„Csupán egy szem. De istenem, micsoda szem!” – ezt mondta Paul Cézanne Claude Monet francia festőről. A kijelentés bejárta a világot a 20. század elején, és azóta is az egyik leggyakrabban emlegetett idézet, ha Monet szóba kerül. Talán valóban nincs még egy olyan festő a művészettörténetben, aki precízebben használta volna a színeket, mint ő, aki tavirózsa- és vízililiom-festményeinek megalkotásához több tucatszor visszatért ugyanarra a helyszínre, hogy minden árnyat és színárnyalatot megörökítsen. A franciaországi faluban, Givernyben kialakított kertje több száz festményének témája, de ugyanitt érte élete egyik legnagyobb tragédiája is. Miközben művei lenyűgözték kortársait, Monet híres szeme az 1910-es évek elején veszélybe került: szürke hályog alakult ki rajta.
Annak ellenére, hogy a látása folyamatosan romlott, az ekkor már hetven fölötti Monet figyelmen kívül hagyta a diagnózist, azt remélte, magától elmúlik, és festett tovább, amennyit csak tudott. Igaz, éles, vakító fényben nem volt képes alkotni, ezért csak hajnalban és alkonyatkor festett. A struccpolitika viszont nem oldotta meg a helyzetet, Monet 1922-re már majdnem megvakult.
A látásromlás a képein is látszott, korábbi finom, bonyolult ecsetvonásai durvává és vastaggá váltak, képeiről eltűnt a könnyed érintés, a légiesség, színvilága megváltozott, különösen nehezen látta az olyan hideg színeket, mint a kék és a zöld. A vízililiomok barnába hajlottak, a tavak pedig mocsárrá váltak. Ahogyan a helyzet romlott, Monet harsogó pirosakkal és citromsárgákkal igyekezett felerősíteni tompított zöldjeit és kékjeit. Imádott kertje a saját, privát pokoljaként jelent meg a képein.
Monet hosszan tiltakozott a szürkehályog-műtét ellen, de közben letaglózta a gondolat, hogy valószínűleg abba kell hagynia a festést, ami nélkül saját bevallása szerint nem tudott volna élni. Egyre kétségbeesettebben kereste a megoldást, egészen Londonig ment a gyógyulás érdekében, majd amikor már olyan súlyossá vált a helyzet, hogy hatalmas betűkkel kellett felcímkéznie a festékeit, hogy eltalálja, melyik melyik, nem maradt más választása, mint a rettegett műtét, amire végül 1923 januárjában került sor.
Az orvosok a biztonság kedvéért először csak a festő egyik (a legtöbb forrás szerint a jobb) szemét operálták meg. A lábadozás során napokig feküdnie kellett, a fejét nehéz homokzsákok közé téve, hogy semmiképpen ne tudjon mozdulni. Ezután hetekig bekötött szemmel kellett járnia, miközben a szeme a kötés alatt őrülten viszketett. A fájdalmas lábadozás után azonban egészen új korszak következett, a műtét ugyanis megváltoztatta a látása működését.
Monet 1924-ben kapott egy speciálisan szürke hályogból lábadozó betegeknek készült szemüveget, ami olyan drága volt akkor, hogy nagyjából egy négyszobás luxuslakást lehetett volna venni az árából, ráadásul teljesen eltorzította a látását. De működött: a festő lassan visszanyerte szeme világát, és levehette a szemüveget. A látása viszont így is örökre megváltozott: képessé vált érzékelni azt a titokzatos lila színt, amit például a méhek látnak.
A fény érzékelését az emberi szemben található fotoreceptorok teszik lehetővé. Ezek a sejtek a retinában találhatók, és kétféle van belőlük: csapok és pálcikák. A színlátásért a csapok a felelősek. A legtöbb emlősnek csak kétféle csapja van, az embernek háromféle, így szélesebb tartományban látjuk a színeket: az emberi látás spektruma a nagyjából 750 nanométeres hullámhosszú a vöröstől a 380 nanométeres ibolyáig tart. Ezen túl azonban még ott az ultraibolya, aminek a hullámhossza rövidebb, ezért az emberi szemnek láthatatlan, bizonyos állatok, elsősorban rovarok viszont nagyon is látják.
A fény szűréséért a szemlencse felel. A szürke hályog az alapesetben áttetsző lencse elszürkülésével jár, ezért a lencsét a műtét során el kell távolítani. Ezt manapság már jellemzően műlencsével pótolják, ami szűri az ultraibolya fényt. Monet idejében viszont ez még nem így volt, így miután kiműtötték a szeméből a lencsét, nem volt, ami blokkolja az UV fényt, így az eljutott a retinájáig. Ennek a különleges látásnak a lenyomatai azok a műtét utáni képei, amiken lilás árnyalatot adott a vízililiomoknak.
Monet nemcsak a valóságot látta másképp a műtét után, hanem a szembetegsége idején készült képeit is. Gyűlölte a durva ecsetvonásokat és a rikító színeket a saját képein, feljegyzések szerint festéket csempészett a galériákba, és amikor senki nem látta, „kijavította” a falon lógó műveit. „Őrült düh fogott el” – mondta, amikor meglátta őket, szerinte annyira menthetetlenek voltak, hogy néhányat zsebkéssel össze is vagdosott.
Miközben a húszas évek elején készült Monet-festmények egyértelműen a beteg szemű művész alkotásai, a szemészeknek és a látáskutatóknak kifejezetten fontosak, mert megmutatják, hogyan látják a világot a szürke hályoggal élő emberek. Monet nem gondolta, de gyűlölt képei egy új korszakot is nyitottak. Az 1920-as évek közepére a festők gyakran újszerű módon használták a színeket a képek torzítására, azoknak nem kellett megfelelniük a valóságnak, az óceánt pirosra, az eget zöldre festették, ami az érzelmi állapotukat tükrözte a külső valóság helyett. Így hiába utálta Monet a szürkehályog-korszak festményeit, a művészettörténészek a 19. századi impresszionisták és a 20. századi absztrakt expresszionisták közötti hídnak tekintik őket.
