Vannak mozgóképes alapművek, amiket mindenki látott, aki egy kicsit is szereti a filmeket. Ilyen például az első Star Wars-trilógia, az E. T. vagy az Ördögűző. Akkortájt, amikor ezek a filmek mozikba kerültek, a törökországi nézők egy kicsit másként ismerhették meg a tartalmukat. A Star Wars Halálcsillaga például tojás alakú volt, Luke Skywalker és Han Solo helyi megfelelői pedig nem lézerfegyverrel és fénykarddal, hanem valami karatéra távolról emlékeztető harcmodorral intézték el a gonoszokat. A török mozik E. T.-je a cselekményben szívrohamot okozott több szereplőnek, a film plakátjára pedig valahogy felkerült a Star Trek-filmekből ismerős Enterprise űrhajó. Mármint a film egyik helyi újraértelmezésében, mert volt egy másik is, amiben a címszereplő homoszexuális volt. Az Ördögűző török verziója viszont jelenetről jelenetre követte az eredetit, csak éppen Şeytan (azaz Sátán) volt a címe.
Hollywood házilag
A fentiek mind a turksploitation termékei, vagyis azé az időszaké, amikor Törökországba korlátozottan jutottak be amerikai sikerfilmek, cserébe viszont virágoztak a török rendezők és színészek által fillérekből összetákolt kalózverzióik. A név második fele az exploitation film kifejezésre utal, a filmművészetben ez a gyűjtőnevük azoknak a filmeknek, amik szándékosan meglovagolnak egy divathullámot, és egy éppen sikeres műfajhoz vagy nagyon népszerű tartalomhoz igazodnak, elkészítésüket pedig nagyban motiválja az aktuális trend kiaknázása. Az exploitation filmek többnyire a hetvenes-nyolcvanas években virultak, amikor még nem léteztek több stúdió összeolvadásával létrejövő filmipari óriások. Sok közöttük a rossz minőségű alkotás (mind technikailag, mind művészileg), és gyakori bennük a korhatáros tartalom.
Az egyik legjelentősebb ilyen irányzat a hetvenes években virágzó blaxploitation volt, ami a fekete polgárjogi mozgalmak mentén szolgáltatott igazságot a feketék filmes megjelenítésének, és később nagy hatással volt például Spike Lee vagy Quentin Tarantino munkásságára. De a filmes szakírók még sok hasonló kifejezést alkottak: létezik többek közt a távol-keleti harcművészeti filmeket szakmányban ontó bruceploitation, a mexikói kultúrából érkező mexploitation és persze van sexploitation is.
A turksploitation annyiban lóg ki a sorból, hogy nem meglovagolt sikerfilmeket, hanem inkább helyettesítette azokat. Ennek magyarázata a török filmipar sajátos működése volt, ami nemigen létezett a második világháború utánig. A modern Törökország eleve csak az első világháború után jött létre az Oszmán Birodalom megszűnésével, az ottani kulturális közegben pedig nehezen indult be a filmgyártás. Beszédes adat, hogy az 1952-ben Törökországban gyártott 49 film felülmúlta az összes korábbi év török filmjeinek számát.
Aztán az ötvenes években kialakult az ország hét régióra osztott filmipari rendszere, ami Yeşilçam, vagyis „Zöld fenyő” néven alkotott hálózatot. A Yeşilçam behozott külföldi filmeket is az országba, de inkább a török alkotásokra állt rá, amiknek a bevételeik sokszor meghaladták az importfilmekét. A török Hollywood ontotta az alacsony költségvetésű filmeket, amiket sokszor exportált is, az egyik legnagyobb felvevőpiac Németország volt. A hetvenes évek elejére a Yeşilçam már évente 250-350 filmet gyártott, alig néhány forgatókönyvíróval.
A helyi gyártás támogatása mellett szigorú cenzúra is működött az országban, viszont a filmeket védő szerzői jogi törvény még nem létezett. Ennek köszönhetően kialakult egy furcsa helyzet: sok amerikai sikerfilm nem vagy csak nagyon korlátozottan jutott be az országba, a hírük viszont a sajtó révén eljutott a török mozitulajdonosokhoz és moziba járókhoz, akik igényelték volna a nyugatias szórakozást. A nép Star Warst és Ördögűzőt akart, a Yeşilçam pedig megadta nekik – és megszületett a turksploitation.
