Izrael igazi bevándorlóország, ahová minden évben több tízezernyi ember költözik. Bár a bevándorlók többsége zsidó származású/identitású, az igazán nagy bevándorlási hullámok idején igen sok, a hivatalos definíciók szerint zsidónak nem számító ember is lehetőséget kapott a letelepedésre. Az egykori Szovjetunióból érkező zsidó emigránsokkal például több százezernyi nem zsidó rokon tartott Izraelbe, ami identitás szempontjából meglehetősen zűrös eseteket eredményezett.
De annál nehezebb elképzelni zűrösebb bevándorlóhátteret, mint amikor egy magát zsidónak kiadó német SS-katona letelepül a frissen alapított Izraelben, beáll katonának, és miután dicstelen múltjával hencegve lebukik, elkezd Izrael ellen kémkedni.
Márpedig Ulrich Schnaft, avagy Gavriel Zusman pontosan ezt az életutat járta be.
Schnaft 1923-ban született az akkor még Németországhoz tartozó Königsbergben (a poroszországi város ma Kalinyingrád néven Oroszország része). Apját soha nem ismerte, de anyja sem foglalkozott vele túl sokat, mert néhány évesen állami gondozásba került, majd egy munkáscsalád vette szárnyai alá. Amikor 18 évesen befejezte a műszaki középiskolát, már javában dúlt a második világháború, és Schnaft önként jelentkezett a náci paramilitáris szervezet, a Schutzstaffel (SS) háború alatt több százezresre felduzzasztott katonai szárnyába, a Waffen-SS-be. Kiképzése után a keleti frontra vezényelték, majd alakulatával Jugoszláviában hajtott végre partizánellenes hadműveleteket, ahonnan végül Észak-Olaszországba vonult vissza, ahol amerikai fogságba esett.
Schnaft az elkövetkezendő két évet egy szövetséges hadifogolytáborban töltötte, és mivel a háborús bűnösök után kutató nyomozók nem találták nyomát annak, hogy a férfi részt vett volna atrocitásokban – amire pedig egy partizánvadászattal is foglalkozó SS-alakulatban bőven adódott lehetőség –, 1947-ben hazaengedték.
Schnaftot sokkolta az a Németország, ahová megérkezett: a városok még mindig romokban álltak, milliók éltek menekültként, a birodalmi márka elértéktelenedése miatt nem volt stabil fizetőeszköz. Münchenben kötött ki, ahol egy német holokauszttúlélővel közösen bérelt ki egy kis lakást. Lakótársa legalább hébe-hóba élelmiszersegélyhez és némi pénzhez jutott amerikai zsidó szervezetektől, ezért gondolta, hogy ő is megragadja ezt a lehetőséget. Gavriel Zusman néven zsidó menekültként regisztrálta magát, állítva, hogy egy lengyelországi család túlélője.
Mivel a háborúban milliószámra semmisültek meg a zsidók személyi iratai – a Jad Vasem Intézet szerint a Holokauszt hatmillió zsidó áldozata közül háromnegyed millió személyazonosságát emiatt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni –, senki nem firtatta azt, hogy a Zusman néven jelentkezett férfi valóban zsidó-e.
Schnaft 1947 decemberében már az ígéret földjére tartott egy csempészhajó fedélzetén, de a Palesztina felett protektorátust gyakorló Nagy-Britannia következetesen feltartóztatta a zsidó bevándorlókat szállító hajókat, így a férfi is egy ciprusi internálótáborban kötött ki. Schnaft csak Izrael 1948-as megalapítása és az utána kirobbanó függetlenségi háború lezárása után folytathatta útját, de addig is hasznosan töltötte az idejét: héberül tanult, aktívan részt vett a táborban folyó zsidó kulturális életben, és ugyanilyen aktívan gyártotta a terveket arról, hogyan lehetne megszökni. Amikor végre megérkezett Palesztinába, akkor egy Jeruzsálem környéki kibucban telepedett le, ahol tökéletesítette hébertudását, és elsajátított néhány mezőgazdasági alapismeretet is.
Régebben olyanokat öltem, mi amilyenek ti vagytok!
Az ellenséges arab államok által körülvett Izraelnek óriási szüksége volt katonákra, és a Waffen-SS veteránja 1949 augusztusában jelentkezett is az izraeli hadseregbe. Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) ekkor még távolról sem volt a ma ismert olajozottsággal működő hadigépezet: személyi állománya részben a Palesztina területén folyó évtizedes gerillaharc veteránjaiból, részben frissen érkezett menekültekből állt, fegyverzete pedig az 1948-ig fennálló fegyverembargó miatt igen szedett-vedett volt.
