A tudomány történetében számos példa akadt már arra, hogy egy elméletről kiderült, valójában mégsem igaz, mégsem magyaráz meg bizonyos jelenségeket. Arra talán már kevesebb, hogy egy kutató emberek millióinak halálához járult hozzá, mert ideológiai meggyőződéseiből vezette le a tudományos megállapításait. Pont ez történt azonban a Szovjetunióban Trofim Gyenyiszovics Liszenko kutatásai nyomán, aki olyan megrögzötten hitt a kommunizmusban, hogy a növények biológiáját is abból vezette le.
Liszenko szegény ukrán parasztcsaládba született 1898-ban. Írni és olvasni csak 13 éves korában tanult meg, ezután azonban mezőgazdasági iskolákba járt, majd a Kijevi Mezőgazdasági Intézetben szerzett diplomát mint a mezőgazdasági tudományok doktora. 1929-ig egy kutatóállomáson dolgozott Azerbajdzsánban, ahol hüvelyesek termesztésével kísérletezett. Szegény paraszti háttere miatt elnyert „mezítlábas tudós” imidzse és a sikerei, amelyekről a Pravda nevű újság is beszámolt, hamar népszerűvé tették a kommunista pártban. A harmincas évekre már elismert tudósként tartották számon, és nemsokára a szovjet mezőgazdaság megkerülhetetlen alakjává vált.
A baj csak az volt, hogy Liszenko nézetei teljesen szembementek a modern biológia megállapításaival. Elméleteinek fontos jellemzője volt, hogy nem a korábbi tudományos megállapításokra épültek (például Darwin munkájára), hanem a kommunizmus eszméiből vezette le őket. Fő elvei közé tartozott a „burzsoá darwinista genetika” teljes elutasítása, vagyis nem hitt a gének létezésében. Azt gondolta, hogy az élőlények öröklött tulajdonságai nem ezekre vezethetők vissza, hanem kizárólag környezeti hatásokra adott válaszként alakulnak ki.
Ezt az elméletét különböző kísérletekkel próbálta igazolni. Ilyen volt például, amikor hideg vízbe áztatott vetőmagokat, hogy elősegítse a csírázásukat. Ezt egyébként vernalizációnak hívják, és már Liszenko előtt is ismert eljárás volt. Ő azonban csavart a módszeren: azt gondolta, hogy a hideg vízzel kezelt magok nemcsak hamarabb csíráznak ki, de tovább is örökítik ezt a tulajdonságukat. Ennek alapján azt állította, hogy téli búzából tavaszi búzát tud létrehozni, és megígérte, hogy mindössze két-három éven belül új, hidegtűrő növényfajtákat nemesít.
Liszenko a kommunizmus eszméivel összhangban azt gondolta, hogy az ugyanabból az „osztályból” származó növények nem versenyeznek egymással, hanem támogatják egymást. Ezért azt javasolta a gazdáknak, hogy minél sűrűbben vessenek, mert a sűrű vetésben a növények segíteni fogják egymást. Olyan elmélete is volt, hogy egyes növények feláldozzák magukat a többi növény túlélése érdekében. Ugyanígy a környezeti hatásokra hivatkozva azt is állította, hogy a megfelelő környezetben nevelt búza rozsmagot fog teremni. Ez, ahogy az Encyclopedia Britannica is írja, olyan, mintha vadonban nevelt kutyáktól azt várnánk, hogy rókakölykeik szülessenek.
Liszenko kísérleteiben talán az a legbizarrabb, hogy annak ellenére ünnepelték őt miattuk, hogy nem voltak sikeresek. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy nem mondott igazat, amikor a kísérleteinek eredményeiről beszámolt. Ezt igazolja az is, hogy soha nem sikerült megismételni a kísérletei eredményeit. A szovjet vezetés azonban kapva kapott a lehetőségen, hogy Liszenko segítségével megálljt parancsoljon az éhínségnek, és újra növelje a mezőgazdaság termelékenységét, mert az 1930-as évekre az erőszakos kollektivizálás miatt súlyos gondokkal küszködött állam ezen a téren.
Sztálin támogatásával a tudós kidolgozta a tervét a szovjet mezőgazdaság átalakítására. Erőltetett programok indultak, melyek alapját Liszenko elképzelései adták. Ezeknek a része volt a terv, hogy Szibériában gyümölcstermesztés induljon, de egyébként a magyar narancs és a magyarországi gyapot termesztése is a liszenkói elképzelések leágazása volt. A programja azonban nem hozott eredményt, sőt, csak súlyosbította az éhínséget.
Ahogy Liszenko dominanciája a szovjet mezőgazdaság felett teljessé vált, a „liszenkoizmus” politikai mozgalom is lett. Ennek mentén a genetikát burzsoá áltudománynak bélyegezték, és a biológusokat, akik hittek a természetes szelekcióban, elbocsátották, bebörtönözték vagy kivégezték. A liszenkoizmus nevében több mint háromezer biológust végeztek ki. Még Liszenko korábbi mentora, Nyikolaj Vavilov is bebörtönözve halt meg. Liszenko tevékenységét mind a szovjet társadalom, mind a tudományos közeg megsínylette. Az éhínségben több millió ember halt meg, a biológiai kutatásokat pedig erősen hátravetette a tisztogatás.
A történet különös csavarja, hogy Liszenko emlékezete reneszánszát éli Oroszországban. A kutató új hívei szemében ő az orosz hős, aki szembement a nyugati világ elképzeléseivel. Továbbá a munkáját a modern epigenetika alapjaként tüntetik fel. Ezzel csak az a probléma, hogy a környezeti hatások génekre gyakorolt hatását vizsgáló epigenetika alapvetése, hogy gének léteznek, ezt azonban Liszenko mindvégig tagadta.