Török gyerek megvágta
A Yeşilçamnak dolgozó produkciós cégek tehát nagyüzemben, pofátlanul másolták a hollywoodi bombasikereket, ráadásul hihetetlenül pocsék minőségben. Ezt részben az magyarázza, hogy e filmek alkotóinak nagyon kevésből, lehetetlen körülmények között kellett kihozniuk egy-egy játékfilmet.
Ez rögtön a nyersanyaggal kezdődött: mivel a török kormány kvótát vetett ki az országba behozható nyers filmre, a produkciós cégek sokszor úgy csempészték be a celluloidot, amivel nagyon kellett spórolni. Egy amerikai film forgatásához akkortájt több száz tekercs filmre volt szükség, de egy turksploitation film rendezője legfeljebb huszonötöt használhatott el. Gyakori volt, hogy egy film egy-egy jelenetét felhasználták más filmben is, vagy hogy maradék nyersanyagokból dolgoztak, aminek köszönhetően egyes jelenetek színvilága nagyon elütött egymástól. Sőt, az is előfordult, hogy fotóüzletekből szerzett negatívokra vettek fel egy-egy jelenetet. Ezek után azon sem lepődhetünk meg, hogy a török rendezők és vágók egész jeleneteket átemeltek amerikai filmekből, nem törődve az ebből következő disszonanciákkal.
Más téren is gyérek voltak a technikai lehetőségek. A hangfelvétel egycsatornás volt, és általában egyetlen mikrofonnal vették fel a színészek szövegét, a zajokat és a háttérzenét. Ez utóbbi többnyire egy hollywoodi film soundtrackje volt – jó esetben azé a filmé, amit éppen lemásoltak, de nem mindig.
Az operatőrök nem is álmodhattak olyan luxusról, mint a kamerára helyezhető szűrőlencse. Szűrő helyett tüllt használtak, vagy élelmiszeripari zselatinlemezeket, amikkel viszont gyorsan kellett dolgozni, mert a világításhoz használt lámpák hőjétől elkezdtek olvadni. A színészeknek természetesen nem voltak dublőreik, minden veszélyes jelenetben maguk szerepeltek, minimális biztonsági intézkedés mellett. Egy-egy jelenetet nem lehetett sokszor újravenni, mert egy Yeşilçam-film forgatására általában egyetlen hét volt.
A repülő török lánya
A turksploitation első terméke az 1952-ben bemutatott Tarzan İstanbul'da (magyarul Tarzan Isztambulban) volt, ami sokat elárul a címével. Tarzant egy olimpiát megjárt kalapácsvető játszotta, aki ezzel a szerepével tört be a filmiparba. A film több mint fele nem eredeti tartalom volt, hanem természetfilmekből és más játékfilmekből összevágott jelenet, valamint Johnny Weissmüller ikonikus ordítása. És persze egy Csita nevű majom is vendégszerepelt, bár Tarzannak nem volt sok dolga az állatokkal, mivel a sztori egy pontján egy fontos levelet kellett leszállítania Isztambulba.
Egy évet kellett csak várni a szellemi örökösre: a Drakula İstanbul'da (Drakula Isztambulban) a vérszívó gróf történetét vitte el Törökországba, ami két szempontból is érdekes. Egyrészt Törökország nem éppen keresztény vidék, ezért a filmbéli Drakulának sem a kereszttől és a szenteltvíztől kell félnie, hanem a fokhagymától és a Korántól. Másrészt a törököknek kellemetlen történelmi tapasztalataik voltak a havasalföldi III. Vlad fejedelemmel, azaz Karóbahúzó Vladdal, aki nagyrészt éppen törökök kivégzésével érdemelte ki a nevét. Emiatt valójában nem is meglepő, hogy ez lett a filmtörténelem első alkotása, ami összekötötte Bram Stoker karakterét az erdélyi uralkodóval, ami ráadásul eredeti ötlet volt a cselekményben. (Arról ebben az Észkombájban írtunk, hogy Stoker Drakulájának valódi ihletője jó eséllyel nem is a havasalföldi fejedelem volt.) Ezzel együtt a mű igazi turksploitation alkotás: a rendezőnek még füstgépre sem volt pénze, ezért egy temetői jelenetben harminc cigarettázó stábtag pöfékelése teremtette meg a hangulathoz szükséges ködöt.
