1913 áprilisának legfontosabb német könyvmegjelenése Bernhard Kellermann új regénye, Az alagút volt. Kiadója, az S. Fischer Verlag, jelentős bevételeket remélt, hiszen Kellermann korábbi regényeivel, főleg az 1905-ös Ingeborg és az 1910-es A tenger című könyvekkel nagy ismertséget szerzett, német nyelvterületen rajongók tízezrei várták az új művet.
Az alagút sikere azonban minden várakozáson túltett, a kiadása utáni első hat hónapban több mint 100 ezer példányban kelt el, a PAGU nevű német produkciós cég el is kezdett dolgozni a megfilmesítésen. A némafilm 1915-ben lett kész, William Wauer rendezése az időközben kitört első világháború ellenére is óriási sikert aratott, Rudolf Olden német jogász és újságíró visszaemlékezései szerint a már a könyvért is rajongó Adolf Hitlerre is óriási hatása volt az alkotásnak, lenyűgözte az egyik, munkásokat szónoklataival tüzelő szereplő, és napokig másról sem tudott beszélni, mint a kimondott szó elsöprő erejéről.
A könyv elképesztő német példányszámai a külföld figyelmét is felkeltették, az Osztrák–Magyar Monarchia kettős államrendszere miatt a német nyelvterülettel kulturálisan szinte szinkronban működő magyar kiadók is gyorsan kapcsoltak: Nitsch Lőrinc fordítása még az eredeti kiadás évében, 1913-ban megjelent az Athenaeumnál Budapesten. Az angol nyelvű kiadásokat is csak néhány hónappal késleltette a világháború, a könyv 1915-ben Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is megjelent. Az alagút népszerűsége a két világháború között sem csökkent, és az érdeklődést csak tovább szította, hogy a 30-as években több hangosfilm is készült belőle.
A második világháború kitörésekor már legalább 25 nyelven, több millió példányban cirkulált a regény. Olyan sokan ismerték, hogy a „Kellermann Alagútja” több nyelvben is magától értetődő utalássá vált, ha bonyolult, értelmetlen és panamagyanús, drága beruházásokról volt szó. Móricz Zsigmond 1932-es regényében, a Rokonokban is Kellermann Alagútjához hasonlítja Kopjáss István főügyész Zsarátnok város sertéstenyésztőjét.
Az alagút egy amerikai mérnök, Mac Allan nagyszabású tervének megvalósításáról szól, azaz arról, hogy alagutat ássanak az Egyesült Államok és Európa között, amin keresztül majd roboghatnak a gyorsvonatok a két kontinens között. Az ötletre ráharap a pénzvilág, az alagútrészvények ára kilő, valóságos tömeghisztéria kezdődik világszerte, ezerszám özönlenek a munkások a céghez, hogy a napfénytől távol, embertelen körülmények között robotoljanak a föld mélyén. A projekt természetesen a katasztrófa felé robog, emberek halnak meg, sikkasztásra derül fény, Mac Allan élete összeomlik. Végül, több mint 20 év munkával és elképesztő áldozatok árán sikerül befejezni az alagút építését, csak hogy kiderüljön: eddigre már szinte fölösleges is, hiszen időközben megjelentek az utasszállító repülők, amikkel még sokkal gyorsabban átszelhető az Atlanti-óceán.
Bár Az alagutat gyakran nevezik tudományos-fantasztikus regénynek, és 1913-ban talán tényleg annak is minősült, ma már nem érdemes így tekinteni rá. A benne tárgyalt technológiai megoldásokat ismerjük, és a Nagy-Britanniát és Franciaországot összekötő Csatorna-alagút átadása után 30 évvel már a tenger alatt ásott alagút ötlete sem lepi meg annyira az olvasót, mint amennyire 1913-ban meglephette. A könyvnek tagadhatatlanul vannak lektűrökbe illő és szinte kifejezetten filmre írt elemei, de ezek csak részben magyarázzák az elképesztő sikert. Az alagút ugyanis pontosan megragadta a korszellemet, tökéletesen jellemezte a gazdasági ciklusokat, a piaci hisztériát, a tömegek kiszámíthatatlanságát és legfőképpen a technológiai haladást.
1913-ban tényleg erősen foglalkoztatta a nagyhatalmak lakosságát, hogy hogyan kellene hozzáállni a technológiai haladáshoz. Az első és második ipari forradalom alapjaiban változtatta meg az emberek életét, egyre többen kerültek kapcsolatba egyre bonyolultabb gépekkel, és úgy tűnt, mindig jön valami új ötlet, egy technológiai újítás, ami még kényelmesebb életet ígér. Az információk egyre gyorsabban áramlottak a világ körül, összességében egyre gyorsult az élet, a modern pénzpiac kialakulásával pedig korábban elképzelhetetlen nagyságú tőke vált gyorsan elérhetővé mindenféle őrült, vagy épp bátor és okos ötlet megvalósításához.
