Nincs se víz, se áram, se net, de elég, hogy hét ágra süt a nap

Kopott homlokzatok és megkopott deszkás cipők. A széles sztrádákon csillogó oldtimerek, az omladozó falakon tétova tagek. Piercingek, tetoválások és csőre töltött mobiltelefonok. Szász Lilla napfényes életképeken dokumentálja a lassú, kollektív szétesést. Mert talán holnap kisüt a nap című sorozatán elszánt, életerős és vidám kubai fiatalokat látunk, akik a kommunista monománia romjai között élik a mindennapjaikat. Hidegen hagyja őket, hogy lassan rájuk omlik a csődöt mondott otthonuk.

Vansben vagy Nike-ban járnak, Bruce Lee-ért és a Miami Heatért, a Pepsiért és a Taxisofőrért, az Iron Maidenért és Che Guevaráért rajonganak. Azokon a ritka napokon pedig, amikor működik az országban a net, büszkén pózolnak, és gördeszkás trükkökkel frissítik az Insta-profiljukat. A Mert talán holnap kisüt a nap képein Havanna hatalmas, megviselt skate parknak tűnik. Elszánt tizen- és huszonévesek a lakói. Megállt körülöttük idő.

Szász Lilla a budapesti tranzit.hu és a havannai Artista X Artista magyarországi és kubai művészek részére meghirdetett rezidencia- és csereprogram keretein belül járt először Havannában 2023-ban. Két évvel később pedig saját szervezésben tért vissza, hogy folytassa a megkezdett munkát. Fiatalokat fotózott, akik a városi internetes hotspotok köré tömörülve kommunikálnak egymással és a külvilággal. Kubában 2016 óta érhető el az internet. Már amikor elérhető.

„A kint tartózkodásom alatt egyáltalán nem volt meleg víz, az áramkimaradások pedig szinte mindennapossá váltak. Az internet lassúságára és az áruhiányra addigra már fel voltam készülve, hiszen ezekkel 2023-ban is nap mint nap szembesültem. A helyzet ilyen mértékű romlása mégis mellbevágó volt” – mesélte a Telexnek Szász Lilla. És hozzátette, hogy ha valaki előzetes tájékozódás, elegendő készpénz és élelem nélkül érkezik Kubába, nagyon gyorsan egy szabadulószobához hasonló rémálomban találhatja magát.

2025-ben a fotográfus már nemcsak azzal szembesült, milyen nehéz ott élni, hanem megfigyelhette azt is, mi tűnt el azóta, hogy először Kubában járt. „Láttam annak a rengeteg fiatalnak a hiányát, akik ez alatt a két év alatt elhagyták az országot. Alig maradtak már azok közül, akiket 2023-ban fotóztam. Állandó beszédtéma volt, hogy kinek kije ment el, ki miért van még itt, mi tartja vissza. Akiknek volt lehetőségük, elmentek, amint tudtak.”

A fenti képen látható Hugo a helyi deszkás klub (#Cuba Skaters) Kubában maradt tagja. A nagymamájával és az öccsével él egy Havanna melletti faluban. Korábban egy bárban volt pultos, de amikor bezárt a hely, megszűnt a munkája. Most nem dolgozik, őt és a testvérét is a nagymamájuk tartja el. A ház, ahol élnek, romos, nincs benne se víz, se áram, de van egy terasza, ami az óceánra néz. Hugo álma, hogy rooftop bárt nyit a teraszon. Kubaiaknak. Deszkásoknak és szörfösöknek.

„A sorozat azt mutatja be, hogy mi történik, ha nincs forradalom, de információ már van – mégpedig olyan információ, ami a legegyszerűbb formában, a legkönnyebben jut el ezekhez a csoportokhoz, vagyis a tömegkultúra, a sport, a fogyasztás képisége, az abban vágyható ideálként megnyilvánuló tárgyi világ” – nyilatkozta a Qubitnak Szász Lilla.

Kubában a nyugdíj fél tálca tojásra sem elég, az átlagfizetés egy használható internetcsomag árához mérhető, a hiány pedig folyamatosan mozgásban tartja az embereket. Van, aki autózik, más kerékpárral közlekedik, a gördeszkás szubkultúra pedig elgondolható ennek a folyamatos mozgáskényszernek a metaforájaként is. Egy ilyen társadalomban nem lehet tervezni és megnyugodni sem. „Olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas emberkísérlet résztvevői lennénk, ahol pusztán a véletlenen és a szerencsén múlik, ki marad életben” – mondta a Telexnek a Kubában szerzett tapasztalatairól Szász Lilla.

„Az alanyaim többsége kifejezetten nyitottan viszonyult ahhoz, hogy fotózom őket, és ez szorosan összefügg azzal, hogy számukra a láthatóság szó szerint létkérdés. Rettenetesen fontos ezeknek a fiataloknak, hogy a létezésükről tudjanak, hogy hallassák a hangjukat, és kommunikálni tudják mindazt, amit a világról gondolnak. Nemcsak önkifejezésről van szó, hanem kapcsolattartásról, túlélési stratégiáról is.

