Sok vita van arról, hogy a mesterséges intelligencia vajon tényleg olyan hatalmas gazdasági növekedést hoz-e, mint azt sokan beharangozták, vagy pedig csak újabb lufi az egész. Az MIT egyik friss kutatása például azt találta, hogy az MI-átállás csak az esetek 5 százalékában hozott valós megtakarítást a cégeknek. Az azonban biztos, hogy a Kis-Antillákhoz tartozó Anguilla tizenötezer lakosa jól járt vele, hiszen csak tavaly 39 millió dollárt keresett az ország az .ai végződésű internetes doménnevek bejegyzésével. Nem kis summa ez, hiszen az ország teljes GDP-je 453 millió volt. Felmerülhet persze a kérdés, hogy ugyan ki döntötte el, hogy ez a remek végződés pont az övék legyen és nem például a közeli Antiguáé. A dolgok megértéséhez vissza kell mennünk az internet hajnalára, amikor az még az amerikai hadsereg ARPANET hálózata volt, amire egyes egyetemeket is felengedtek.
Ezen a hálózaton az egyik számítógép a másikat egy szám, az IP-cím alapján találta meg, és ahhoz, hogy bármely más géppel fel tudja venni a kapcsolatot az ember, ismerni kellett a pontos számot, amin az elérhető. Ez nem tette kifejezetten könnyűvé a gépek közti kommunikációt. A Stanford Research Institute (SRI) egyik kutatója ezért – kezdetben csak saját magának – elkezdte egy szövegfájlba gyűjteni, hogy melyik gépnek mi a címe, ez lett a híres HOSTS.TXT fájl. Az eredetileg biokémikusnak készülő Elizabeth Fenler igazán rendszerető ember volt, az informatika világába is úgy került, hogy az ismert vegyületek katalógusán dolgozott és ezek összeállításában találta hasznosnak a számítógépeket. Mivel Fenler fájlja is elérhető volt az ARPANET-en keresztül, egyre többen használták egyfajta telefonkönyvként, és ebből nézték meg, hogy milyen szám kell, ha egy adott géppel akarnak kapcsolatba kerülni a hálózaton. Természetesen ezt a telefonkönyvet folyamatosan frissíteni kellett, ahogy az újabb gépek kerültek fel a hálózatra. 1974-ben aztán az SRI-nél azzal a javaslattal álltak elő, hogy egy kicsit tegyék rendbe, ki milyen nevet ad a gépének, hogy könnyebb legyen a HOSTS.TXT rendben tartása. Ekkor döntötték el például, hogy ne legyen különbség a kis- és nagybetűk között, vagy hogy egy névben csak betű, szám és a – jel szerepelhessen. Ezzel együtt, ahogy bővült a hálózatra kapcsolt gépek száma, úgy lett egyre nehézkesebb a naprakészen tartása.
1983-ban aztán három, a hálózat működtetésével foglalkozó kutató radikális javaslattal állt elő: legyen az internetes címek rendszere hierarchikus és decentralizált, ne egy központi lajstromban gyűjtsék az összes címet, hanem több helyen, egymásra épülve. A doménnévrendszer (DNS) elképzelésében, amikor egy név alapján egy címet keresünk, akkor egy olyan programhoz fut be a kérés, ami egyfajta könyvtárosként intézi a pontos cím megtalálását. Ez a program a név végződése, az úgynevezett top level domain (tld) alapján tudja azt, hogy a világban melyik szervernél érdemes tovább kérdezősködnie, ezek a tld-szerverek azután már tudják, hogy merre kell keresni az adott nevet, vagy legalábbis melyik szerver lehet az, amelyik pontosan tudja. A megkapott válasz azután visszakerül a könyvtároshoz, az pedig továbbítja a kérdezőnek. Ezzel akár nagyon sokfelé szétosztva is gyűlhetnek a pontos nevekhez tartozó címek, nem kell mindennek egy helyen lennie.
Jól látható, hogy a név végződése, a legfelsőbb szintű domén, mennyire fontos a rendszerben, a javaslat azt is tartalmazta, hogy milyeneket kellene használni. Ahhoz, hogy a korábbi ARPANET-es címeket könnyen lehessen átvezetni elsőként létrehozták az .arpa domént. Akkor úgy gondolták, hogy erre hamarosan már nem lesz szükség, de mind a mai napig felbukkan, elsősorban hálózati műveletek során. A .arpa mellett hat másik legfelső domént hoztak létre, a .mil a hadseregnek, a .gov a kormánynak, a .edu a felsőoktatási intézményeknek, a .org nonprofit szervezeteknek, a .net a hálózattal foglalkozó szervezeteknek a .com pedig az üzleti vállalkozásoknak. 1985. január 1-jén el is indult a rendszer, ami 1988-ban bővült a .int végződéssel a nemzetközi szervezetek számára. Az indulás után nem sokkal létrehozták az első három, országot jelölő végződést is, ez volt az .us, a .uk és az izraeli .il. Az első cég, ami saját címet jegyeztetett be egy, a Harvard Egyetem mellett működő informatikai vállalkozás volt 1985. március 15-én. Az első .com végződésű doménnév a symbolics.com lett. A Symbolics olyan számítógépeket gyártott, amik a kor mesterséges intelligenciás fejlesztéseit futtatták, de a 90-es évek közepére kiderült, hogy nincs nagy szükség ilyen célzott eszközökre, a cég csődbe is ment, a domént pedig felvásárolta egy befektető, Aron Meystedt, aki egyfajta online múzeummá alakította át.