Ugyanakkor látták azt is, hogy mi ennek az ára: egyre többen zsúfolódtak össze a városokban, a proletárok között néhol elviselhetetlen volt a nyomor, az új gépek végtagokat és koponyákat zúztak össze, gerinceket törtek ketté, az egyre gyorsabb járművek egyre véresebb baleseteket okoztak, bányák, gyárak, építkezések és szemét rongálta a környezetet, emberi kapcsolatokat rontott meg a pénz, és sokan egyszerűen nem tudtak beilleszkedni az új, kockázatosabb világba, ahol pillanatok alatt lehetett meggazdagodni és koldusbotra jutni is.
Kellermann az Egyesült Államokban és Japánban tett utazásai során látta, hogyan kezdi ki a gazdasági és technológiai fejlődés a hagyományos társadalmi struktúrákat, és észrevette a fejlődéssel járó kockázatokat. A 19. század végén a második ipari forradalom éppen abban a három országban idézte elő a legnagyobb változásokat, ahol az író tapasztalatokat szerzett: Németországban, az Egyesült Államokban és Japánban. És amellett, hogy Kellermannt láthatóan lenyűgözte a kor hősének számító „amerikai embertípus”, az élelmes és ötletes vállalkozó-mérnök, aki vasakarattal alakítja át a valóságot, el is borzasztotta a folyamatos, egyre gyorsuló átalakulás romboló ereje. Észrevette, hogy a modern, alkotó ember nyomában ledőlnek az erkölcsi-morális tabuk, és alig marad valami a betonon, az acélon és a pénzen kívül.
Az alagút a korszellem hangján szólva lelkesedve festi le Mac Allan mérnök nagyratörő terveit, közben viszont kimerítően és gyakran szenvtelenül ír a tárnákban uralkodó embertelen munkakörülményekről, a halálos balesetekről és a pénzügyi spekulációk következtében tönkrement életekről. Ezzel válik a könyv éles társadalomkritikává: az olvasót kényszeríti rá, hogy megkérdőjelezze az alagútprojekt – és általában véve a technológiai fejlődés – értelmét és tényleges hasznát. Az első világháború után ráadásul a könyv újabb követőkre talált, hiszen sokan úgy látták, Kellermann az elszabaduló tőkepiaci spekuláció és az azt követő tőzsdekrach leírásával megjósolta az 1929-es nagy gazdasági világválságot.
A háború alatt Kellermann haditudósításokat írt a Berliner Tageblatt napilapnak, 1920-ban pedig megjelentette a November 9. című regényét, ami a háború pusztítása után eszmélő Németországot festi le.
A 20-as évek második felében Szovjet-Oroszországba utazott, majd kétéves utazásra indult gyalog, karavánnal és szamárháton Ázsia felé, járt Perzsiában, Indiában, Kínában, Burmában, Thaiföldön, Vietnámban, Tibetben és Hongkongban is. Élményeiről útikönyvet írt, majd 1932-ben megjelentette a kritikusok által legtöbbre tartott regényét, az Anatolt. A magyarul Anatol, az olajváros címen megjelent könyv egy álmos-poros balkáni kisvárosról szól, ahol egy mérnök hatalmas kőolajlelőhelyre bukkan. A településre hirtelen megérkezik a modern világ és a pénz, és teljesen átalakul a helyi közösség. Ebből a szövegből már tisztán kiérezni Kellermann pesszimizmusát és bizalmatlanságát a kapitalista rendszerrel szemben, a regény mégsem válik propagandává, egyszerűen csak megállapít, ábrázol.
A nácik hatalomra kerülése után Kellermannt kitették a német irodalmi egyesületekből, és letartóztatták 1920-ban megjelentetett regénye, a November 9. miatt. Kellermann ebben részletesen írt az első világháború katonáinak civil lakossággal szembeni kegyetlenkedéseiről, emiatt a nácik hadseregellenesnek minősítették a könyvet, betiltották és nyilvános égetéseken vetették máglyára. Kellermann azonban ennek ellenére sem hagyta el Németországot, igaz, nem is tanúsított ellenállást a nácikkal szemben, filléres regényekből tartotta el magát.
A háború után Kellermann csatlakozott az NDK-ban hatalomra kerülő kommunistákhoz, még a legfőbb hatalmi szerv, a Népi Kamara tagjai közé is bekerült, emellett elnöke volt a Német–Szovjet Barátság Társaságának. Emiatt az NSZK-ban a kiadók és a könyvesboltok bojkottálták a munkáit, és neve az azóta eltelt évtizedekben jórészt feledésbe merült. 1951-ben halt meg, 72 évesen.