Nagyon sokszor konkrét segítségre van szükségük: cipőre, deszkára, szörffelszerelésre, gyógyszerekre, és ezeket az igényeket leginkább a közösségi médián keresztül tudják eljuttatni a külvilág felé. A probléma így is sokszor az, hogy posta és csomagszállító cégek hiányában hogyan jut ki oda az áru. De a láthatóság számukra a fennmaradás egyik záloga, ezért is örülnek annak, ha valaki feléjük fordul, akár fényképezőgéppel, akár filmesként” – mondta fotós, aki a 2025-es kubai tartózkodása során 22 tekercs filmet fényképezett tele.

Szász Lilla munkáiról elsőre Larry Clark fotói és filmjei jutottak eszembe – a Külvárosi rockerek című 2005-ös film szerintem különösen közeli referencia. A fotós Ryan McGinley műveit, illetve a kubai Alejandro González AM-PM című sorozatát említi a fontos inspirációi között.

„A 2010-es évek végén fiatal kubai alkotók egy csoportja már elkezdett egy teljesen új narratívát építeni a szigetről, saját közösségeikben és a külvilág számára egyaránt. Az el paquete korszakától a mobilinternet megjelenéséig fokozatosan hibrid történetmesélőkké váltak: egyszerre voltak vloggerek, utcai riporterek és hétköznapi srácok. Olcsó telefonokkal, szakadozó wifiparkokkal és a kubai élet összes nehézségével együtt olyan mikrosztár-identitásokat hoztak létre, amelyek mindig a cubano de a pie, vagyis a hétköznapi emberek valóságára fókuszáltak, tudatosan nem a politikára.

Ezek az online csatornák és önreprezentációs formák idővel egy mozgásban lévő ország nem hivatalos dokumentumfilmjévé váltak. Voltak, akik maradtak, mások elmentek, új hangok jelentek meg, de együtt egy olyan digitális boomot indítottak el, amely az instabil hálózatokon keresztül is képes volt nemzetközivé tenni a kubai mindennapokat” – mesélte Szász Lilla.

Azt mondta, „törzsön kívüliként” sem ütközött a munkája során falakba. Gyorsan kialakult felé a bizalom, mert az alanyai értették, mit csinál, és miért fontos ez. Szász Lilla nem egzotikus, kívülről rájuk vetített képet akart gyártani, hanem az utcai beszélgetéseket és a mindennapi nyüzsgést, azokat a látszólag jelentéktelen pillanatokat megörökíteni, amelyekből a havannai fiatalok élete összeáll. „Ebbe a már létező, alulról szerveződő vizuális és narratív térbe tudtam én is belépni, nem kívülállóként megfigyelve, hanem kapcsolódva, figyelve és együtt gondolkodva velük.”

A hotspotoknál a fiatal lányok és fiúk az embargó ellenére is lelkesen követik az amerikai zenei trendeket. A fiatalok drótos ruhafogasokkal antennákat szerelnek fel az ablakuk elé, hogy megpróbáljanak amerikai rádiócsatornákat fogni. Így találtak rá a hiphopra. Amerikai hiphopdalok háttérzenéit vették alapul, szereztek egy magnót, és addig loopolták az ütemeket, amíg egy teljes track nem lett belőlük, aztán elkezdtek rappelni rá. Korszerű eszközök hiányában afrokubai zenét használtak a beatekhez, hagyományos hangszereléssel, valamint beatboxoltak, hogy a dalokhoz sajátos kubai hangzást adjanak. „A kubai rap és hiphop egyre inkább az afrokubai társadalomkritika eszközévé is vált, hasonlóan ahhoz, ahogyan az afroamerikaiak használják az Egyesült Államokban a rapet és a hiphopot” – mesélte Szász Lilla.

A korábban viszonylag kiterjedt deszkás közösség mára jó, ha húszfősre zsugorodott. Szétszóródtak: az Egyesült Államokba, Spanyolországba vagy oda, ahol éppen esély kínálkozott nekik. Inkább az ismeretlent választották, ahol egyáltalán nem biztos, hogy könnyebb élet vár rájuk. Szász Lillától megtudtam, hogy ottjártakor a rendőrök napi szinten vittek be fiatalokat közterületi deszkázás miatt. Hogy miért? Mert „rontják a turistaövezetben az összképet”, vagy mert „senkinek sem hiányoznak az imperialista jelképek”.

„Különösen azok az emberek fogtak meg, akik mindennek ellenére elég makacsok ahhoz, hogy maradjanak, mert hisznek abban, hogy van értelme jobbá tenni az országukat, a közvetlen környezetüket, még akkor is, ha ez sokszor reménytelennek tűnik. Ez a hozzáállás erősen rezonált bennem az itthoni helyzettel is. Ez a feszültség, a maradás és az elmenés közötti belső mérlegelés Kubában különösen élesen jelent meg, de valójában nagyon is ismerős kérdéseket hozott felszínre Magyarországról nézve is.”

A Mert talán holnap kisüt a nap című sorozatból a tervek szerint 2026 márciusában, az INDA Galériában nyílik majd kiállítás a Budapest FotóFesztivál keretein belül, a kubai fotókból pedig közösségi összefogással készül egy album is, amelynek itt lehet hozzájárulni a munkálataihoz.