Eláraszthatsz, én itt leszek

„Majulin megpróbálnak együtt élni a természettel, ha ott vagy, belekerülsz az életük szövetébe, hozzájuk lassulsz, megtanulod a ritmusukat. Az egyik kedvenc reggeli rítusom például az, ahogy átlábalnak a számukra életet adó homokszigetekre, az árterület megművelhető, termékeny földdarabjaira. Mindenki megy a párában az élet felé, és ennek az átkelésnek van igazi lelkisége, nem mérhető össze azzal, hogy a négyeshatos villamossal átmész Pestről Budára a Margit hídon” – mondta Zoltai András fotográfus, aki öt éven át dokumentálta, hogy indiaiak hogyan alkalmazkodnak az egyik legnagyobb folyamuk, a Brahmaputra olykor pusztító erőihez. Zoltai az Eláraszthatsz, én itt leszek című munkáját könyvben is kiadja, ehhez anyaghoz az abban szereplő fotókból válogathattunk. A képsorozattal idén Hemző-díjat is nyert fotográfus anyagának Magyarországon készült képeit korábban nagyképben mutattuk be.

A világ legnagyobb folyami szigete az India északkeleti részén fekvő Majuli, ami a 18. században alakult ki jórészt annak köszönhetően, hogy földrengések sorozata és egy áradás után a Brahmaputra folyó új medret talált magának. Majulit északnyugatról a Szubansziri és mellékfolyói veszik körül, északkeleten a Kherkata szab neki határt, míg déli és délnyugati részén a hatalmas Brahmaputra hömpölyög, ami igazán nincs leszabályozva, nem pakolták tele gátakkal sem. A sziget területét most 880 négyzetkilométerre teszik – bő másfélszer akkora, mint Budapest – , de a 18. század végén még 1300 négyzetkilométer volt a kiterjedése. Azóta Majuli folyamatosan zsugorodik, egyszerűen elkopik. A szigetet a folyók által hozott finom iszap és agyagos üledék hizlalta, de a víz könnyedén el is habolja ezt a talajt, látványos a parterózió. A 20. század elején még 1255 négyzetkilométeres volt Majuli, de azóta megállíthatatlanul gyorsan fogy a területe.

„Majulinak nagyon rétegezett a történelme, a vallási közösségei, százfelé lehetne ásni, de nem is akartam a teljesség felé törekedni, csak a lehető legérzékenyebben átadni, hogy egy tiszai gyerek hogyan tud erre rácsodálkozni. Ezen a helyen a személyes szál is erősen belekerült a munkámba, ami szerintem metaforákkal is telített, nem csak egy egyszerű dokumentarista anyag lett” – mondta a fotográfus.

Zoltai András 2019-ben hallott először Majuliról, és amikor 2020 elején Északkelet-Indiában barangolt, akkor oda is ellátogatott. Akkor még nem is sejtette, hogy az majd akár egy munkájának is lehetne a terepe. Ahogy az elárasztott területeket, vízállásokat látta, elgondolkodott azon, hogy vajon ötszáz évvel ezelőtt a Tisza vagy a Duna völgyében is hasonló módon nézhetett-e ki az ártéri gazdálkodás. A part közelében álló lábas házakról is tudott Magyarországra asszociálni, a család hasonló csongrádi nyaralóját juttatta az eszébe.

A szigetet biciklivel járta be, és egyre több mindent tudott meg az ott élőkről. Például azt, hogy telente, amikor alacsony a folyó vízállása, szinte heroikus küzdelemmel, homokzsákokkal erősítik meg a partot. Az első utazás közben is készült már néhány kép, és Zoltai András első ötlete az volt, hogy egy igazi klímasztoriban tudná bemutatni a helyiek mindennapjait és a környezeti változást. Az volt a terve, hogy minden évszakban megnézi a szigetet, és bemutatja a pusztítást, pusztulást.

„A mai fejemmel visszagondolva valamiféle nyugati klímanarratívát akartam adni, de amikor 2021 nyarán visszatértem, és vártam a monszunt a szokásos árvízzel, felül kellett ezt írnom. Nem az történt, amit elképzeltem. Igazából semmi sem történt, és így a kissé szenzációhajszász fotográfiának nem volt tere. Az emberekre kezdtem el figyelni, belassultam, és egy nagyon lassan emésztődő dologgá vált a munkám. Az emberekben nem az áldozatszerepet kezdtem el keresni, ez nem is lenne érvényes felvetés, hanem olyan képeket akartam készíteni, amelyek azt mutatják, hogy milyen az emberek kapcsolódása a folyóval, a vízzel, a természettel, milyen az ellenálló képességük, hogyan tudnak napról napra alkalmazkodni. Mindig van megoldásuk, és valójában ezen keresztül lehet megmutatni az idő kontinuitását. Mi elzárjuk magunkat a folyóktól, ők pedig tisztelettel és spiritualitással vannak feléjük” – mondta Zoltai András.

