Az közismert, hogy október végén szüretelik a birsalmát, és hogy ilyentájt van a sütőtökszezon is. Ám az kevésbé van a köztudatban, hogy ekkor érdemes leszedni a sáfrányt is – legalábbis a Magyar Sáfránytermesztők Szövetségének állásfoglalása szerint. Sőt, jó eséllyel a lila virágát látva nem is biztos, hogy rögtön rávágnánk, hogy sáfrányt, latin nevén Crocus sativust látunk, mert a köztudatban a sáfrány sárga, még színárnyalatot is elneveztek róla (arról meg egy madarat). De van egy ennél is fontosabb tulajdonsága:
a sáfrány állandó jelzője, hogy a világ legdrágább fűszere.
A legnemesebb faj egy grammjáért tízezer forintot is elkérhetnek, amiből könnyű kiszámolni, hogy a kilója elérheti a tízmillió forintot, de az egyszerűbb változatok kilóára is több millió forint. Előfordult, hogy drágább volt, mint egy kiló arany, de ebben a képzeletbeli versenyben az arany nagyon beleerősített az utóbbi években, és bár mostanában épp nagyot zuhant az árfolyama, így is 40 milliónál többet kell fizetni egy kilós rúdért.
A sáfrányt háromezer éve ismeri és használja az emberiség. A nevét az araboktól kapta, ezzel is a sárga színére utaltak. Eleinte ruhák festését végezték vele, az ókorban a sárga és a vörös textil szinte biztosan kapcsolatba került sáfránnyal. Az ókori források azt is feljegyezték, hogy Kleopátra fáraó hitt abban, hogy fiatalon és feszesen tartja a bőrét a növény, ezért előszeretettel rakta a fürdővizébe. Nagy Sándor hadvezér a bort ízesítette az édesen kesernyés sáfránnyal. De van olyan hatóanyaga is, ami segíti a sebek kezelését. A kínai gyógyászatban is kiemelt helyen szerepelt már időszámítás előtt. A nemi vágy fokozásában is szerepet játszott a múltban.
Azt, hogy fűszerként pontosan mikor használták először, nem könnyű rekonstruálni, de Mátyás király udvarában már egészen biztosan jelen lehetett. A Német-római Birodalomban sáfrányhitelesítő hivatalok voltak a 15. században, és a visszaemlékezések szerint halálbüntetésre ítélték, aki hamisította vagy ellopta.
Az 1830-as évek magyar folyóirataiban is van szó a sáfrányról mint a magyar konyha egyik jellegzetes fűszeréről. Találtunk olyan cikket 1895-ből, A kert című lapban, amiben azt írták, hogy már visszaszorulóban van, mert kezdi átvenni a helyét a pirított sárgarépa vagy a friss és a szárított paradicsomalma, azokkal adnak helyette színt az ételnek. Aztán mégsem ment ki a divatból: van, aki a húslevesnek mindmáig a sáfránnyal ad aranysárga színt, a spanyolok a nemzeti ételükbe, a paellába teszik, a franciák pedig elsősorban halak ízesítéséhez használják.
És hogy miért olyan drága? Részint mert nagyon kényes növény: a virága három vörös bibeszálát szárítják ki a fűszerhez, és egyes források szerint egy kiló szárított sáfrányhoz legalább nyolcvanezer virágra van szükség. A Magyar Nemzeti Levéltár viszont arról számolt be, hogy még ennél is több, százötvenezer virág kell egykilónyi fűszer előállításához. Emellett a bibék kiszedését nem lehet gépesíteni, és meghatározott napszakhoz kötött, hogy mikor választják le. Ráadásul mivel kis mennyiségben is mérgező, egy munkás nem is dolgozhat vele nyolc órán át.
A legnagyobb sáfránytermelő ország jelenleg Irán, de Indiában is nagy ültetvények vannak. Angliába a 14. századba került, a franciák, a spanyolok és az olaszok is használják – Magyarországon jelenleg Úrhida környékén van a legnagyobb ültetvény.
A sáfrány egy másik típusa, a szeklice (Carthamus tinctorius) persze koránt sincs aranyárban, de fontos különbség, hogy míg a Crocus sativus pázsitlevelű hagymás évelő, a sárga színű szeklice az őszirózsafélék családjába tartozik, és nem hagymáról szaporodik.
