1942-ben több amerikai újságban is megjelent Gustave Anjou, a kor egyik ismert származáskutatójának gyászjelentése. Eredetileg Gustaf Ludvig Jungbergként született Svédországban, ahol 1886-ban kellett börtönbe vonulnia okirathamisítás miatt. Négy évvel később már felesége vezetéknevével és a keresztneve írásmódját megváltoztatva érkezett meg az Egyesült Államokba, ahol származáskutatóként helyezkedett el. A szolgáltatásait a postán keresztül lehetett megrendelni, és a gazdag családok akár kilencezer dollárt is hajlandóak voltak fizetni annak reményében, hogy Gustave Anjou a származásukat a brit nemességig és nagy történelmi személyekig tudja majd visszavezetni. Akkoriban az ember 2000-2500 dollárért egy hatszobás házat kaphatott, így ez rengeteg pénznek számított, de Anjou cserébe gyakran találta meg a családfákon az áhított nemesi kapcsolódást.
Az évtizedek elteltével egyre több minden derült ki Gustave Anjou munkájának pontatlanságáról, de az első, általa végzett családfa-hamisításról szóló tanulmányra csaknem ötven évet, 1991-ig kellett várni. Ebben megállapították, hogy Anjou rengeteg hivatkozást használt, amelyek többségükben valódiak voltak, így el tudott rejteni közöttük egy-egy általa hamisított dokumentumot. Ezekben aztán a migrációs mintákra hivatkozva gyakran merész és földrajzilag távoli ugrásokkal kötött össze különböző személyeket annak érdekében, hogy megalkossa megbízói nemesi származását.
A tény, hogy az időközben állítása szerint doktori fokozatot is szerző csaló élete végéig a figyelem középpontjában tudott maradni anélkül, hogy egy-két szkeptikus újságcikket leszámítva bárki is lerántotta volna róla a leplet, jól rávilágít arra a hozzáállásra, amely gyakori a származáskutatás esetében: Anjou ügyfeleit a végeredmény érdekelte, azaz hogy olyan embereket tudhassanak az őseik között, akikről a tankönyvekben olvastak, anélkül hogy a kutatás részleteibe kelljen bocsátkozniuk.
A kétezres években a technológia fejlődésének köszönhetően a származáskutatás is sokat változott. Elérhetővé váltak lakossági felhasználásra is a DNS-tesztek, amelyek mindenkinek lehetővé tették saját biológiai származásuk felkutatását. Eközben pedig megkezdődött a régi anyakönyvi kivonatok és a különböző, származást igazoló dokumentumok óriási mennyiségének a digitalizálása, amelyeket azóta az interneten keresztül már mindenki elérhet. Olyan oldalak jelentek meg, mint a Familysearch.org vagy az Ancestry.com, ahol a felhasználók a dokumentumokat böngészve készíthetik el saját családfájukat, vagy deríthetnek fényt rég elveszett rokonságukra. A családfakutatás így rengeteg embernek vált kedvelt szabadidős tevékenységévé, az ABC News 2012-es cikke szerint Amerikában például már a második legnépszerűbb hobbi lett a kertészkedés után.
Ma Gustave Anjounak valószínűleg sokkal jobban meggyűlne a baja a hamisítással: míg a régi származáskutatóknak gyakran el is kellett utazniuk egy-egy rokoni szál felderítésére, addig ma már minden állítás néhány gombnyomással igazolható vagy cáfolható.
Az is kérdés ugyanakkor, hogy kellene-e egyáltalán hamisítania, hiszen ha több különböző szálon indulna el, és eleget kattintgatna visszafelé, előbb-utóbb valószínűleg találkozna valamilyen nemességgel. Ha pedig a Magyarországon nagyjából a 17–18. századig visszanyúló dokumentumok átkutatása után sem találna semmit, bármikor elővehetné az aduászt, és Joseph Chang elméletére hivatkozva elmondhatná, hogy a kedves ügyfél igazából magának az Árpád-ház névadójának és Szent István dédapjának, Árpád fejedelemnek a leszármazottja. Vagy éppen a 800-ban császárrá koronázott Nagy Károly Frank uralkodóé, de Anjou igazából bármelyik nagy történelmi személlyel példálózhatna, aki 1000 környékén vagy azelőtt élt, és volt legalább egy gyereke.
Ennek az elméletnek az alapja 1999-re nyúlik vissza, amikor Joseph Chang, a Yale statisztikusa egy tanulmányában arról írt, hogy ha azt vesszük alapul, hogy generációról generációra visszafelé ugrálva folyamatosan duplázódnak a felmenőink – tehát biológiai értelemben véve két szülőnk, négy nagyszülőnk, majd nyolc dédnagyszülőnk van, és így tovább –, akkor egy idő után sokkal több felmenőnk lenne, mint amennyi ember akkoriban valójában élt a földön. Menjünk vissza például ezer évet, azaz 25 éves intervallumokkal számolva negyven generációt: az eredmény a kettő negyvenedik hatványa, azaz körülbelül 1100 milliárd lenne. Mégis, 1000 környékén a jelenlegi becslések szerint 250-350 millió fő élhetett a földön, így még ha a legmagasabb becsléssel is számolunk, több mint háromezerszer kevesebben voltak, mint ahány különálló felmenőnk a folyamatos duplázódással lenne.