Amikor a világháló, a World Wide Web elindult, még alig volt ezer .com végződésű cím, de ez nem maradt így sokáig. Nem véletlenül nevezték a kétezres évek elejének gazdasági buborékját dotkomlufinak, az internetes cégek lehetőségei és a gyors növekedés kezdetben mindenkit lenyűgözött. Mivel az egész hálózat kormányzati, kutatási és hadi alapokról indult, sokáig senkinek nem jutott eszébe, hogy a nevek bejegyzése üzlet is lehet. Kezdetben az összes doménbejegyzést az Egyesült Államok tudományos kutatásokért felelős szervezete, az NSF intézte, de 1993-ban kiadta a feladatot egy cégnek, aminek Network Solution Inc. volt a neve. Két évvel később az NSF engedélyt adott arra, hogy a cég pénzt kérjen a bejegyzésért és tulajdonképpen ekkor vált üzletté az internetes címek bejegyzése. Az ár kezdetben száz dollár volt a bejegyzésért és a név kétéves fenntartásáért, ami a korábbi ingyenességhez képest kifejezetten borsosnak számított. 1998-ban egy nonprofit konzorcium vette át ezt a szerepet, megtörve a monopóliumot. A következő nagy változás 2012-ben jött el, ekkor születtek meg az eredeti hat általános, és a már használt országkódok mellé a további legfelsőbb szintű domének, mint a .photography, a .google vagy a .guru (a következő ilyen bővítést 2026-ra tervezik).
Hamar kiderült, hogy egy jó doménnév nagyon sokat ér, az emberek egyszerűen azt fogják megjegyezni, beszélgetésekben kimondani. A korai időszak nagy nyertese egy kis szigetország, Tuvalu volt, a csendes-óceáni állam internetes végződése a .tv lett, ami minden médiaszolgáltató érdeklődését felkeltette. Az ország a hirtelen jött pénzből tudta befizetni az ENSZ-tagsági díját, azóta teljes jogú tagja a szervezetnek. Nem Tuvalu volt az egyetlen, ahol a név szerencsét hozott, bár egyértelműen a legnagyobbat ez az ország szakította. De Montenegrónak is jól jött a .me, Líbiának a .ly, Kolumbiának a .co (ami a .com alternatívája lett), a Brit Indiai-óceáni Terület pedig az .ióval járt jól.
A 90-es években az internet kicsit még vadnyugati elveken működött és a doménbejegyzés aranyláza be is vonzotta azokat a szerencsevadászokat, akik nyerészkedni próbáltak a szabályozás hiányosságait kihasználva. Mivel kezdetben bárki bejegyeztethetett bármilyen nevet, amihez csak kedve volt, sokan lecsaptak nagy cégek neveire, hogy utána majd azt jó áron adják el az adott vállalatnak. 1994-ben a Wired magazin újságírója, Josh Quittner jegyeztette be a saját nevére a mcdonalds.com címet – nem azért, hogy nagyot szakítson, hanem hogy egy cikkben ezzel példázza, mennyire nem figyelnek a nagy cégek az internetes jelenlétükre. Végül átengedte a használatát az étteremláncnak, amiért cserébe azt kérte, hogy támogassanak adománnyal egy iskolát. Olyan is előfordult, amikor egy cég ébredt későn, a Nissan autógyár például beperelte egy kis észak-karolinai számítógépes cég tulajdonosát, Uzi Nissant. Nissan 1980-ban települt át Izraelből az Egyesült Államokba, és alapította meg a Nissan Computer nevű céget, majd 1994-ben bejegyeztette a doménnevet is. Egy évvel később a Nissan Motors 10 millió dollárt követelt rajta, mivel állításuk szerint ekkora kárt okozott a cégnek. A pereskedés 2007-ben ért véget, de a bíróság Uzi Nissannak adott igazat.
A doménbizniszelés leghíresebb esete a sex.com esete: a címet egy vállalkozó, Gary Kremen jegyeztette be 1994-ben, egy évvel később Stephen Cohen, aki már korábban is próbálkozott mindenféle szexszel kapcsolatos informatikai vállalkozásokkal, hamisított egy levelet arról, hogy Kremen cége csődbe ment és átadja a domént neki, majd elfaxolta azt a bejegyzésekért felelős Network Solutionnek – ahol azt minden vizsgálat és ellenőrzés nélkül készpénznek vették. Cohen azonnal pornóoldalt csinált a sex.com-ból és boldogan nézte a számláján gyűlő összeget. Kremen természetesen perre ment, de a bíróságnak kezdetben olyan dolgokban is döntenie kellett, hogy egy domén egyáltalán tulajdonolható tárgy-e, vonatkozhat-e rá a lopás tényállása. Mire 2011-ben megszületett a döntés Kremen javára, Cohen becslések szerint már 100 millió dollárt keresett a doménen, hiába kötelezték kártérítésre, a mai napig egy fillért sem fizetett.
Mára már nem is kérdés, hogy a doménnév olyasmi, amit adni-venni lehet. És bár a sex.com esete lett az egyik leghíresebb, a legdrágább nevek kifejezetten hétköznapiak: 2014-ben a cars.com nevet egy cég adás-vételekor több mint 800 millió dollár értékűre becsülték, de a gépjármű-biztosításra utaló carinsurance.com is megért majdnem 50 milliót egy biztosítónak, a privatejet.com-ért pedig 30 milliót adtak 2012-ben.