A hatvanas évektől aztán a turksploitation mozgalom teljesen elszabadult, és kis késéssel sorra gyártotta a nyugati sikerek kalózverzióit. 1966-ban, a Goldfinger után két évvel például már volt török James Bond-film, az Altın Çocuk (Aranyfiú), amiben a hagyományos kémsztorit hastáncosok közelítették kulturálisan Törökországhoz, és aminek a végén a James Bond-epigont játszó színész a negyedik falat lebontva megkérte a nézőket, hogy majd a folytatást is nézzék meg.
1973-ban már saját szuperhősfilmjük is volt a törököknek: a 3 Dev Adam (3 óriás férfi) sztorija simán összehozta egy csapatba Amerika kapitányt és El Santót, a valóságban is létező mexikói pankrátort. A párosnak a Pókembert kellett elintéznie, aki ebben a filmben gonosz: vedel, láncdohányos és a film elején minden ok nélkül nyakig elás egy nőt a tengerparton, aztán elvetemült társaival együtt kivégzi őt egy csónakmotorral. Igen, csónakmotorral.
Ehhez képest visszafogott tisztelgés a Şeytan, ami az Ördögűző után egy évvel, 1974-ben jelenetről jelenetre, az eredeti filmzenét is lemásolva reprodukálta William Friedkin klasszikusát. Szokatlan ez a szolgai másolás, a turksploitationra ugyanis jellemzőek voltak a cselekménybeli bizarr csavarok. Az Óz, a csodák csodája török változata, az 1971-es Ayşecik ve Sihirli Cüceler Rüyalar Ülkesinde (magyarul kb.: Kicsi Ayşe és a mágikus törpék Álomföldén) például tartalmaz egy jelenetet, amiben Dorothy megtudja, hogy a Madárijesztő meleg, ezért összevarrja a fenekét. A Star Trek feldolgozásában – ami 1974-ben, tehát öt évvel az első hivatalos Star Trek-film előtt debütált – pedig egy török turista kerül fel az Enterprise űrhajóra. A film címe is ez: Turist Ömer Uzay Yolunda (Ömer, a turista a csillagösvényen). De az is érdekesen kreatív megoldás, hogy a Keresztapa helyi megfelelőjében a címszereplő egy árvaházat működtet legális üzletként.
Luke, én vagyok a klónod
A turksploitation szuperprodukciója kétségtelenül a már említett Star Wars-parafrázis, a Dünyayı Kurtaran Adam (A férfi, aki megmentette a világot), ami 1982-ben hódította meg a török mozikat. Az egyik legtermékenyebb török rendező, Çetin İnanç irányításával készült, a főszerepet a turksploitation koronázatlan királya, Cüneyt Arkın játszotta, és ha már ott volt, a forgatókönyvet is megírta. A történet ugyan távoli bolygókon játszódik, de a sci-fi mellett bőven merít a fantasy külsőségeiből is: Arkin karaktere zombikat, múmiákat karatéz szét, és egy gonosz mágustól próbálja megmenteni a világot (azt, hogy sikerül-e, a cím elspoilerezi).
İnanç megpróbált sokat kihozni a kevésből, a büdzsé jelentős részét díszletekre fordította, majd amin tudott, spórolt. Például saját kezűleg varrta meg a forgatáson elszakadt jelmezeket, egy űrsisakhoz pedig úgy lett meg a kellék, hogy pár stábtag meglopott egy közelben megálló motorost. Aztán bekövetkezett minden rendező rémálma: egy nagy vihar tönkretette a díszleteket. Ekkor İnanç feladta, és inkább egész jeleneteket „kölcsönzött” az első Star Wars-filmből, szovjet és amerikai rakétaindítások felvételeiből meg ahonnan még tudott.
