Ezek vagyunk mi. Színesek, szagosak, a sarkunkat feltörte az Adidas Samba, megint rájöttünk, hogy nincs jobb dolog, mint kibogozni a fülest, a matcha pedig jobb, mint a kávé, és nagyon félünk a harmadik világháborútól. Egy valóság a sokból, ami a miénk. Egy szelet a nagy egészből, a kollektívából, ami benépesítette ezt a bolygót és teleszórta identitásának darabjaival, a ruháival, az irodalmával, a filmjeivel, a zenéjével.
Hogy éppen mi tesz minket egyedivé, utánozhatatlanná, pillanatról pillanatra változik. Ahogy az is, hogy mi tesz minket, a bolygót elfoglaló 8 milliárd egyéniséget, közösséggé. Jó, ha ott van egy fotós egy kamerával, hogy elkapja a pillanatot.
Az idén tizenhetedszerre megrendezett Photometria nemzetközi fotográfiai fesztivál 12 kiállításán összesen 50 művész munkáit állítják ki a görögországi Ioánninában. Van köztük egy magyar is, Józan Adrienn fényképeit a fesztivál 23 fotókönyvet bemutató részlegére válogatták be.
A fesztiválon bemutatott Non Stop Pop című tárlat 23 fotográfus képeiből válogat, a közösségi média megállíthatatlan képözönének mintájára árasztja el a befogadót színekkel, szimbólumokkal, arcokkal és benyomásokkal. A közösségi média erősen slankító tükre helyett viszont valódit mutat, olyat, amiben nem homályosul el az sem, ami furcsa, csúnya, tökéletlen, ijesztő, vagy csak szimplán nem első látásra egyértelmű.
A Non Stop Pop a világ minden tájáról érkező fotósok szemén keresztül mutatja be a popkultúra mélyebb hatását a kortárs társadalomra. A kiállított munkákat a nemzetközileg elismert amerikai fotós, Alec Soth, a Magnum Photos tagja válogatta. A végeredmény egy olyan kiállítás, ami azt a korszellemet mutatja meg, amit nem torzít el a közösségi média polírozott valósága, amiben elfér egymás mellett a hétköznapi, az ünnepi, a trash, a drag, a tradíció és a vallás.
Denis Serrano a Mexikóváros külvárosaiban uralkodó nemi alapú erőszak és az erőszakot elkövető férfiak törékeny mentális egészsége közötti kapcsolatot kutatja fotóesszéiben. Az Invocations ezt a mélyen vallásos, mégis profán, durva és strukturális szinten erőltetetten maszkulin társadalmat mutatja be. A férfi sovinizmus szimbolikus keretében az erőszak mint kulturális jelenség is összetett képként jelenik meg.
A gender határaival kísérletezik Yukai Chen, aki a hsziameni operaénekesek különleges világából inspirálódva készíti önarcképeit. Mit érez a queer kínai kisfiú, amikor a férfiruhába bújt, rózsaszínűre sminkelt énekest figyeli a helyi templomban? Mit érez, amikor beöltözik a kamera előtt? Mit érez, amikor beöltözik – felnőttként? Yukai Chen projektje „a képalkotás erejének ünneplése, amely alternatív társadalmi valóságokat teremt”.
A madridi Nacho Varela és a görög Vasileios Nempegleriotis utcafotóin a színek uralkodnak. Varela a spontaneitásra törekszik, alanyai tudtán kívül kapja le őket. A Nempegleriotis képein szereplők megmutatják magukat a kamerának, a popkultúra aktív részei akarnak lenni. Azok is, ahogy a Varela szemét elkapó gyanútlanok is, ha akarják, ha nem. Christos Sotiropoulos portréin nem is az emberen, hanem az ember és az épített környezet viszonyán van a hangsúly, a görög vidék és az urbanizáció karakterformáló erejét dokumentálja.
Verena Prenner képein egy egészen más utcaképet látunk. Camping című sorozata a ciszjordániai Dheisheh menekülttáborban készült 2014 és 2022 között. Képein felismerhető arcok nincsenek. Csak egy világ, ami 60 év alatt táborból szedett-vedett várossá formálódott, miközben megtartotta ideiglenes, szükségszerű karakterét. Hogy teszik ezt a kényszer szülte teret magukévá a lakói? Hogy szerveződik itt a társadalom? Milyenné alakítja az egyént a környezete? A táborba egyedülálló nőként, önként beköltöző Prenner fokozatosan nyerte el a helyi muszlim közösség bizalmát, egészen addig, amíg elővehette a kameráját, hogy megmutassa ennek a háború által időben és térben befagyasztott világnak a különleges atmoszféráját.
