James Whale nagy hatású, 1931-es filmklasszikusában hangzik el először Frankenstein szájából a mára sokat idézett mondta: „It’s alive! It’s alive!” vagyis „Életben van, életben van!” Több mint kétszáz évvel azután, hogy Mary Shelley megírta a világ első tudományos-fantasztikus regényének tartott művét, a történet újra visszatér: ezúttal Guillermo del Toro rendezésében, Oscar Isaac és Jacob Elordi főszereplésével. Frankenstein legendája és üzenete tehát tovább él, de arról nagyon keveset beszélünk, hogy Shelley miről ír valójában a regényében.
1816 nyarán, a Genfi-tó partján fekvő Villa Diodatiban különös társaság gyűlt össze: Lord Byron, John Polidori, Percy Bysshe Shelley és az akkor mindössze 18 éves Mary Godwin. Egyik éjjel Byron vetette fel: minden résztvevő írjon egy kísértethistóriát. Mary ebből az indíttatásból írta meg minden idők egyik legmeghatározóbb horrorsztoriját egy fiatal tudósról, aki életet ad egy halott testnek, hogy aztán undorodva taszítsa el magától a saját teremtményét. A regény 1818-ban jelent meg Frankenstein, avagy a modern Prométheusz címen. Azóta egyszerre tartják a gótikus horror, a romantikus tragédia és a tudományos etika alapművének.
Shelley regénye két fontos tragédiára fókuszál: a teremtés veszélyére és a szülői és társadalmi elutasítás következményeire. Mindkettő ma is ijesztően ismerősen hangzik. Alig van másik fiktív alak, aki ennyire mélyen beépült volna a kollektív tudatba, mint Frankenstein és teremtménye. A történet a Thomas Edison producerkedésével készült, 1910-es némafilmtől kezdve Hollywood és a brit Hammer-stúdió klasszikusain át a Rocky Horror Picture Show-ig számtalan formában éledt újra.
Mel Brooks, Tim Burton és Kenneth Branagh mind elkészítették a maguk Frankensteinjét, de az eredeti mű mélyebb kérdéseit eddig kevesen idézték meg. A történet fontosságát jól jelzi, hogy a franken- előtag ma is ott van az angol nyelvben, az összetákolt, különböző dolgokból összeillesztett, nem kifejezetten esztétikus dolgokra szokták használni. Emellett Shelley szörnye a modern félelmek univerzális metaforájává vált: a regény óta minden, ami a tudomány túlkapásaitól való rettegést testesíti meg, tőle eredeztethető. Nem szabad elfelejteni, hogy Shelley kora a tudományos forradalom küszöbén állt, még nem létezett a „scientist” vagyis a tudós szó, de a tudománytól való félelem már erősen jelen volt a társadalomban.
Az elektromossággal kísérletező Luigi Galvani nyugtalanítóan rugdosó békalábai, Giovanni Aldini halottakon végzett kísérletei és a filozófus William Godwin – aki egyébként Mary apja volt – morális figyelmeztetései mind hozzájárultak a történet sikeréhez. Bár a sztori szorosan összekapcsolódott a tudománnyal, a regényben valójában nincs konkrét tudományos módszer: Shelley csak annyit ír, hogy Frankenstein egy szikrával életet lehelt a holttestbe. Ez a szándékosan homályos „tudományos” módszer tette a művet időtlenné, mert elég rugalmas ahhoz, hogy minden korszak a saját félelmeit vetítse bele.
A 19. század végén és a 20. század elején a regény színpadon, majd filmen is óriási sikert aratott. A James Whale rendezte, Boris Karloff főszereplésével készült 1931-es Frankenstein megteremtette a „bolond tudós” és a „néma szörny” archetípusát, eközben azonban eltorzította Shelley eredeti üzenetét. A filmekben a szörny elnémult, de a könyvben Shelley hangot és súlyos gondolatokat adott neki. „Emlékezz rám: a te teremtményed vagyok. Ádámodnak kellett volna lennem, de inkább a bukott angyal vagyok” – mondja Frankensteinnek.
Ez a fájdalmas emberi kiáltás az, amit a popkultúra legtöbbször elfelejtett. Shelley maga is tudta, mit jelent az elutasítás: anyja belehalt a szülésébe, ő maga pedig épp elvesztett gyereke iránti gyászában írta a könyvet. A teremtmény története tehát mélyen személyes vallomás.
A hírek szerint Guillermo del Toro új adaptációja most ezt a réteget helyezi vissza a középpontba. A rendező szerint a film nem horror, hanem a családi fájdalom örökségéről szól: Victor Frankenstein (Oscar Isaac) az elutasító apa, a teremtmény (Jacob Elordi) pedig a magára hagyott gyerek. Del Toro elmondta, hogy Mary Shelley művészete mindig fontos volt neki, a 2018-as BAFTA-beszédében neki köszönte meg, hogy „hangot adott a hang nélkülinek, láthatóvá tette a láthatatlant” és mindezek mellett az egyik legmeghatározóbb angol írónak nevezte.
Amikor Mary Shelley 1831-ben újra kiadta a regényt, így zárta előszavát: „És most, ismét, útjára bocsátom förtelmes teremtményemet, menjen, és boldoguljon.” Kétszáz évvel később ez a teremtmény még mindig köztünk él filmekben, zenékben, és szinte minden vitában, ahol az emberi lét határa a téma.
