Megszabadította a nőket a fűzőtől, nadrágot adott rájuk, forradalmasította a szabásmintákat, elsőként dobott piacra parfümöt ruhatervezőként, és megágyazott a modern haute couture-nek is. Paul Poiret úttörő karrierjét az első világháború, majd a húszas évek gazdasági válsága törte ketté, divatháza tönkrement, végül a neve is feledésbe merült. Pedig az, amit ma a luxusdivatházak kínálatában látunk, nagyrészt az ő műhelyéből indult.
Paul Poiret 1879-ben született Párizsban. A szépségipar gyerekkorától kezdve körbevette, apja szövetkereskedőként dolgozott, nővére később ékszertervező lett, Poiret pedig esernyőkészítőnek tanult. Ez azonban messze nem elégítette ki a kreativitását, maradék anyagokból hamar elkezdett ruhákat varrni, miközben a terveivel házalt a párizsi divatházaknál.
Végül 1898-ban Jacques Doucet látta meg benne a tehetséget, és felvette a divatházához. Poiret hamarosan a saját nevén is hírnevet szerzett, miután a kor ünnepelt francia színésznője, Gabrielle Réjane a Zaza című színdarabban az egyik, általa tervezett ruhadarabot viselte. 1901-ben az haute couture (exkluzív, csúcskategóriás) és ready-to-wear (azaz utcai viseletre szánt) kollekciókat is forgalmazó Worth divatházhoz szerződött, a terveit azonban túl formabontónak találta a márka konzervatív vásárlóköre, ezért hamar úgy döntött, itt az ideje, hogy saját divatházat alapítson.
1903-ban nyitotta meg első párizsi üzletét, független divattervezőként pedig azonnal bele is vágott a divat forradalmasításába. Először az alsószoknyát hagyta el, három évvel később pedig a nőket akkor már évszázadok óta nyomorgató fűzőket is kukába vágta.
Ezzel a húzással Poiret egy csapásra hihetetlenül népszerű lett, merész színű, laza, fűző nélküli alakra tervezett, rétegzett anyagokból készült ruhái és kimonószerű kabátjai meghódították a párizsi utcákat.
Híre az ország határain túlra is elért, 1909-ben az akkori brit miniszterelnök, Herbert H. Asquith felesége, Margot is meginvitálta a Downing Streetre, hogy a miniszterelnöki rezidencián mutassa be neki a kollekcióit. Ebből kisebb botrány kerekedett, a francia tervező meghívását ugyanis a brit publikum hazafiatlannak minősítette. Poiret viszont ebből is jól jött ki: az ügyről az amerikai Vogue is cikkezett, a neve így a tengerentúlon is ismert lett.
Nem a szerencsés véletlennek köszönhette, hogy a már akkor is pezsgő párizsi divatvilágban ilyen gyorsan ki tudott emelkedni a többi tervező közül. Ugyanis nemcsak a ruhákhoz értett, hanem a marketinghez is. Korai sikerén felbuzdulva előszeretettel mutatta be ruháit a színpadon, a legnagyobb sztárokon.
1908-ban megbízta Paul Iribe illusztrátort, hogy az összes modelljéről készítsen rajzot, amiket a Les Robes de Paul Poiret című kiadványban jelentetett meg – ez volt a mai lookbook őse. 1911-ben a Poiret ruháit viselő modellek fényképei jelentek meg az Art et Décoration magazinban – az Edward Steichen által készített felvételek történészek véleménye szerint az első modern divatfotók voltak. Párizsi üzlete kirakatát saját maga rendezte be, olyan feltűnően, hogy bámészkodók egész tömegét vonzotta.
Poiret egyik meghatározó stílusjegye az orientalizmus volt, védjegyei közé tartozott a kimonó és a háremnadrág is. Utóbbi nem az első, nőknek tervezett nadrág volt ugyan (ebben pont pár hónappal megelőzte egy másik párizsi tervező, Jeanne Margaine-Lacroix), de kétségkívül a legnépszerűbb.