Ebből tudhatjuk, hogy összefonódások voltak az egyének között, aminek köszönhetően a sokadgenerációs felmenőinkhez már egynél több irányból is eljuthatunk. Lehet például, hogy az adott ősünkhöz az apai és az anyai nagymamánkon vagy akár az összes nagyszülőnkön keresztül is kapcsolódunk, sőt, még tovább bontva, egy nagyszülőnkön keresztül is több út vezethet ugyanahhoz a régen élt személyhez. Chang azt is megállapította, hogy két tetszőlegesen kiválasztott ember családfáján generációnként egyre hátrébb lépkedve előbb-utóbb találni fogunk egy közös felmenőt. Tulajdonképpen mindannyian nagyon távoli rokonai vagyunk egymásnak, tizenötödik és huszadik unokatestvérek, ami olyan távoli rokonság, amelyet már jegyezni sem szokás. Ha pedig eleget megyünk vissza az időben, minden ma élő európainak fogunk egy közös őst találni, de nem ő lesz az egyetlen: nála érnek ugyan először össze a származási vonalak, de minél tovább haladunk hátrafelé az időben, ez egyre több helyen fog megtörténni, generációról generációra növelve a közös ősök számát.
Három évvel később Steve Olson Chang elméletét boncolgatva arra jutott, hogy a legősibb közös felmenők helyett sokkal célravezetőbb lenne a legutóbbi közös őst megtalálni. A legutolsó olyan férfi vagy nő, aki minden ma élő európainak a felmenője, körülbelül 600 évvel ezelőtt élhetett. Innen pedig Chang elmélete alapján ez a szám egyre csak nő.
Olson szerint ha eljutunk az ezredik évhez, azaz a negyvenedik generációhoz, furcsa helyzettel találjuk szemben magunkat. Chang statisztikája alapján megállapította, hogy az akkor élő teljes európai lakosság 80 százaléka minden ma élő európainak a közös őse, míg a maradék 20 százalék senkié sem. Erre egyszerű a magyarázat: az utóbbi csoport tagjainak egy gyereke sem született. A legalább egy (a felnőttkort megért) gyerekkel rendelkező 80 százalék tagjainak viszont gyerekről gyerekre haladva statisztikailag egyre csak nőtt a leszármazottaik száma, így eljutva odáig, hogy ma már az egész csoportot közös ősnek nevezhetjük. Ezért például Olson szerint a 8. század második felében élt frank uralkodót, a 18 gyereket nemző Nagy Károlyt is minden európai ember közös ősének tekinthetjük. De ugyanezen eszmefuttatás mentén akár Árpád fejedelemnek is, vagy az udvarából bárkit, akinek voltak gyerekei.
Azt ugyanakkor Chang és Olson is elismerte, hogy az úgynevezett véletlenszerű párosodás a való világban nem létezik. Ez azt jelenti, hogy míg a statisztika azt veszi alapul, hogy minden ember egyenlő, és így is választ párt magának, addig a valóságban ennél jóval elszigeteltebb csoportokkal találkozunk. Egy nemesre például nem volt jellemző, hogy egy jobbággyal alapított volna családot, és egy protestáns sem biztos, hogy egy katolikust választott volna maga mellé. Mivel azonban Chang ezzel a keveredést nehezítő tényezővel nem számolt, ezért lehetséges, hogy a 600 évnél a valóságban némileg többet vissza kellene nyúlnunk a legutóbbi közös ős felfedezéséért. Olson hozzátette, hogy nagyobb mintákat és több generációt egyben vizsgálva mégiscsak a vártnál nagyobb arányú lehet a véletlen párosodás aránya a családfákban, és az olyan, a társadalmi rendszert is megbolygató események, mint egy forradalom vagy éppen a kolonizáció, szintén a véletlenszerű párosodást erősítették.
Chang és Olson ugyanakkor nem származáskutató volt, és eredményeiket sem a biológiára, hanem a matematikára és a statisztikára alapozták. Chang publikációjának megjelenése után a gyorsan fejlődő származáskutatásnak köszönhetően egyre több DNS-teszt született, amelyek eredményeit a kutatók már saját vizsgálataik során alkalmazni tudták. 2013-ban két kalifornai származáskutató, Peter Ralph és Graham Coop próbálkozott meg először azzal, hogy Chang elméletét a gyakorlatba átemelve, az emberek DNS-ében keresse a közös ősre utaló jeleket.