Egy 1950-es földrengés is jelentős hatással volt a Brahmaputra völgyére. A Richter-skála szerinti 8,6-os földrengés néhány méterrel megemelte a Brahmaputra medrét, a felső szakaszokon lezajlott földcsuszamlások miatt pedig rengeteg üledék is a folyókba került, ami a lefolyási viszonyokat és a folyók vonalát is megváltoztatta. Mindezt tetézte, hogy 1951-ben, 1954-ben és 1962-ben is hatalmas árvizek voltak.

A parterózió részben a folyó geológiai viszonyainak megváltozása miatt következett be, de azért a klímaváltozás hatásai is tetten érhetők Majulin is. Ahogy nálunk, ott is megváltozott a csapadék éves eloszlása, nem akkor és nem annyi hullik, mint ahogy az évszázadokon át megszokott volt, és ez a kiszámíthatatlanság állítja új feladatok elé a helyieket, akiknek az alkalmazkodás már bele van kódolva az életükbe Zoltai szerint.

A Brahmaputrát fonott folyóként tartják számon a számtalan ága miatt, egy nagy mederben, ami akár öt-húsz kilométer széles is lehet, a folyam újra és újra szétválik ágakra, amelyek aztán majd összefonódnak, kerülgetve a kisebb-nagyobb szigeteket és zátonyokat. Még mindig ez a jelleg dominál, de az utóbbi évtizedekben már megfigyelhető néhány szakaszon, hogy kezd egy ágban kanyargó folyóvá válni. Ezt is a földrengések számlájára írják.

Az indiaiak olykor éhes démonként jellemzik a kiáradó Brahmaputrát, ami ahogy eszi a szigetet, településeket is eltöröl a föld színéről. Az egyik falutól két évtizede még négy kilométerre folyt a Brahmaputra, ma pedig már csak ötszáz méterre, és megállíthatatlannak tűnik. A kormány különböző műszaki megoldásokkal, zsákolással, vasbetontüskékkel próbálja stabilizálni a partot, de ezek nem túl hatékonyak.

Majulin egy 2011-es népszámlálás szerint 167 ezren élnek, és becslések szerint a lakosság egyharmadát közvetlenül érinti vagy érintette a folyóparti erózió. Az úgynevezett 210 kataszteri faluból 107 részlegesen vagy teljesen eltűnt már az áradások miatt. Mivel az indiai törvények szerint az erózió nem természeti katasztrófa, ezért semmilyen kártérítést nem fizetnek azoknak, akiknek a földjük vagy a házuk válik a folyó martalékává.

A szigeten a teljes területhez képest kevés a megművelhető föld, de az elég termékeny, rajta rizst, burgonyát, cukornádat, búzát, hüvelyeseket termesztenek, és népszerűek a gyümölcsök is, mint a banán, a narancs, vagy a jackfruit is.

A folyó nemcsak a térképeket rajzoltatja át, de sokak megélhetését is fenyegeti, zsugorodnak a termőföldek, és a szigeten hagyományosnak tekinthető fazekasipart is kikezdi. A fazekasok a szükséges agyagot eddig jobbára a parton termelték ki, de ezt az erózióvédelem jegyében megtiltották nekik, így a nyersanyagot csak messzebbről és drágábban tudják beszerezni.

Sok lakó szerint csak idő kérdése, hogy mikor tűnik el Majuli és vele az ott élők identitása is. Nem hivatalosan azt lehet tudni, hogy a kormány meg akarja menteni Majulit, már csak azért is, hogy továbbra is Indiáé lehessen a legnagyobb folyami sziget, de hogy ezt milyen módon akarják végrehajtani, az egyelőre homályban maradt.

Zoltai András azt tapasztalta, hogy a helyiek megosztottak abban a kérdésben, hogy a szigetüknek van-e jövője fizikailag. Sokak szerint a Majuli alatt folyik el a szent folyó, és nem lesz akkora árvíz, ami mindent lenullázna.

„Mindennapos tapasztalat, hogy jön az árvíz, elvisz egy falut, és akkor néhány száz méterrel odébb bökik le újra a bambuszházaikat a helyiek. Vannak, akik már tucatszor költöztek életük során a víz miatt. Néhány faluban azért már most is megjelent az áldozatszerep, és kívülről várják a segítséget” – mondta a fotográfus.

A fotográfus úgy érzi, hogy a majuliak adaptációs készségéből és spiritualitásából lehet meríteni, ő is felülírta magában az ember-víz kapcsolatot. Ötéves munkáját felnövéstörténetként is tudja értelmezni, hiszen egykor ő is a Tisza mellől indult, és mostani munkájában már itthoni tájakon vizsgálja a folyók és emberek kapcsolatát.

„Az az alkalmazkodóképesség, amit ott tapasztaltam, szembetűnően hiányzik itthonról, nem vagyunk már olyan kemények, mint ahogy gondolunk magunkra, és nagyon eluralkodott a technokrata szemlélet, pedig van más út is. Tavaly félelmetesen nagy árvíz volt, az egyik falusi házának az ablakáig ért fel a víz. Eszébe sem jutott elköltözni, inkább újratapasztotta agyaggal az ablakot” – mondta Zoltai.