A Poiret-féle háremnadrág divattörténeti jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a ruhadarab a Downton Abbey című tévésorozatban is szerepet kapott. A 2010-ben debütált első évad elején Lady Sybil, a brit arisztokrata család legfiatalabb tagja egy este azzal hozza a frászt konzervatív családtagjaira, hogy egy Poiret dizájnjára megszólalásig hasonlító orientalista stílusú háremnadrágban jelenik meg a vacsoránál. A történet szerint 1912-ben járunk, két évvel azután, hogy a tervező piacra dobta a nagy port kavaró ruhadarabot:
Nemcsak az általa tervezett ruhákon jelent meg a keleti befolyás, azt a köréjük felépített arculat és egyre szélesebb kínálatú brand is magán viselte. 1911-ben vágott bele a parfümbizniszbe az első lányáról elnevezett Parfums de Rosine-nal. Nem ő volt ugyan az első ruhatervező, aki így tett, a londoni Lucile már 1907-ben piacra dobott saját parfümcsaládot, ám Poiret ezt is új szintre tudta emelni.
Első illatát otthonában (egy fényűző palotában) mutatta be Az Ezeregyéjszaka meséi ihlette bálon, amelyen szultánnak öltözve fogadta a vendégeit, miközben felesége és múzsája, Denise (a modern, vékony, fiús nőideál, a garçonne egyik első megtestesítője) egy aranyketrecbe zárva, háremhölgynek öltözve feszített. Az este végén minden vendég (a párizsi művészvilág krémje) kapott egy üveget a Perzsa éjszaka fantázianevű illatból – másnapra egész Párizs erre a parfümre vágyott.
A divatházának helyt adó épületet szintén több módon hasznosította: szervezett oda kiállításokat (kiemelkedő modern képzőművészeti gyűjteményt halmozott fel), koncerteket, a kollekcióit pedig a korban még szokatlannak számító, nagyszabású divatbemutatókon mutatta meg a párizsi közönségnek. A Vogue magazin 1915-ben meg is írta róla, hogy ő volt „az első, aki drámai hatásúvá tette egy új ruhakollekció bemutatását”.
Lakberendezési tárgyakat tervező stúdiót és oktatási központot is létrehozott, ezt második lányáról Les École Martine-nak nevezte el.
Azzal, hogy a neve alatt ruhákat, kozmetikai termékeket és dekorációs tárgyakat is forgalmazott, komplett életmódmárkát hozott létre – ezzel is évtizedekkel megelőzve korát.
Az 1910-es évek közepére Poiret már messze több volt egyszerű divattervezőnél. Jelmezeket, parfümöket, lakberendezési tárgyakat, textíliákat tervezett, fiatal tehetségeket oktatott, de volt érdekeltsége a gasztronómiában, a könyv- és magazinkiadásban, a színházban és a szórakoztatóiparban is. J. M. Giddings amerikai ruhatervező a New York Timesnak 1913-ban azt nyilatkozta róla: „Poiret-val minden pillanatban számolni kell. Vitalitása kimeríthetetlen; két-három életre lenne szükség, hogy kimerüljön.”
Mesterien ismerte fel és tette magáévá az ébredező trendeket. Az ő nevéhez fűződik a hosszú, szűk szabású, a járást eléggé megnehezítő „hubble-skirt” (bukjelszoknya), amelyre némi öniróniával maga a tervező is úgy utalt, hogy „felszabadítottam a kebleket, de fogságba ejtettem a lábakat”. Ez a nem túl praktikus ruhadarab viszonylag gyorsan ki is ment a divatból, felváltotta a jupe-culotte (térdig érő, széles szárú nadrágszoknya), amiből, bár eredetileg nem az ő fejéből pattant ki, Poiret csinált divatot, miután a rá jellemző drámaisággal a Vogue hasábjain jelentette be, hogy „a hölgyek idén minden bizonnyal a kétrészes szoknyát fogják viselni – vagy pantalont, ha inkább így szeretnék nevezni”.
Egészen meglepő trendeket is mozgásba tudott lendíteni, 1913-ban például a Minaret című színdarabhoz tervezett, lámpabúraszerű, drótokkal rögzített tunikái hamarosan az utcákat is meghódították, annak ellenére, hogy a Vogue is elismerte, hogy ezek a ruhadarabok valójában egyáltalán nem alkalmasak mindennapi viseletre – nem is arra szánták őket.
„Egy nőt öltöztetni nem azt jelenti, hogy díszekkel borítjuk be, hanem hogy kiemeljük testének jelentőségét, előtérbe hozzuk és felnagyítjuk; azt jelenti, hogy a természetet olyan jelentőségteljes kontúrral burkoljuk be, amely hangsúlyozza kecsességét. A művész tehetsége teljes egészében abban rejlik, hogy hogyan tudja ezt megmutatni” – nyilatkozta a tervező abban az évben a magazinnak.