Ahogy a bevándorlást intéző szervezetnél, úgy a toborzóirodában sem kukacoskodtak Schnafttal, és a férfi tartalékos tisztképző kurzus után elkezdhetett szolgálni a tüzérségnél. „Gavriel Zusman” kiváló csapattiszt volt, felettesei kiemelték fegyelmezettségét és azon képességét, hogy tudását érthetően és alaposan át tudta adni bajtársainak. Évtizedekkel később egyik volt bajtársa arról számolt be, hogy Schnaft egyszer egymaga végzett hat arabbal, akik beszivárogtak az őrhelyükre.
Schnaft egyre inkább integrálódott az izraeli társadalomba is, amit jól mutat az, hogy belépett az akkori izraeli kormányok gerincét adó, szocialista-cionista Mapej pártba. Izraelizálódása akkor futott zátonyra, amikor 1952-ben tartalékosból reguláris tiszti állományba akart átlépni, és ennek egyik feltételeként át kellett esnie a katonai elhárítás átvilágításán. Az kevésbé szúrt szemet, hogy a férfi 1947 előttről semmilyen papírt vagy akár személyazonosságát hitelesítő rokont nem tudott felmutatni, az már inkább, hogy személyes tárgyai között kincstári lőszert tartott. Azon pedig az elhárítótisztek lepadlóztak, hogy több bajtársa is állította, Schnaft egy keményebb ivászat alkalmával felállt az asztalra, előhúzott egy olyan fotót, amin német katonai egyenruhában feszített, és azt kiabálta a többieknek, hogy
„régebben olyan embereket öltem meg, mint ti.”
Amikor a katonai elhárítás kérdőre vonta Schnaftot, ő nevetve annyival intézte el az ügyet, hogy csak a zsidó farsangra, a purimra húzott SS-jelmezt. Ez a magyarázat nem győzte meg maradéktalanul az elhárítókat – az viszont még feltételezés szintjén sem merült fel, hogy a kiváló katona tényleg az SS-ben szolgálhatott. Schnaft szerződéses állományba vételét végül „tisztázatlan háttér”-re hivatkozva elutasították, és a férfit hamarosan az IDF-ből is elbocsátották.
A németek sem hitték el róla, hogy német
A férfi kényszerű leszerelését követően Jeruzsálem mellől a tengerparti Askelónba költözött, ahol összeszűrte a levet keresztény vallású, német származású (és nem mellesleg férjnél lévő) szállásadónőjével, akivel arra a közös elhatározásra jutottak, hazaköltöznek Németországba. Schnaftnak ugyanis – hasonlóan a háború utáni Németországhoz – nem tetszett az Izraelre akkoriban jellemző nélkülözés, az áruhiány, a boltok előtti sorban állás – az állandóan a levegőben lógó háborús fenyegetésről nem is beszélve. Ráadásul Németországban a lakossági erőfeszítéseknek, a Marshall-tervnek és a márka stabilizációjának köszönhetően ekkorra már szárnyalni kezdett a gazdaság, ezért Schnaft nagyon szeretett volna visszaköltözni.
1954-ben Schnaft Margot névre hallgató szeretőjével együtt Genovába hajózott, hogy onnan utána együtt vonatozzanak tovább Németországba. Csakhogy mivel Izrael akkoriban nem tartott fenn diplomáciai kapcsolatot Németországgal, a férfi Olaszországban rekedt – Margot viszont továbbutazott, aminek később még lesz jelentősége.
Schnaft nemcsak izraeliként, de németként is képtelen volt hazajutni, ugyanis a genovai német konzulátuson nem hitték el képtelennek hangzó történetét. Az egyre nagyobb honvágy és az egyre szűkösebb anyagiak kettős kínzásától szenvedő férfi ekkor megkereste Egyiptom genovai konzulját, és felajánlotta szolgálatait – ha cserébe az Izraellel permanens háborús viszonyban álló arab ország segít neki a hazajutásban. A konzul kapva kapott az alkalmon, és megszervezte azt, hogy a nyolc éve hamis személyazonossággal élő Schnaft újabb álnév alatt, „Robert Hajat”-ként Kairóba utazzon.
Itt egy luxuslakásban élvezve az életet kényelmesen átadhatta az egyiptomi hírszerzésnek az IDF felépítéséről, fegyverzetéről és kiképzéséről szerzett tudását. A hírszerzőket lenyűgözte Schnaft alapossága és összeszedettsége, és rá akarták őt venni arra, hogy busás díjazás fejében csapjon fel kémnek, utazzon vissza Izraelbe, és rendszeresen küldje el nekik újabb értesüléseit. A férfi hajlott is az alkura – melynek későbbi elmondása szerint egy méregfelhőt eregető töltőtoll is a részét képezte –, de azt mondta leendő alkalmazóinak, hogy előbb szeretne Németországban eltölteni némi időt.