A Fülöp-szigeteki transz fotográfus, Bienyl Huelgas Manila queer éjszakai életét fotózza testközeli spontaneitással. A londoni Jasmine De Silva Crystal Queense szatirikus, retrofuturisztikus világot teremt. Olyat, amiben a nők annyira tökéletesek, hogy csillognak. Nem képletesen, a testüket kristály borítja. A tökéletesség szüntelen hajszolása dehumanizálja a nőket, a különböző kozmetikai és plasztikai eljárások trendjei már most tarthatatlan tempót diktálnak. Vajon mikor érünk el abba a korba, amikor már a művi pontossággal megtervezett orr, szem, áll, mell, csípő és fenék sem lesz elég? Talán már ott is vagyunk. De Silva képei olyan tükröt mutatnak, amelyben a női szépség álarca mögött ijesztő valóság sejlik fel.
A portlandi Gaby Langlois nem az utcán, hanem az otthonuk biztonságában fotózza alanyait. Egy olyan térben, ami az ő kiterjesztésük, a személyiségük kézzelfogható bizonyítékainak gyűjtőhelye. Modelljei gyakran üres tekintettel néznek a kamerába, ez a távolságtartó érzelemmentesség keveredik érzelmi disszonanciába az intim, érzelmekkel töltött térrel.
A koreai-amerikai Josh Bergeron a gyermekkort keresi, úgy fotózza a várost – a Colorado állambeli Bouldert –, ahogy 1989-ben, 11 évesen megélte. A képek segítségével próbálja újraélni azt a mobiltelefon, internet és közösségi média nélküli gyermeki gondtalanságot, amelyet ma már egyetlen 11 éves sem tapasztalhat meg úgy, ahogy Bergeron a nyolcvanas évek kertvárosi Amerikájában.
A luxemburgi Bruno Oliviera szintén a gyermekkor lenyomatait örökíti meg. Képei személyesek, a fantázia és a realizmus határán egyensúlyoznak, miközben olyan témákat boncolgatnak, mint a vér szerinti és választott család között feszülő ellentétek és az LMBTQI+-jogok a modern társadalomban.
Film, televízió, zene, képzőművészet, divat. Glastonbury, Hollywood, Párizs. Coco Chanel, Marilyn Monroe, Andy Warhol, Superman, Britney Spears, II. Erzsébet, Kanye, Trump, Instagram, TikTok. Pamela Anderson piros fürdőruhája, Madonna csúcsos melltartója, a Nike Air Jordanjei, mindenki Labubuja. A popkultúra nem csak tükrözi, alakítja is a kor szellemét. A popkultúrában ott van minden vágyunk, félelmünk, büszkeségünk és szégyenünk. A popkultúra folyamatosan változik, mostanában egyre gyorsabban. Nagyjából abban a tempóban, ahogy egyik reelről a másikra ugrálunk.
A popkultúra közös identitásformáló eszköz. Összekapcsol minket azzal, ahogy öltözködünk, amit hallgatunk és nézünk, amit olvasunk, és ahogy viselkedünk. Mint egy íratlan használati útmutató ahhoz, hogyan rakjuk össze a közösséget.
Hol vannak a közösségünk határai? Mi a közös a palesztin menekülttábor lakóiban és a csillámmal borított testű showgirlben? Mi a közös a rózsaszín hajú lányban és a rezesbandában játszó fiúban? Talán az, hogy mindannyian a popkultúrához nyúlnak, amikor saját identitásukat keresik.
Ma már a popkultúra elválaszthatatlan része az a fogyasztási és termelési kényszer, ami a kétezres évek egyre erőteljesebb mozgatórugója. Az internet, és főleg a közösségi média megjelenésével minden felgyorsult, a mozgás pedig állandó lett. Nincs megállás, egyik trend követi a másikat, a társadalmak szinte egyik napról a másikra alakulnak át, ami tegnap még tabunak számított, ma már a normalitás része, ami nemrég botrányos volt, most unalmas.
Lassan semmire nem kapjuk fel a fejünket, a figyelemre éhes természetünk ezért egyre merészebb önmutogatásba hajszol minket. A Facebook, Instagram, TikTok végtelen képfolyamában így is eltűnik az egyéniség.
A közösségi média korában a népszerűség és a társadalmi elismerés iránti igény a popkultúra egyik legdominánsabb jellemzőjévé vált. Az online népszerűség elérése érdekében az intim szféránk határait feszegetve osztunk meg pillanatokat az életünkről – a kérdés, hogy ezek a képek a valóságot tükrözik-e, vagy csupán a valóság felszínes változatát, amiben mindenki szép, sikeres, szeretett és elfogadott.
A lájkok hajszolása háttérbe szorítja a személyességet, a közösségi médiában egy olyan alternatív világ jött létre, ahol (szinte) minden és mindenki tökéletes. Aki ennek nem tud, vagy nem akar megfelelni, joggal érezheti magát kirekesztve ebből a világból.
Az Alec Soth által összeválogatott képek azt az egyéniséget rögzítik, amely a popkultúra aktív formálója és lenyomata is, de nem esett áldozatul a közösségi média öncenzúrájának. Ezek tényleg mi vagyunk.