Poiret jókor volt jó helyen. A világháború kitörése előtti években úgy tudta tartani a lépést a változásra éhes, modern társadalommal, ahogy körülötte senki más. A célja nem is az volt, hogy első legyen – nehéz is lenne megmondani, hogy ebben a turbulens időszakban melyik korszakalkotó ötlet kinek a műhelyéből indult hódító útjára –, hanem az, hogy bármit csinál, azzal a legnagyobb hatást érje el.
Poiret egyedisége abban rejlik, hogy a divatot a stílus, a kultúra és a kereskedelem középpontjába helyezte. Ruhadarabjait Európa és Amerika legismertebb hírességei viselték, de ennél sokkal jelentősebb öröksége az az átfogó, tervezői-forgalmazói-oktatói-mecénási szemlélet, amellyel megkerülhetetlenné tette a brandjét.
Karrierje csúcsán olyan beceneveket érdemelt ki, mint a „Magnifique” (bámulatos), és a „King of fashion”, azaz a divat királya (bár ő minden bizonnyal jobban örült volna a szultán megnevezésnek).
Magasból mélybe
Az első világháború kitörésekor Poiret felfüggesztette működését, és bevonult a hadseregbe. Amikor négy év múlva visszatért, egykor virágzó birodalma a csőd szélén állt. A világ is megváltozott, Poiret extravaganciája nem illett a pusztító háború utáni világhoz. A tervező hiába próbálta ott folytatni, ahol abbahagyta, harsány dizájnjai csak a húszas évek elejéig tudták meglovagolni az eszképizmus hullámait, később már hiába próbálták meg felvenni a versenyt a konkurenciával.
Ekkor már sokkal jobban érvényesült a francia piacon a Chanel, amely egyszerű, időtálló dizájnjaival nem a hivalkodást, hanem a visszafogott eleganciát hirdette, miközben a nőt mint cselekvő főszereplőt emelte a divat középpontjába – ellentétben az egyre népszerűtlenebb tervezővel, aki inkább egzotikus díszként tekintett a női alakra.
Poiret letaszíttatott a trónjáról, a húszas években már a divatlapok is inkább kiváló művészként, mint komolyan vehető ruhatervezőként kezdték el emlegetni. 1922-ben vezető tervezőjével, France Martanóval New Yorkba utazott, hogy a Broadway sztárjainak tervezzen jelmezeket és haute couture ruhákat. Itt sem találta a helyét, Martanót hátrahagyva visszatért Párizsba. Az elhúzódó gazdasági válságot már nem élte túl a divatháza és a házassága sem. 1928-ban elvált, 1929-ben végleg bezárt az üzlete, a raktáron maradt ruhákat pedig anyagáron adta el.
Az egykor fényűző életet élő divattervező ezután évekig abból tartotta el magát, hogy rajzokat árult a párizsi utcákon, miközben a Párizsba időközben visszatérő és önálló vállalkozást indító Martano családjához járt időnként vacsorázni. Végül ezt a kapcsolatot is megmérgezte Poiret féltékenysége – a tervező annyira haragudott egykori jobbkezére, amiért az nélküle alapított saját divatházat, hogy a nő nevét 1931-ben publikált memoárjából is kihagyta.
Utolsó éveire egyetlen barátja maradt: egykori felfedezettje, az olasz divattervező, Elsa Schiaparelli volt az, aki 1944-ben gondoskodott arról, hogy mentora halála ne legyen dicstelen, és fizette a temetése költségeit.
Neve ezután hosszú időre feledésbe merült. 2005-ben unokája árverésre bocsátotta Denise Poiret több mint 600 darabból álló Poiret-kollekcióját – ebből a gyűjteményből 28 ruhát a New York-i Met’s Costume Institute vásárolt meg. A világ legjelentősebb divatmúzeuma egy Poiret: King of Fashion címmel 2007-ben rendezett kiállításon állította helyre a méltatlanul elfeledett mester hagyatékát. Abban az évben a Met-gála is az ő munkássága előtt tisztelgett. 2025-ben Mary E. Davis amerikai divattörténész a Poiret: A modern luxus megteremtése címmel publikált könyvében azt mutatta be, hogyan alapozta meg a mai luxusipart a francia tervező úttörő víziója és merész vállalkozószelleme.
A nevét viselő divatház viszont nem kapott második esélyt – bár erre is volt próbálkozás. 2018-ban egy dél-koreai cég megszerezte a névhasználat jogait, de a vállalkozás nem lett sikeres, ma már ruhagyártással nem, csak kozmetikai termékek forgalmazásával foglalkozik.
(Források: Vogue, Met Museum, Wikipedia, Trendmano)
