Keddi napra esett, így 1986. január 28-án több millió amerikai iskolás kapott szünetet az iskolában, hogy a tévékészülékek előtt, élőben nézhesse a közvetítést a Challenger űrsikló indításáról. A New Hampshire-i Concord középiskola diákjai különösen izgatottak voltak, mert a hétfős legénység része volt az egyik tanáruk, Christa McAuliffe is. Ők egy ünnepséget is terveztek a sikeres misszió után. Egy perccel és 13 másodperccel később viszont azt láthatták, amint az űrrepülőgép izzó lángcsóvává válik a magasban, és darabjai lassan az Atlanti-óceánba hullanak.
A Challenger-katasztrófa az amerikai gyerekek első jelentős kollektív traumája lett.
Ebben a szakemberek szerint meghatározó szerepe volt annak, hogy a hivatalos asztronauták mellett egy tanárral is megtörtént a felfoghatatlan tragédia. A gyerekek sokkja annyira látványos volt, hogy még Ronald Reagan elnök is vigasztalni próbálta őket a szerencsétlenség után tartott beszédében, amikor ezt mondta:
„És szeretnék mondani valamit azoknak az amerikai iskolásoknak, akik élőben nézték az űrsikló felszállását. Tudom, hogy nehéz megérteni, de néha előfordulnak ilyen fájdalmas események. Ez mind a kutatás és a felfedezés folyamatának, valamint a kockázatvállalás és az emberi horizont tágításának a része. A jövő nem a gyáváké, hanem a bátraké. A Challenger legénysége a jövőbe vezetett minket, és mi továbbra is követni fogjuk őket.”
A szerencsés befutó: Christa McAuliffe
Reagan elnök 1984-ben jelentette be, hogy a NASA új űrprogramjához civil tanárok jelentkezését várják, a szerencsés kiválasztott pedig tapasztalt asztronauták mellett vehet részt a két évvel később induló űrmisszión. A Tanár az űrben programra nagyjából 11 ezren jelentkeztek, végül az alapos orvosi vizsgálatokon átesett tíz döntős közül egy 38 éves, kétgyerekes anyukát, a New Hampshire-i középiskola népszerű tanárát találták a legalkalmasabbnak a feladatra. A terv az volt, hogy Christa McAuliffe kísérleteket mutat be az űrben, miközben közérthető tudományos előadásokat tart a diákoknak. A NASA mindettől azt remélte, hogy a kedves pedagógus nemcsak a Space Shuttle programot népszerűsítheti, de az űrrepülésbe vetett bizalmat is erősítheti.
Az egyéves kiképzés után Christa McAuliffe a világ első civil űrutasaként és hivatalosan mint rakományfelelős lépett a Challenger űrsikló fedélzetére. A január 28-i kilövésre férje, kilencéves fia és hatéves lánya is elkísérte, ők az irányítóközpontból követhették az indítást, míg a tanárnő iskolájából érkezett száz diák, valamint fia néhány osztálytársa a floridai Cape Canaveral indítóállomás közeléből nézte az eseményt.
Nagyon sajnálom, hogy elvesztette a feleségét
A Challenger űrsikló helyi idő szerint délelőtt 11 óra 40 perckor hagyta el a kilövőállomást, és a helyszínen lévő barátok és családtagok ujjongva fogadták a startot. Majd 73 másodperccel később egészen más érzelmi reakciókat tükröztek a gesztusaik, amit híres felvételek sora őriz – kétségbeesett, a kezüket az arcukba temető nők, férfiak és gyerekek láthatók a képsorokon:
A következő hetekben ömleni kezdtek a levelek Christa McAuliffe családjához és a NASA-hoz, köztük több százezer olyan, amiket gyerekek írtak, esetleg osztályok vagy egész iskolák küldtek. A pszichológusok szerint sok gyerek a tanárnő halálát a saját anyukája szimbolikus elvesztéseként élte meg. McAuliffe férje például ezt a levelet kapta: „Kedves Mr. McAuliffe! Nagyon sajnálom, hogy elvesztette a feleségét. A hírekben láttam, ahogy a gyerekei azt mondták: ne menj el, anya!, és biztos vagyok benne, hogy most nagyon szomorúak. Bárcsak segíthetnék önnek és a családjának.”
Emellett a szakemberek szerint a gyerekek tehetetlenségérzete is megjelent ezekben a levelekben, az egyikben található rajzon például a hatalmas, füstfelhőbe burkolózó űrsikló mellett két ejtőernyős alak is felbukkant, rajtuk kívül pedig volt még egy elem: egy apró, síró pálcikafigura.
Az Amerikai Pszichiátriai Folyóirat később A Challenger-katasztrófa után jelentkező tünetek a gyerekeknél: a hosszú távú traumás hatások és az ehhez kapcsolódó állapotok címmel publikált tanulmányt, amelyben azt vizsgálták, milyen reakciókat adtak a történtekre a kamaszok. Ebben a szerzők megállapították, hogy sokuknál a poszttraumás stressz zavar (PTSD) tünetei jelentkeztek félelemkeltő gondolatok és alvási nehézségek formájában, ami különösen jellemző volt a kisebb gyerekekre. Több mint 60 százalékuk az első néhány hónapban robbanással kapcsolatos ingerek (tűz, repülőgép-katasztrófa) miatt szorongott. Számos kamasz viselkedésében alapvető változásokat tapasztaltak, amiből a szakemberek arra következtettek, hogy még egy távoli, a televízión keresztül közvetített trauma is hasonlóan hathat a gyerekek mentális egészségére, mint a közvetlen traumák.
Most még inkább el kell jutnunk az űrbe
A New York Times és a CBS News közös, nem reprezentatív közvélemény-kutatásából mégis az derült ki, hogy a 9 és 17 év közötti gyerekek 85 százaléka a katasztrófa ellenére is azt szerette volna, ha az űrprogram folytatódik, 65 százalékuk pedig maga is szívesen részt vett volna egy ilyen misszión. „Most még inkább el kell jutnunk az űrbe, hogy a hét űrhajósunk ne haljon meg hiába” – válaszolta például a felmérésben a negyedik osztályos Joseph Brooklynból, aki jövőbeli űrhajósnak nevezte magát.
Christa McAuliffe nevét azóta több tucat oktatási intézmény és kutatási intézet viseli az Egyesült Államokban, köztük egy űrkutatási oktatóközpont, de egy aszteroidát, egy Hold- és egy Vénusz-krátert is elneveztek róla. A Challenger űrsikló katasztrófája után a NASA új biztonsági protokollokat vezetett be, és újratervezte a jármű bizonyos alkatrészeit, majd a Return to Flight (Visszatérés a repüléshez) nevű misszió keretében 1988 szeptemberében sikeresen bocsátották útjára a Discovery űrsiklót.
(Források: New York Times, NBC News, Wikipedia)
