Mindenki emlékszik a Rabszolgasors–Esmeralda–Vad Angyal szentháromságra, ami a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején letarolta az országot – mindenki nézte őket, még akkor is, ha nem feltétlenül szerette, hiszen nagyjából ezek mentek a tévében értelmes műsoridőben. Ezek a dél-amerikai sorozatok voltak a szappanoperák csimborasszói Magyarországon, hacsak nem vesszük ide a nagy hazai klasszikusokat is, mint például a Szomszédokat vagy a Barátok köztöt, amik szintén sokáig meghatározták a hazai televíziózást.
A szappanoperák az ötvenes években kezdték meg hódító útjukat, és a világ legtöbb részén a kilencvenes évek végén ki is fulladtak, bár itthon kicsit tovább bírták szuflával. Ezek a hétfőtől péntekig sugárzott nappali drámák sok háztartás állandó szereplőivé váltak. Ma a műfaji kifejezést a túldramatizált, hosszan futó televíziós sorozatokra használjuk, szappanoperák azonban már a televízió megjelenése előtt is léteztek – csak kicsit máshogy.
A ma ismert szappanoperák ősei még az húszas–harmincas években indultak rádióműsorként. Eleinte esténként sugározták őket, és az egész családnak szóltak, de aztán amikor átkerültek a délutáni sávokba, egyre inkább elkezdték a háziasszonyokat célozni, akiknél ez a napszak szabadon maradt, hiszen a férjük dolgozott, a gyerekeik pedig iskolában voltak. A sztorikat úgy igazították, hogy könnyű legyen követni házimunka közben is, és még akkor is fel tudja venni a fonalat a hallgató, ha néha kihagyott egy-egy részt.
Ezek a műsorok eleinte 15 perces bejátszásokként indultak, de ahogy az ötvenes években a tévé megörökölte a műfajt, 30 percessé váltak. Az egyik legkorábbi szappanopera-előfutár a Clara, Lu ‘n’ Em volt, ami 1930 júniusában debütált az NBC chicagói leányvállalatánál, a WGN-nél, még az esti műsorsávban. A sorozat három háziasszony életét mutatta be, akik egy háztömbben éltek. A műsort később az NBC Blue rádióhálózat is felkapta, ezzel országos közönséghez jutott el, és 1932-ben délutáni időpontra került át. 1930 októberében a WGN bemutatta a Painted Dreams című sorozatot, amit a rádió első nappali sugárzású szappanoperájaként tartanak számon.
A műsorok egy idő után az állandó szappan-, mosószer- és egyéb mindennapi termékekre vonatkozó reklámok miatt kapták a „szappan” előtagot. Az opera kicsit már magától értetődőbb: ezek a sorozatok a való élet túljátszott, túldramatizált megfelelői voltak. Igazi sikereket viszont nem a rádióban, hanem a tévében értek el.
A negyvenes évekre már több mint hetven folytatásos amerikai rádiódráma futott a nappali idősávban, és csak idő kérdése volt, hogy a népszerű új médiumra, a televízióra is átkerüljenek. Az Egyesült Államokban először a Guiding Light című rádiósorozatból lett tévés műsor 1952-ben, aztán végül a leghosszabban futó szappanopera vált belőle: ha a rádiós és a tévés időszakot is számoljuk, 72 évig volt műsoron. Az 1949-es, rövid időt megélt These Are My Children volt az első olyan szappanopera, amit már eleve tévére készítettek.
Itthon néhány kivételtől eltekintve valójában a latin-amerikai szappanoperák voltak igazán népszerűek, amiket telenovellának is szoktak hívni – hivatalosan nem ugyanaz a kettő, de a magyar nyelvben gyakorlatilag már összefonódtak egymással. Ezek is a rádióműsorokból nőtték ki magukat, csak a célcsoport volt más: a gyári munkásoknak szóltak, abból a célból, hogy visszacsábítsák őket a munkahelyükre. Ha végig akarták hallgatni az egész történetet, minden délután vissza kellett menniük a gyárakba, azon kevés helyek egyikére, ahol volt rádió.
A szappanoperákkal ellentétben, amik akár évtizedeken át futhatnak, a telenovellák története csak néhány évadig tart, ezért a műfaj könnyebben értékesíthető és exportálható, amit látunk is a világszintű sikerükön.
A legnépszerűbb telenovellaként a Betty, a csúnya lányt tartja számon a Guinness Rekordok Könyve, ami Kolumbiában született meg, de 180 országba eljutott, 25 nyelvre lefordították, és 30 remake-et készítettek belőle. A sorozat 1999-ben indult, és hivatalosan egy évadot ért meg, de az 2001-ig futott, és legalább 335 rész volt benne.
A szappanoperák és a telenovellák vonzereje nemcsak a karakterekben és a történetben rejlett, hanem abban is, hogy erős folytonosságérzetet teremtettek. A rajongók évekig követhették végig egy-egy szereplő teljes életútját, és ez a lassan kibontakozó történetmesélés magával ragadta és bevonta a nézőket a megszokott helyszínekkel és arcokkal, így a karakterek szinte a család tagjává váltak. Ráadásul kiderült, hogy a nappali sugárzási időszak a hirdetőknek heti több tucat lehetőséget kínált arra, hogy termékeiket a fő célcsoportjuknak, a nőknek népszerűsítsék.
(Források: Mental Floss, Huffington Post, History Facts, Fathom Entertainment)
