Elsőre röhögsz, aztán inkább már zokognál – ez itt Kelet-Európa
A sajátos történelmi fejlődésű kelet-európai országok népeiben erős kötődés alakult ki a groteszkhez. Ez gyaníthatóan annak köszönhető, hogy a változatos elnyomó rezsimek miatt sokszor kellett megtanulniuk a képes beszédet meg a sorok között olvasást, és mindenekelőtt azt, hogy tudjanak a saját lehetetlen helyzetükön röhögni. Így történhet meg az, hogy bármerre is fordulunk a régióban, a groteszknek fontos hagyományait találjuk az irodalomban, a filmben és a fotográfiában is.
Virágvölgyi István kurátornak régi terve volt, hogy ezt a nagyon speciális látásmódot a kortárs fotón keresztül is megmutassa, és egy V4-es pályázat segítségével ez sikerült is. Így született meg egy nagy méretű újságformátumban az a 80 oldalas kiadvány, amelyben hat ország húsz fotósának száz alkotása látható. Az anyagból aztán GROTESK – Kelet-Európa közös nyelve címmel kiállítások is szerveződtek a V4 országaiban, köztük itthon Pannonhalmán.
„Elsőre viccesnek tűnik, amit látunk, majd pár másodperc múlva inkább sírni lenne kedvünk” – mondta a képekről a kurátor, aki szerint a felvételek sokszor a tragikus és a komikus határán egyensúlyoznak. Az otthonok vizuális kultúráját, az épített környezetet, az össze nem illő vagy váratlanul felbukkanó elemeket látva jól azonosítható, Európa melyik szegletében járunk. „Ránézel egy szobára, és rögtön érted, hogy hol vagy.”
Virágvölgyi a „kortárs” kezdetének a Szovjetunió szétesését tekintette, így döntően 1990 utáni képek kerültek be a válogatásba, de látható köztük néhány archív is, például Kardos Sándor Hórusz Archívumából. A kiadványban a magyar, cseh, lengyel és szlovák alkotók mellett ukrán és román kortárs fotográfusok képei is helyet kaptak.
Dita Pepe: Önarcképek (1999–)
A cseh fotográfus évtizedekkel ezelőtt kezdte el azt a sorozatot, amelyben játékos módon helyezi el magát idegen emberek életében és történetében. Hol egy nő testvérének, hol egy férfi feleségének adja ki magát, miközben öltözetével és gesztusaival is tökéletesen belesimul a környezetükbe. A megrendezett portrék az identitás, a származás és az én képlékenységének kérdéseit feszegetik, mégis van bennük valami megmosolyogtató. „Szinte bármi lehetséges az életben, ha el tudjuk képzelni”, fogalmazott Dita Pepe, és a világnak ebben a szegletében tényleg úgy szokott alakulni, hogy szinte bármi lehetséges.
Klenyánszki Csilla: A női lét lenyomatai (2017)
A Hollandiában élő Klenyánszki Csilla sorozata arról a jelenségről szól, ami szintén nem áll távol a kelet-európai mentalitástól: a nők hagyományos szerepekbe kényszerítéséről és az örök házimunkára való kárhoztatásáról. Klenyánszki munkamódszere az volt, hogy rögtönzött jeleneteket hozott létre az otthonában a háztartása különféle kellékeiből, például egy felmosó vödörből vagy egy pár széthagyott zokniból, amik a fotókon egyfajta rögtönzött szobrokká alakultak.
Zuzana Pustaiová: Triviális történetek (2012–2015)
Zuzana Pustaiová is a saját környezetében találta meg az ideális alanyokat ahhoz, hogy a szlovák társadalomról mutasson édes-bús pillanatokat. Triviális történetek című sorozatának Téli játékok fejezete például a nagyszüleivel töltött gyerekkori emlékeit eleveníti fel, de immár nem a Tátra havas csúcsain, hanem az otthonukban, az ágy tetején, a ropogós alsóneműjükben. A fotográfus groteszk képein miközben az idősek társadalmi marginalizálódására hívja fel a figyelmet, megmutatja, hogy a gyermeki örömök igenis öregkorunkig bennünk élnek.
Mihai Barabancea
„Ha a kutyák beszélni tudnának, talán ugyanolyan nehéz lenne kijönni velük, mint az emberekkel.” – Karel Čapek
Hórusz Archívum, Kardos Sándor gyűjteménye
„Isten ujja beleért a képbe”, Kardos Sándor sokat hangoztatott mondása pedig a lenti fotón minden bizonnyal Schwarzenegger fegyverét jelenti. A felvétel Kardos legendás Hórusz Archívumából származik, amelynek darabjai főként amatőr és családi fényképekből állnak, és amelyek minden művészi szándék nélkül készültek, és éppen ez: az erénnyé emelt hiba és a véletlenszerűség teszi őket érdekessé. Ezzel pedig meg is érkezünk a groteszkhez.
