Egy szókimondó, ellentmondást nem tűrő új szerzőt köszönthettek a Szabad Nép olvasói 1952. október negyedikén és ötödikén: J. V. Sztálint. Már a címlap tetején jelezték, hogy a generalisszimusz szót kért, ami a maga nemében sajtótörténeti kuriózum.
Hogy pontosan mi késztette szólásra a magyar újságban a szovjet diktátort, akinek milliók élete szárad a lelkén, és aki a nyers erő nyelvéhez szokott, nem pedig a vitához, arra máig nincs egyértelmű magyarázat. Mintha azt szerette volna sugallni, hogy a Szovjetunióban is létezik a kritika, vannak egészséges, előremutató véleménykülönbségek, és az ilyesminek nincs semmilyen negatív hatása arra, aki elővezeti ezeket.
A teljhatalommal rendelkező Sztálin nem adott a formaságokra, 1939 óta elmulasztotta összehívni a párt kongresszusát, ezt ebben az évben pótolta. 1945 óta a központi bizottság sem ült össze, ekkor ez a testület is tanácskozott.
Egy olyan nagy terjedelmű cikkfolyamot írt meg, amiben többször tételesen cáfolta meg nem nevezett, majd később megnevezett elvtársait. Az élet számtalan területéről kifejtette a nézeteit, noha a magyaroknak a szovjet kolhozosítás folyamata nyilván kevéssé volt érdekes, mégis erről kellett olvasniuk.
A szocializmus gazdasági problémái a Szovjetunióban címmel osztotta meg gondolatait Sztálin. A Szabad Nép nem csinált mást, mint a Bolsevik nevű folyóiratban két héttel korábban megjelent mondatokat egy az egyben lefordította. (Néhány hónappal később ez könyv formájában is megjelent.)
A nyolcoldalas szombati számban két és fél oldalt foglaltak el a szovjet pártvezér mondatai. A vasárnapi, hat oldalon megjelenő újságban ugyancsak több mint két oldalon fejtegette, hogy néhány elvtárs mit nem lát jól, milyen hibái vannak például Jarosenkónak. Még ugyanebből a lapszámból megtudhattuk azt is, hogy Magyarországon a terveknek megfelelően épül a Sztálin Vasmű.
„Egyes elvtársak tagadják a tudomány törvényeinek – különösen a politikai gazdaságtan törvényeinek – objektív jellegét a szocializmusban” – ezzel a felütéssel indított. Azt is tudatta, hogy 1951 novemberében volt egy tartalmas gazdasági vita, és a megjegyzéseit ehhez szeretné most hozzáfűzni.
Úgy folytatta, hogy néhányan tagadják, hogy a politikai gazdaságtan törvényei azoknak a folyamatoknak a törvényszerűségeit tükrözik vissza, amelyek az emberek akaratától függetlenül mennek végbe.
„Azt tartják, hogy annál a különleges szerepnél fogva, amely a történelemben a szovjet államnak jutott, a szovjet állam, annak vezetői hatályon kívül tudják helyezni a politikai gazdaságtan meglévő törvényeit, új törvényeket tudnak »formálni«, új törvényeket tudnak »teremteni«. Ezek az elvtársak mélységesen tévednek. Látható, hogy összekeverik a tudomány törvényeit, amelyek a természetben vagy a társadalomban az emberek akaratától függetlenül végbemenő objektív folyamatokat tükrözik, azokkal a törvényekkel, amelyeket a kormányok adnak ki, amelyek az emberek akaratából jönnek létre és csupán jogi erejük van. A kettőt azonban semmi esetre sem szabad összekeverni” – figyelmeztetett.
Dolgozatának második pontjában az árutermelés dolgait veszi végig, itt is alkalmazza, hogy egyesek mélységesen tévednek, vele ellentétben. Ez a formula jön elő annál a kérdésnél is, hogy a kapitalista országok közti háború elkerülhetetlen. Sztálin úgy érvel, hogy az Amerikai Egyesült Államok eléggé maga alá rendelte a többi kapitalista országot ahhoz, hogy ne engedje őket egymás ellen háborút viselni és egymást gyengíteni. „Látják a felszínen mozgó, külső jelenségeket, de nem látják a mélyben ható erőket, amelyek, bár egyelőre észrevétlenül működnek, mégis meg fogják szabni az események menetét.”
Sztálin úgy gondolta, hogy Anglia és Franciaország kénytelen lesz kitépni magát az USA öleléséből és jármából. A háború szerinte csak akkor elkerülhetetlen, ha az imperializmus nem létezik. A Marshall-tervnél a segélyt egyébként idézőjelbe tette, és fojtogatónak nevezte.
Gerő Ernő erősítendő Sztálin szavait, ugyancsak megfogalmazta álláspontját a Szovjetunió a béke bástyája, a kommunizmus világító fáklyája címmel.
Egy nappal később, a vasárnapi lapszámban még nehezebben érthető a kontextus, hiszen Sztálin válaszol például Notkin elvtársnak, aki Magyarországon kevéssé volt ismert. Szanyina elvtársnő és Venzser elvtárs nézeteit sem osztotta, és erről is hosszan értekezett. (Ők valamennyien közgazdászok, egyikük 1990-ben halt meg, vagyis a Szovjetunió bomlását is átélte.)
Aztán megtartották a többnapos kongresszust, ahol a referátumot nem Sztálin, hanem Georgij Malenkov tartotta, amiből ki lehetett olvasni, hogy Sztálin távozása napirenden van. Sztálin egyébként hét perces beszédet tartott, de a központi bizottságnak hosszabban vázolta fel a világban – szerinte – zajló folyamatokat.
Fél évvel később, 1953 márciusában agyvérzésben meghalt – nem tisztázott, hogy mérget találtak-e a szervezetében. A temetésén nem tudni, mennyien haltak meg, utóda, Hruscsov szerint száznál is többen taposták egymást halálra. 1952 októberében aztán a központilag irányított cikkek szerint a dolgozó magyar nép forró szeretettel üdvözölte ezt a kongresszust, amit Sztálin nagy kegyesen 13 év után összehívott.
