Köztudott, hogy a sötét középkorban a teológusok olyan értelmetlen dolgokról folytattak késhegyig menő vitákat, mint hogy hány angyal tud egyszerre táncolni egy tű hegyén. A baj csak az, hogy hiába köztudott, valójában pont erről nem vitatkoztak a középkori tudósok, ahogyan a középkor sem volt feltétlenül olyan sötét, amilyennek az utána jövő időszakok lefesteni kívánták. A boszorkányégetések például sokkal inkább a kora újkorra és a protestáns vidékekre voltak jellemzők, mintsem a középkori katolikus hatóságokra. A sötét középkor és az értelmetlenségekről vitázó szerzetesek képe a reneszánszban és még inkább a reformáció idején került elő, ezzel kívánták hangsúlyozni, hogy az új módi mennyivel jobb, mint a korábbi időszakok. Tény azonban, hogy a késő középkor nagy teológiája, a skolasztika foglalkozott a kérdéssel, hogy vajon hány angyal foglalhat el egyszerre egy helyet, de ha vesszük a fáradságot, hogy jobban megnézzük, miről is szólt ez a kérdés, látni fogjuk, hogy kifejezetten fontos dologról van szó.
A 13. században a nyugati gondolkodás különleges próba elé került, az értelmiség, amelynek tagjai akkoriban elsődlegesen szerzetesek voltak, egyre mélyebben megismerkedett az antik filozófia, ezen belül is Arisztotelész műveivel és az általa felépített logikai rendszerrel. Amikor a Római Birodalom bukása után a korábbi barbárok királyságai vették át az uralmat, nem feltétlenül voltak tudatában annak, hogy egy új korszakban élnek, ahogy annak sem, hogy a nyelv, amit beszélnek, már nem a latin, hanem a francia vagy éppen a spanyol – Nagy Károly idején a távolról érkező ír szerzetesek, akiknek mindig is idegen nyelv volt az egyház nyelve, világosították fel őket erről. Nem csoda, ha a görög nyelv ismerete egyáltalán nem volt jellemző akkoriban Európa nyugati felében.
Az arab világban azonban az antik filozófia mindig is ismert volt, elsőként a szír keresztények fordították le a saját nyelvükre, majd a Bagdadi Kalifátus aranykorában a Bölcsesség Házában készült el ebből az arab fordítás, ami gyorsan elterjedt az egész iszlám világban, így eljutott az arabok által meghódított Ibériába is. Ahogy a keresztények elkezdték visszafoglalni a félszigetet, egyre több olyan könyvtárat, tudásközpontot hódítottak meg, ahol megvoltak ezek az írások. A legfontosabb ebből a szempontból Toledo visszafoglalása volt 1085-ben, de a görög, az arab és a latin közti fordításban jelentős szerepük volt az amúgy is poliglott zsidó tudósoknak is. A keresztény világ keleti felén, a Bizánci Birodalomban természetesen nem felejtették el a görög nyelvet és így az antik filozófiát sem. Amikor 1204-ben a negyedik keresztes hadjárat a Velencei Köztársaság biztatására Jeruzsálem helyett inkább Konstantinápolyt foglalta el, elképesztő mennyiségű görög kézirat érkezett meg a frissen alapított egyetemekre is.
A nyugati gondolkodóknak, akik addig főleg a Biblia és az egyházatyák írásai alapján alakították ki a nézeteiket, forradalmi volt, hogy teljes egészében megismerték az addigi legalaposabb, legkiterjedtebb gondolkodási rendszert, amit az ember alkotott. Nem véletlen, hogy ezek után Arisztotelészre csak úgy hivatkoztak, hogy a Filozófus (a cordóbai Ibn Rusdra pedig úgy, hogy a Kommentátor). A nyugati gondolkodók arra tettek kísérletet, hogy összebékítsék, összefésüljék mindazt, amit a világról addig gondoltak a Biblia és az egyházi tanítások alapján azokkal a gondolkodási eszközökkel, amiket Arisztotelész használt.
Ez kifejezetten nehéz és mély intellektuális feladat volt, ami egy teológiai és filozófia iskola, a skolasztika megszületéséhez vezetett. A görögben a kifejezés arra vonatkozott, aki a szabadidejét a tanulásnak szenteli, a mi iskola szavunk is ebből ered. A skolasztikusok a görög filozófia logikai módszereit használták arra, hogy a keresztény teológia és ezen keresztül a világ alapvető kérdéseit megválaszolják. Habár azon nem folyt köztük vita, hogy hány angyal táncolhat egy tű hegyén, a legnagyobb skolasztikus, Aquinói Szent Tamás arról valóban értekezett, hogy egy adott pontban hány angyal lehet egyszerre, pontosabban véges vagy végtelen az egy pontban levő angyalok száma.
Elsőre ez elég elvont, akár értelmetlen kérdésnek is tűnhet, de ha kicsit alaposabban megnézzük, kiderül, hogy ma sem érdektelen az a probléma, amit felvet. Az alaptézis az, hogy az angyalok olyan lények, amiknek nincsen testük, teljesen szellemi jellegűek. Az ember e szerint a felfogás szerint testből és szellemből áll, és az utóbbi bizonyosképpen az oka, okozója az előbbinek. Azért mozdulunk meg például, mert az akaratunk erre készteti a testet. Az teljesen egyértelmű, hogy olyan dologból, aminek teste van, ugyanazon a helyen nem lehet több. De mi lehet a helyzet a pusztán szellemi lényekkel?
