarázata, hogy Smekens miért írt egy szaró kentaurról vagy egy saját mocskába belefulladó részegről, pontosabban a róluk készült hóemberekről, de talán az utóbbit még fel lehet fogni társadalmi célú hirdetésnek is.
Hat hét után a hó elolvadt, vége lett a cudar brüsszeli télnek, és a városi koszorús költő verse az egyetlen, ami dokumentuma lehet az egész várost ellepő hóemberparádénak. De valóban dokumentum, vagy csak az író fantáziája, amibe beleszőtte a nép kritikáját a különböző társadalmi osztályokról? Ürügy, hogy mindenféle szarós-fingós-hugyozós poént összeírhasson magának? Vagy csak egy marhaság, amivel kis ideig szórakoztatta magát és azokat, akiknek a kezük ügyébe került a szöveg? Lehet, hogy olyan volt, mint a mai kommentelők, akik néha úgy érzik, hogy versben kell megnyilatkozniuk, csak éppen 500 évvel ezelőtt, és ma hirtelen a brüsszeli kommentelőt komolyan veszik?
Megannyi jó kérdés, de ha a legfontosabb dologban kételkedünk, Herman Pleij tiszta vizet önt a pohárba: egy tizenhatodik századi brüsszeli krónika szerint 1511 telén a város különböző pontjain „csodálatos, szépséges, és meglepő látványosságok” készültek hóból.