A rendező egy filmforgalmazó cég éjjeliőrét vesztegette meg, hogy egy napra hozzájusson az eredeti film tekercseihez, ezalatt lemásolta, ami kellett neki. Viszont a Star Wars anamorfikus technológiával készült, ami szélesvásznú filmet rögzített nem szélesvásznú filmre. İnanç ezzel nem tudott mit kezdeni, ezért minden, a filmből átemelt jelenet összenyomva jelenik meg a Dünyayı Kurtaran Adamban, a Halálcsillag például nem gömb, hanem tojás alakú. Emiatt sem könnyű nézni a filmet, de a helyenként ötletszerű vágás és a játszótéri imitált verekedéseket idéző harcjelenetek miatt sem, az összhatás pedig fénysebességgel röpíti az alkotást a szürrealizmus felé. Aki nem bírja a látványt, filmzene-kitaláló játékkal szórakoztathatja magát, a film ugyanis John Williams témái mellett lopott zenét a Ben-Hurból, A majmok bolygójából, Az elveszett frigyláda fosztogatóiból, a Flash Gordonból, a Battlestar Galacticából, és a lista még messze nem teljes.
A szívrohamos meg a meleg E. T.
A VHS-korszak látszólag új lendületet adott a turksploitationnek többek közt a Rambo és a nindzsafilmek török mutációival, de valójában ez már a végjáték volt. Az utolsó jelentős kalózfilmek az E. T. koppintásai voltak: az 1984-ben bemutatott Badi és az 1987-es Homoti. Az előbbiről volt már szó, ebben kap több szereplő szívrohamot az űrlény látványától. Egyébként többnyire lazán követi az eredeti film cselekményét, bár biztonsági öv nélkül ülteti érzelmi hullámvasútra a nézőt. A filmbéli apuka például veri a gyerekeit, de ez komikusan van előadva, néha gyorsított jelenetekkel, aztán egyszer csak megölnek egy kutyát, pár perccel később pedig E. T. fingásain kellene nevetni.
Akciószegényebb, de merészebb próbálkozás a Homoti, amiben a címszereplő coming outol, miután a Földre menekül a zsarnoki, az LMBTQ-polgárokat elnyomó bolygójáról. A forgatókönyv központi konfliktusa az, hogy a Homotit befogadó embercsalád és tágabb környezete mit kezd az űrlény homoszexualitásával. Ugyanakkor a témát sitcomos jelenetek tolják a háttérbe, és hát nehéz komolyan venni a főhőst, aki úgy néz ki, mint egy mogyoróallergiás, aki éppen súlyos rohamot kap. Homotit amúgy a film végére olyan súlyos csalódások érik a Földön, hogy inkább hazamegy.
A turksploitationnek a történelem vetett véget. 1980-ban katonai puccs döntötte meg a török kormányt, az ezt követő hároméves, erőszakos junta, majd az azt leváltó új rendszer első kaotikus évei nem kedveztek a kalózfilmeknek. Egyrészt a közbiztonság annyira leromlott, hogy az emberek kétszer is meggondolták, hogy elmennek-e moziba. Másrészt a puccsot követő jobbos cenzúra rengeteg turksploitation filmet elpusztított. A kegyelemdöfés viszont az 1986-ban megszületett szerzői jogi törvény lett, ami után már nem lehetett szabadon lopkodni egész jeleneteket hollywoodi filmekből, és ezzel a turksploitation filmek rendezőit fő munkamódszerüktől fosztották meg.
A török filmművészet a későbbiekben egészen átalakult, a Yeşilçam a kilencvenes évekre eljelentéktelenedett. A turksploitation egy időre feledésbe merült, csak bőven az ezredforduló után kezdték el kutatni, az érdeklődés pedig jellemzően nyugatról jött. Sokan voltak kíváncsiak arra, hogy a különleges történelmi környezet, a pénztelenség, a szakmai tapasztalatlanság és a mindent felülíró ambíció mit művelt a hollywoodi klasszikusokkal. A megfejtéshez a Jurassic Park dr. Malcolmját idézhetnénk: „Az élet utat tört magának.” Vagy ahogy a Dünyayı Kurtaran Adam narrátora mondta: „Az emberi agy áttör bármilyen pajzsot.”
Akit jobban érdekel a turksploitation, a YouTube-on talál néhány teljes filmet:
- Drakula Isztambulban
- 3 óriás férfi
- Kicsi Ayşe és a mágikus törpék Álomföldén
- Sátán
- Ömer, a turista a csillagösvényen
- A férfi, aki megmentette a világot
- Homoti
(Források: főleg a Bright Lights alapos összefoglalója, továbbá: Spiegel, Matchbox Cine, Fantasy Animation, Remake, Remix, Rip-Off: About Copy Culture & Turkish Pop Cinema)
