Viszonylag kevés ország van a Földön, ahol az éghajlat lehetővé teszi a kávétermesztést, Afrika és Dél-Amerika egyes országain kívül csak néhány helyen folyik jelentősebb termesztés. Az érintett országok közül régóta kiemelkedik Brazília: a világ kávétermesztésének 35 százalékát adja, és az itt megtermett kávé 85 százalékát más országoknak adja el. Az elmúlt száz évben azonban volt néhány év, amikor a brazil kávéipar veszélybe került.
A 19. század óta stabilan Brazília a világ legnagyobb kávéexportőre. Az 1920-as évek végére az ország exportjának 71 százalékát a kávé tette ki, és volt olyan időszak, amikor a brazil termelők a világ kávépiacának 80 százalékát uralták. Ez azzal járt, hogy egy idő után könnyedén hatást tudtak gyakorolni a piaci folyamatokra a készletek felhalmozásával. Ha például nagy mennyiséget vásároltak fel, majd visszatartották az eladást, azzal magasan tarthatták az árakat.
1906-ban Brazília két legfontosabb kávétermesztő állama, São Paulo és Rio de Janeiro megkötötte a kávé árának magasan tartásáról szóló Taubaté-egyezményt. Minimumárat határoztak meg az állami felvásárlásra, így ha az a világpiaci ár alá esett, az államnak kötelező volt megvásárolnia a kávét, hogy így stabilizálja a bevételeket. A felvásárolt készleteket elraktározták, majd később eladhatták. Ez a megállapodás tette lehetővé a későbbi piaci kontrollt.
A nagy gazdasági világválság aztán indokolttá is tette a drasztikus beavatkozást. Az Egyesült Államok és Európa gazdaságai recesszióba került, a fogyasztók vásárlóereje csökkent, ezért kávéra sem tudtak már annyit költeni, mint korábban. A kávé piacán ezért túlkínálat lépett fel, a termelés azonban ezt nem követte, így továbbra is nagy mennyiségű kávé került a piacra.
A kávé ára bezuhant, ami Brazília egészét gazdasági válságba taszította: 1929 és 1931 között a korábbi 22,5 centes fontonkénti ár mindössze nyolc centre csökkent. A kávépiacot sokáig São Paulo állam irányította, 1930-tól viszont a kormány vette át az irányítást, miután a termelők fizetésképtelenné váltak. 1933-ban megalakították a Nemzeti Kávéosztályt (Departamento Nacional do Café), amely a termesztés szabályozásáért, a készletek felvásárlásáért és a piac stabilizálásáért felelt.
A kormány célja az volt, hogy fellépjen a túltermelés ellen: 30 százalékot engedtek a piacra, 30 százalék készletre került, 40 százalékot pedig megsemmisítettek.
Ez a stratégia összesen 70 millió zsák kávé megsemmisítésével járt 1931 és 1944 között, ami körülbelül 4,5 milliárd kilogrammot tett ki
– ez a világ hároméves kávéfogyasztásának felelt meg a korszakban. Jogosan merül fel a kérdés, hogy mindez mégis hogyan és miért érte meg Brazíliának.
A válasz abban rejlik, hogy a kormány hajlandó volt vállalni azokat a pluszkiadásokat, amiket ez a procedúra igényelt, cserébe azért, hogy jobban kontroll alatt tarthassák az árak alakulását a megborult piacon. Felvásárolni és megsemmisíteni a kávékészleteket hatalmas összegekbe került az államnak. A költségvetési hiány ezzel megnőtt, amit hitelekkel is igyekeztek finanszírozni. A kívánt hatást azonban elérték: az állam életben tudta tartani a brazil kávétermesztőket, és el tudta érni, hogy továbbra is magasabb áron adhassák el a brazil kávét. Az állam akkori árfolyamon 63 millió dollárt költött a programra.
Az állam ezzel az áldozatvállalással élénkíteni tudta a gazdaságot, a hazai termesztőknek volt bevételük, a gazdaságokban sem szűntek meg munkahelyek, és Brazília fenntartotta domináns pozícióját a kávépiacon. A stratégiát más országok is alkalmazták a gazdasági válság idején, hogy megvédjék a gazdaságukat, például az Egyesült Államok a New Deal keretében szintén végzett termékmegsemmisítéseket.
Bár az árakat valóban tudta stabilizálni ez a politika, a program kétségtelenül gigantikus pazarlással járt. Hatalmas mennyiségű késztermék végezte a tengerben vagy égett éppen hamuvá – ez volt ugyanis az a két módszer, amivel a hatalmas léptékű megsemmisítések zajlottak, ami máig a történelem egyik legnagyobb árumegsemmisítése.
(Források: Daily Coffee News, The Brazilian economy, 1928–1945)