Szombat Éva: Boldogság a gyakorlatban (2014–2016)
Talán nincs még egy olyan kortárs magyar fotográfus, aki annyira otthonosan mozogna a kelet-európai posztszocialista groteszkben, mint Szombat Éva. A Boldogság a gyakorlatban című sorozatában a boldogság hétköznapi, mégsem szokványos gyakorlataira mutatott példákat. DJ Galactic Jacksont például természetes közegében, a lakótelepi otthonában felhalmozott vintage szintetizátorai és lemezei gigantikus gyűjteményének közepén mutatta meg.
Rafał Milach: A győztesek (2013)
Belaruszban, ahol a propaganda az ország kiváló működését és annak fényes jövőjét hangoztatja, az állam a példamutató polgárokat is kitünteti. A különféle állami versenyek győzteseinek az oklevél mellett pedig egy Becsületrend is jár. A közélet „hőseinek” hivatalos portréi aztán kikerülnek az iskolák és a hivatalok falaira is. Rafał Milach 2010 és 2013 között ilyen versenyek hivatalos győzteseiről készített sajátos portrékat a szépségkirálynőktől a falusi DJ-kig. De készült kép Szásáról, Belarusz legjobb hegesztőjéről, és Nataljáról és Konanról, a Belarusz Ifjúsági Szövetség „legszebb szerelmespárjáról” is. Elnyomás, szalagokkal átkötve.
Andrej Balco: Külvárosok (2002–2004)
Több mint kétmillió ember él Szlovákia nagy lakótelepein, ez az ország lakosságának több mint egyharmada. Márpedig az ilyen kelet-európai betonfalanszterek lakóiról hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy életük maga a szürke egyhangúság. A lakásokba bekukucskáló Andrej Balco fotográfus szerint ennél nem is tévedhetnénk nagyobbat.
Martin Kollar: Semmi különös (2001–2004)
A szlovák fotográfus sorozata a volt keleti blokk országaiból, a kommunizmus összeomlását követő viharos évekből ad jellemző pillanatképeket. Martin Kollar egy olyan világot mutat be, ami múlt és jövő határán lebeg, ahol az abszurd találkozik a hétköznapival, és ahol a humor bármikor átcsaphat csendes tragédiába. „A kommunizmus bukása után Kelet-Európában minden kaotikussá vált. Olyan volt, mintha egy üledékkel teli üveget ráznánk meg, a tartalom zavarossá vált, semmi nem volt tiszta. Ahogy az üledék lassan feljött a felszínre, a formák és jelentések kezdtek kialakulni” – fogalmazott Kollar.
Alekszandr Csekmenyev: Passport (1994–1995)
A kilencvenes évek elején, Ukrajna Szovjetuniótól való függetlenné válása után Alekszandr Csekmenyev arra kapott megbízást, hogy az új ukrán útlevélhez készítsen portrékat azokról az idős vagy beteg polgárokról, akik mozgásképtelenségük miatt nem tudják ezt maguk intézni. Csekmenyev szociális munkások kíséretében látogatott el az otthonaikba. Viszont nemcsak a szűken komponált portrét fotózta meg, hanem tágabban a környezetet is, és csak később vágta meg a fotókat. Így váltak még megrázóbbá az eredeti képek, amelyeken elgyötört, szerény körülmények között élő emberek láthatók, akiknek még a hivatalos okmányképük is úgy készül, hogy egy szociális munkás egy darabka fehér lepedőt tart mögéjük.
A felvételeknek szomorú aktualitást ad, hogy olyan kelet-ukrajnai területeken készültek, amelyeket súlyosan érintett a jelenlegi háború, többek közt Luhanszkban. A sorozat a bürokrácia és az emberi kiszolgáltatottság témáira reflektál, hiszen ágyhoz kötött alanyainak sorsa, hogy egyszer csak új országban találták magukat, miközben sokan meg sem kapták az útlevelüket, mert mire az elkészült, addigra meghaltak. Ez talán már túl is ér a tragikomédián.
Hajdu Tamás
„Az én szerencsém mindig abból eredt, hogy valami szerencsétlenség ért.” – Bohumil Hrabal
A GROTESK projekt a lengyelországi Łódźban mutatkozott be júniusban, októberben Prágában, novemberben Pozsonyban látható majd. A pannonhalmi pop-up gerilla-kiállítás képei az anyag jellegéhez méltón egy pizzéria melletti garázsajtón kaptak helyet, további információkat erről itt olvashat.