Amennyiben az a válaszunk, hogy azokból akár végtelen is lehet egy helyen, akkor ez azt is jelenti, hogy a szellemi világra teljesen más törvényszerűségek vonatkoznak (ha beszélhetünk egyáltalán törvényszerűségekről ebben az esetben), mint az érzékeinkkel megtapasztalhatókra, és igazán esélyünk sincsen arra, hogy a világ egészéről bármit is megtudjunk a gondolkodáson, a racionalitáson keresztül. Ha viszont azt feleljük, hogy még az angyalokra is vonatkozik bizonyos mértékben az a logika, amit mi ismerünk és tudunk, akkor a szellemi világ megismerésére is van esélyünk a logikán keresztül, ahogyan ezzel Szent Tamás is próbálkozott. Az érvelése szerint, ha a szellemi lény a végső okozója mindannak, ami egy helyen történik, akkor nem lehet több egy helyen, mivel végső oka csak egy lehet bárminek. Ha ez így van, akkor a logika és a racionalitás érvényes az egész világban. Érdekes módon ez a teológiai gondolat ágyazott meg bizonyos mértékben annak a reneszánsznak és felvilágosodásnak, ami azután olyan nagy lelkesedéssel kárhoztatta az angyalokról vitatkozó skolasztikusokat.
Nem mindenki értett egyet ebben a kérdésben Aquinói Szent Tamással, az utána jövő teológusgeneráció egyik legnagyobbja, William Ockham például homlokegyenest ellenkező álláspontot foglalt el. Ockham szinte minden szempontból szemben állt Szent Tamással: a ferences rendhez tartozott, míg Tamás a domonkosokhoz; a pápaság és a császárság harcában (az invesztitúraháborúban) a császár mellé állt; míg Tamást szentté avatták, nagyjából ezzel egy időben Ockhamet kiközösítették az egyházból. Ockham sok egyéb mellett az angyalok kérdésében sem értett egyet az ő idejében már teljesen elfogadottnak számított tamási elképzeléssel, hogy Isten abszolút hatalmának (potentia Dei absoluta) a logika korlátokat szab.
A tomisták szerint az, hogy Isten nem tud kerek négyszöget teremteni, esetleg egy már megtörtént eseményt meg nem történtté tenni, nem a hatalma korlátait jelenti, hanem azt, hogy ezek a kifejezések (kerek négyszög, meg nem történt múltbeli esemény) egyszerűen értelmetlenek. Mindezek mellett azonban úgy vélték, hogy Isten a teremtésben korlátozza magát, a hatóképességét a teremtés által megalkotott törvényeknek megfelelően gyakorolja, ez a rendezett hatóképesség (potentia Dei ordinata) Isten hűségének és szeretetének jele, amivel számunkra is megismerhetővé teszi a világot.
Ockham úgy vélte, Isten abszolút hatalmát semmi sem korlátozhatja, a logika törvényei sem. A kor gondolkodóihoz hasonlóan ő is erős, gyakran szélsőséges állításokban fogalmazta meg a kérdést, amit azután boncolgatott. Azt kérdezte például, hogy képes lett volna-e Isten a világot szamár alakjában megtestesülve megváltani, vagy ezt csak azáltal tudta-e megtenni, hogy emberré vált. Az utóbbi mindenképpen valamiféle korlátozást jelentene Isten hatalmában, így természetesen Ockham ki is jelentette, hogy ha akarta volna, bizony szamár formájában is megválthatta volna a világot a mindenható Isten. Még erőteljesebb egy másik kérdés, amivel szintén foglalkozott: képes lenne-e Isten ennél a világnál jobbat teremteni? Erre is az volt a válasza, hogy természetesen, hiszen ha ez lenne a legjobb világ, és Istennek a lehető legjobbat kellene teremtenie, odalenne a teljes szabadsága. Ez természetesen nem változtat azon a tényen, hogy maga a teremtett világ jó, egyszerűen attól, hogy az számít jónak, amit Isten létrehozott.
Érdekes módon bár Ockham gondolatai kifejezetten ellene mennek annak, hogy a természettudományok módszereivel megismerjük a világot, mégis egy általa kimondott logikai elv lett a tudományos gondolkodás egyik alapja. Az Ockham borotvája néven is ismert elvet az univerziáliákról szóló vitában mondta ki, ami arról folyt, hogy létezik-e olyan dolog, hogy kutya, ami valamiképpen visszatükröződik minden kutyában, vagy pedig ez csak egy név, amit mi aggatunk rá különböző egyedekre. A ferences filozófus ebben is a korában radikálisnak ható utóbbi állásponton volt és kimondta, hogy sokaság szükségtelenül nem tételezendő, azaz bárminek a magyarázatához csak annyi okot feltételezzünk, ami mindenképpen szükséges, újabb okokat ne vezessünk be. Ez az elv a természettudományok egyik legfontosabb alapja, ami egy borotva élességével vágja le a felesleges magyarázatokat. Habár Aquinói Tamással ellentétben William Ockhamból nem lett szent, egy kis szelet jutott neki az örökkévalóságból, Umberto Eco A rózsa neve briliáns középkori nyomozóját róla nevezte el Baskerville-i Vilmosnak (a Baskerville pedig az első Sherlock Holmes-regény, A sátán kutyája címéből van, ami angolul The Hound of the Baskervilles).