A féltékeny férjen bukott meg az álca
Ebbe az egyiptomiak bele is mentek, Schnaft pedig Frankfurtba utazott, és felkereste rég látott nevelőanyját, aki a patikájában alkalmazta. A férfi megpróbálta visszaszerezni szeretőjét is, Margot azonban ekkorra már kibékült nála jóval idősebb zsidó férjével, aki Németországba is utánajött. Ráadásul Margot mindent elmondott Schnaft múltjáról, férje pedig levélben hívta fel az izraeli elhárítás, a Sin Bét figyelmét az SS-ben szolgált egykori IDF-katonára, aki katonai titkokat árult el Egyiptomnak.
A Sin Bét ügynökei némi megfigyelőmunkával hitelesítették is a gyanút. Annak ellenére, hogy az izraeli hírszerzés értékelése szerint Schnaft alacsony rangja miatt kevés igazán értékes információval szolgálhatott Egyiptomnak, a vezetés úgy döntött, Izrael nem engedheti meg magának azt, hogy futni hagyjon egy ilyen különleges ellenséget.
A lehetséges forgatókönyvek között felmerült Schnaft likvidálása, de végül az a döntés született, hogy a jogállamiság és Izrael nemzetközi presztízse szempontjából is az lesz a legjobb, ha a férfit sikerül izraeli bíróság elé állítani. A Schnaftot megfigyelő ügynökök arra a megállapításra jutottak, hogy a férfi állandó pénzszűkében van, ezért egy nagyobb összeggel kecsegtető megbízásra nem fog nemet mondani.
Schnaftot 1955-ben megkörnyékezte a Moszad egyik, magát újságírónőnek kiadó ügynöke, aki felajánlotta neki azt, hogy összehozza egy arab ország képviselőjével. Az ismerkedő vacsorán makulátlan öltönyben megjelenő Adnan bin Adnan kapitány természetesen a Moszad egyik iraki származású veterán ügynöke volt, aki fokozatosan meg is győzte Schnaftot arról, hogy dolgozzon az iraki hírszerzésnek. A „kapitány” először azzal bízta meg Schnaftot, hogy utazzon el Askelónba, és derítse fel, milyen állapotban van a környékén folyó izraeli olajkitermelés.
Az ügynök az ujja köré csavarta Schnaftot. A küldetés előtt elvitte Párizsba kicsit lazítani, ahol heteken át járták kettesben a kabarékat és az éttermeket – a bizalomerősítő és nyilván az ügynöknek sem túl kellemetlen programokon túl időt biztosítva a tel-avivi kollégáknak arra, hogy előkészítsék a csapdába csalt férfi fogadását. Schnaft a párizsi kiruccanást követően 1956. január 1-én szállt fel a tel-avivi járatra, ezúttal David Weisbergként. Az úton nem is történt incidens, de amikor el akarta hagyni a repteret, a taxijába hirtelen beszállt két férfi, és egyikük németül feltette a kérdést:
„Hogyan szólíthatom; Gavriel Zusman vagy Ulrich Schnaft?”
A férfi arcából kifutott a vér, és ellenállás nélkül tűrte, hogy a „taxi” egyenesen a Sin Bét bázisára szállítsa. Mindent bevallott, vallomása alapján 1956-ban egy tel-avivi bíróság zárt tárgyaláson hét év börtönre ítélte őt. A kémperekre jellemző módon, bizonyos titkosított információk védelme érdekében, a bíróság kizárólag az Egyiptomnak végzett kémkedésére fókuszált.
Ulrich Schnaft börtönéveit főleg bibliaolvasással töltötte, ötévnyi raboskodás után jó magaviseletének köszönhetően szabadon engedték, majd kitoloncolták Izraelből. 1961-től kezdve teljesen eltűnt a nyilvánosság elől. Egyesek szerint evangélikus lelkész lett, az őt csapdába csaló ügynök állítása szerint pedig a börtönévek után megbékélt Izraellel: elutazott a Siratófalhoz, és aktívan részt vett Izraelt támogató németországi zsidó szervezetek munkájában. 2013-ban, 89 évesen halt meg.
Annak ellenére, hogy a második világháború utáni káosz, illetve az Izrael alapítását kísérő zűrzavaros események miatt Schnaft életútját nem lehet pontosan rekonstruálni, a háromszoros pálfordulással, szerelmi szállal és leleményes elfogással tarkított történet mindig is izgatta az izraeli, és kisebb mértékben a német közvéleményt. Az érdeklődésre jellemző, hogy az IDF illusztrált kalandként mesélte el a Schnaft letartóztatásához vezető műveletet.
(További források: Ynet, Times of Israel)