A DNS-t, azaz a dezoxiribonukleinsavat úgy szokás ábrázolni, mint egy megcsavart létrát, amelynek két, egymás köré spirálozó szárát a létra fokai kötik össze. Az ember DNS-ének hárommilliárd ilyen „foka” van, amelyek mindegyikét egy-egy bázispár alkotja. Ha a szár egyik oldalán adenin található, a másikon mindig timin lesz, ugyanígy guanin esetében citozint találunk a másik oldalon – ennél jobban pedig nem is szükséges jelenleg belemenni, elég, ha megértjük a lényeget: a hárommilliárd fok mindegyike tulajdonképpen kettőféle, vagy A–T, vagy G–C pár lehet. A genetikai információt ennek a két bázispárnak a váltakozása hordozza. Egyesével tehát nem sok mindent árulnak el rólunk, de ha a nagyobb egységeket, a DNS-szakaszokat vizsgáljuk, már sok mindenre fényt deríthetnek.
A hárommilliárd fokú DNS-lánc ugyan mindenkinél teljesen egyedi lesz, de a különbséget okozó eltérések csak kisebb szakaszokon jelentkeznek. Összességében olyan nagy arányú a láncok közötti hasonlóság, hogy az emberek DNS-e általánosságban csaknem 99,9 százalékban megegyezik. Sőt, még a csimpánzok DNS-e is 98-99 százalékában egybevág az emberekével. Tehát a különbség az emberek között valójában ezen a 0,1 százaléknyi DNS-szakaszon dől el.
Ralph és Coop a gyorsan fejlődő származáskutatás új eszközeivel állt neki a legközelebbi közös ős felkutatásának. 2257 európai ember DNS-ének esetében félmillió olyan jellegzetes pozíciót vizsgáltak meg a láncban, ahol általában eltérnek a különböző emberek DNS-szakaszai. Ezeket listába rendezték, bízva abban, hogy találnak egyezéseket, ezzel egy közös ős létezését bizonyítva.
Az ember a kromoszómákon keresztül DNS-ének körülbelül 50 százalékát az anyjától, míg a másik 50 százalékát az apjától örökli – akik ehhez hasonlóan nagyjából 50–50 százalékban örökölték DNS-üket a szüleiktől. A két szülő DNS-e összekeveredik, és véletlenszerűen választódik ki, hogy az adott szakaszon melyik szülő DNS-e fog érvényesülni. A 99,9 százalékos egyezés miatt a keveredésnek valójában csak az ezen kívül eső, egymástól eltérő szakaszokon lesz tétje. Előfordulhat, hogy a távoli őseinktől ránk hagyományozott DNS-szakaszok a keveredés során egyszerűen felülíródnak a másik szülő DNS-e által. Általánosságban elmondható, hogy minél közelebbi rokonunk valaki, annál nagyobb arányban fog egyezni a DNS-ünk. Mégis, mivel a keveredés véletlenszerű, ezért a testvérek DNS-e is némileg különbözni fog, így lehetséges, hogy míg egy távoli ős DNS-szakasza egyikükben továbbra is megtalálható, a másikukban a keveredés során már teljesen eltűnt.
Ralph és Coop ebben a félmillió egyedi pozícióban 1,9 millió olyan DNS-szakaszt azonosított, amely a vizsgált emberek közül legalább kettőnél megtalálható volt. A kutatók a közös szakaszok hosszát is megnézték, ugyanis a generációnként újra és újra bekövetkező véletlenszerű keveredés miatt minél távolabbi felmenőnk valaki, annál rövidebb a kettő vagy több embernél megegyező szakasz.
Az eredményt végül a PLOS Biology nevű amerikai szaklapban publikálták 2013-ban, így megerősítve Chang elméletét. A kutatók szerint például egy görög származású ember DNS-e nagyobb arányban fog hasonlítani egy másik görögéhez, mint egy angoléhoz, de a két ország lakóinak adott DNS-szakasza között még így is olyan nagy arányú az átfedés, hogy kizártnak tartják, hogy az mind egyetlenegy őstől származott volna. Épp ezért Ralph és Coop úgy gondolja, hogy a legvalószínűbb Chang forgatókönyve, amely szerint minden ma élő európai származású ember leszármazottja minden ezer évvel ezelőtt élt európainak.
Az elmélet persze nemcsak az európaiakra, de világszinten is igaz lehet, csak itt messzebbre kell visszanyúlni, hogy megtaláljuk a legutóbbi közös őst. Joseph Chang a későbbiekben Olsonnal közösen készített tanulmányában úgy számolt, hogy minden modern ember legutóbbi közös őse valamikor nagyjából 3500 évvel ezelőtt élhetett, és Ralph és Coop is úgy gondolja, hogy az eredményeik alátámasztják ezt az állítást.
Frissítés: a cikk eredetileg Szent Istvánt hozta példaként minden ma élő európai közös ősének Árpád fejedelem helyébe, de mivel történelmi leletek alapján István királynak csak egy, a felnőttkort megélő gyereke volt, Imre herceg, aki vadkanvadászat közben, utód nélkül vesztette életét 1031-ben, ezért vita tárgyát képzi, hogy Szent Istvánnak lehettek-e más, utódokat is nemző leszármazottjai – mindenesetre István halálakor egyikük sem jelentkezett a trónért. Ezért helytállóbb Árpád fejedelmet, Szent István dédapját, és az Árpád-ház névadóját venni példaként, hiszen az ő utódainak a fennmaradását történelmi leletek is bizonyítják.
