Ha a múmiák kerülnek szóba, az ember agya akaratlanul is az egyiptomi fáraókhoz ugrik – kétségkívül hozzájuk tartoznak ugyanis a leghíresebb mumifikált földi maradványok, a piramisok és a királysírok pedig Egyiptom legértékesebb turisztikai termékei. Nem az egyiptomi múmiák azonban a legöregebbek az afrikai kontinensen: egy, a mai Líbiához tartozó szaharai területen az 1950-es években találtak egy azoknál is régebbi, több mint ötezer éves gyerekmúmiát.
A múmia felfedezése Fabrizio Mori olasz régészhez köthető, aki az 1950-es években azért indult expedícióra a Szaharába, hogy dokumentálja az ősi sziklarajzokat. 1955-ben megalapította a Szaharai Régészeti Missziót, ami kezdetben Líbia délnyugati részén, az Akkakusz-hegység szél- és időjárás-formálta sziklamenedékeire összpontosított. Mori évekig tanulmányozta a barlangfalakra festett és vésett alakokat és jeleket. A negyedik, 1959-ben zajló expedícióra aztán kibővítette a kutatócsapatot, és a helyszínre hívta többek között Angelo Pasát, a híres olasz geológust is, hogy a föld alatt is kutakodni kezdjenek.
A kutatók Fezzan tartományban, a Tashwinat-völgyben található Uan Muhuggiag sziklamenedékénél kezdtek ásatásba. Ez olyan régészeti lelőhely, amit különböző időszakokban szarvasmarha-tenyésztő közösségek laktak. A terület nagyjából ötezer évvel ezelőtt teljesen más képet mutatott, mint most: a Szahara ekkor az úgynevezett afrikai nedves időszakban volt, amikor a ma kopár sivatag helyén tavak, füves területek és gazdag állatvilág volt.
Mori a vizsgálata során a sziklarajzokon felfedezte ennek az ősi életnek a nyomait: embereket, állatokat és szarvasmarhákat ábrázoló képeket, valamint különböző korokból származó ábrákat. Az Uan Muhuggiag lelőhely több mint száz barlangrajzot rejt – köztük olyat is, amit a kutató temetkezéshez kapcsolódónak gondolt. Éppen ezért kutatni kezdett temetkezési lelőhelyek után is: ásni kezdett a barlang puha homokos talajában, és egy növénylevelekkel borított, elsőre bomló kötegnek tűnő valamit talált. Amikor a kutatók felemelték, rájöttek, hogy a leveleket valójában antilopbőrdarabok takarják, a csomag belsejében pedig egy gyerek mumifikált testét találták. A testet jobb oldalra fekve mumifikálták, a kutatók a nyakában strucctojáshéjból készült gyöngysort találtak.
Mori a sivatagban hosszú ideje vele együtt dolgozó helyi tuareg vezetőket kérte fel, hogy segítsenek a maradványok elszállításában. A csapat tíz napon keresztül faládában szállította a gyerek maradványait Ghat városa felé, ahol aztán a tripoli hatóságoktól várták a szükséges engedélyeket.
Néhány hét múlva a múmia repülővel Rómába jutott, és a Sapienza Egyetem antropológiai múzeumába szállították. Az elemzés során kiderült, hogy valamikor i. e. 3400 körül mumifikálhatták, ráadásul szándékosan, tehát nem természetes úton maradt fenn ilyen jó állapotban. A gyerek szerveit a halál után eltávolították a has- és a mellüregen ejtett bemetszéseken keresztül, majd gyógynövényekkel helyettesítették, valószínűleg a test tartósításának céljából. Szakértők szerint a mumifikálási technika a korát tekintve mindenképpen fejlettnek számított. A gyerek a halála idején nagyjából két és fél-három éves és későbbi elemzések szerint sötét bőrű lehetett. A leletet ma a lelőhely alapján Tashwinat-múmiaként ismerik.
Különösen érdekes, hogy a lelőhelyet valószínűleg a későbbi egyiptomi kultúrával is össze lehet kötni: többek között a sziklarajzokon megjelenő, kutyafejű emberalakok ábrázolása utalhat valamilyen kapcsolatra (ez az alak Anubisz egyiptomi istenre emlékeztethet), valamint olyan edénydíszítési típusra is bukkantak, ami később a Nílus délvidékén is előfordult. A mumifikálási technika is emlékeztet az egyiptomiakéra: mindkét kultúra magzatpózban temette el a halottait, strucctojásgyöngyöket használt ékszerként, és eltávolította a belső szerveket a bomlás megelőzésének céljából. Az egyiptomiak azonban csak körülbelül i. e. 2600-ban kezdték eltávolítani a halottak belső szerveit, nagyjából 800 évvel azután, hogy a szaharai gyereket eltemették.
Ramadan al-Shaibani líbiai régiségszakértő a Smithsonian Magazine-nak azt mondta: hasonlóságokat lát más népek mumifikálási technikáival is. „Létezik egy elmélet, miszerint a sivataglakók ismerték először a mumifikáció technikáját, majd továbbadták az ókori egyiptomiaknak, akik később finomították” – mondta.
A Tashwinat-múmia körülbelül száz évvel idősebb a következő legrégebbi, ősi egyiptomi múmiánál (Gebelein-múmia), és kétezer évvel a korábban feljegyzett legrégebbi dinasztikus kori egyiptomi múmiánál (Rai múmiája). Kutatók szerint erős bizonyítékok utalnak arra is, hogy a neolitikus szaharai civilizációk és az ókori Egyiptom között kulturális kapcsolat lehetett.
Ma a Tashwinat-múmia a Líbiai Nemzeti Múzeumban található, elég rossz állapotban. A területen dúló harcok, a nem megfelelő prezerváció és a szűkös anyagi keretek miatt a több mint ötezer éves lelet ma már igencsak megviselt állapotban várja a múzeum újranyitását. Az előző évben azonban újra lendületet kaptak a sérült múmia helyreállítására irányuló törekvések, amiket aztán a politikai helyzet megint csak visszavetett.
(Források: Smithsonian Magazine, IFL Science, Think Africa)
