Példátlanul hosszú ideje a fogyasztás a magyar gazdaság egyetlen húzóereje, és a gazdaságpolitika ennek további erősítésére koncentrál.
A gazdasági növekedés világszerte a kormányok teljesítményének egyik fokmérője, és a választások elé néző politikusok számára legalább két okból is fontos. Egyrészt kedvező helyzetben alá lehet támasztani a GDP alakulásával a kormány gazdasági hozzáértését, másrészt a növekvő gazdaság általában az életszínvonal javulásával jár együtt, ami előnyös az újraválasztási esélyek szempontjából. Ellenkező esetben viszont magyarázkodni kell, és legfeljebb a szebb jövő ígéretét lehet a választók elé vetíteni.
Jól láthatók ezek a megfontolások idehaza is azt követően, hogy a gazdaság két éve gyakorlatilag helyben jár, a 2023-as 0,8 százalékos visszaesést tavaly 0,5 százalékos GDP-növekedés követte. Ráadásul máris vissza kellett venni az idei növekedési tervekből is: míg a költségvetést decemberben 3,4 százalékra alapozva fogadták el, nemrég a kormány ezt 2,5 százalékra módosította. Ez azonban továbbra is kincstári optimizmus: a Portfolio által megkérdezett elemzők átlagosan csak 1,7 százalékos GDP-növekedéssel számolnak.
Egyetlen lábon álló növekedés
A növekedési terv visszavágását Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter a gyenge külső kereslettel indokolta, ami visszaveti az igényt a magyar export iránt; ráadásul mindezt még azelőtt, hogy igazán beizzította volna Donald Trump amerikai elnök a kereskedelmi háborút. A hazai fogyasztással viszont elégedett a kormány, így Nagy Márton szerint tartható marad az idei költségvetés, a GDP belső szerkezete ugyanis nem változik érdemben. A miniszter helyzetértékelése arra utal, hogy a jelenlegi gazdaságpolitika a fogyasztáson alapul a termelés helyett, ami különösen fontos tényező az országgyűlési választás előtti időszakban.
A GDP szerkezetével kapcsolatban érdemes felidézni, hogy a mutató alakulását és ezen keresztül a gazdaság teljesítményét a termelés vagy a felhasználás alapján lehet számolni. Ezek végső soron a növekedést tekintve ugyanarra az eredményre vezetnek, ám a szerkezet szempontjából az első módszer révén alapvetően az egyes szektorok termeléshez való hozzájárulását értékelhetjük, míg a második arról árulkodik, hogy az előállított javakat jellemzően idehaza értékesítik, vagy exportálják, beruházzák, raktározzák (tehát felhalmozzák) a termelők – ezen lehetőségek súlya meglehetősen fontos a hosszú távú kilátások szempontjából.
A fenti ábra arra is rámutat, hogy
nem fordult még elő az elmúlt 15 évben olyan helyzet, hogy egymás után több negyedévben is a fogyasztás lett volna az egyetlen húzóerő a gazdaságban.
A 2010-es évek javuló gazdasági teljesítménye még alapvetően a beruházásokhoz kötődött, és az export is fontos szerepet játszott a hazai fogyasztás mellett.
A mostani helyzet persze aligha meglepő például a beruházási aktivitás és az ipari termelés immáron többéves hanyatlását követően, és most már az elemzők mellett a kormány is megerősítette, hogy ez a helyzet elhúzódhat. A fogyasztáson alapuló növekedésnek azonban akadnak kellemetlen következményei.
A legnagyobb probléma a növekedés fenntarthatóságával kapcsolatos: ha a háztartások vásárlóereje és az állami kiadások (illetve a háztartások fogyasztását ösztönző állami támogatások) hajtják a gazdaságot, az növeli az infláció kockázatát. Emellett az olyan nyitott, sokat importáló gazdaságokban, mint Magyarország, idővel ronthatja a külkereskedelmi mérleget ez a folyamat, amit a hazánkhoz hasonló országok túl sokáig általában nem engedhetnek meg maguknak.*
Hacsak nem ellensúlyozza ezt a tőkeáramlás, például az uniós források vagy a kivándorlók hazautalásainak formájában.
Mindez végső soron rövid és törékeny gazdasági élénkülést eredményezhet,
ami inkább szolgálhat rövid távú politikai célokat (hiszen viszonylag hamar el lehet érni, ráadásul épp a lakosság jólétének, életszínvonalának gyors növelése révén), semmint a gazdaság hosszú távú megerősítését.
A magyar kormány mégsem rest a fogyasztást ösztönözni, amit már a 2022-es országgyűlési választást megelőző kampány is bizonyított. Ennek hatása is jól látszik a fenti ábrán, 2022 első negyedévében rekordmértékben nőtt a végső fogyasztás súlya a GDP-növekedésben.
A 2026-os, az eddigieknél kiélezettebb versennyel kecsegtető választás előtt sem marad el az osztogatás, gondoljunk például a családi adókedvezmény megduplázására és a többgyermekes anyák fokozatosan életbe lépő szja-mentességére. Vagy a fegyveres testületek dolgozóinak 2022 után jövőre is kifizetendő félévnyi fegyverpénzre, ami 2022 februárjában nemzetgazdasági szinten is jól látható kilengést okozott a bérstatisztikában.
Az osztogatás a gazdaságszerkezet torzítása mellett az államháztartást is kihívások elé állítja – igaz, a költségvetés bevételei jórészt a fogyasztási adókon alapulnak, ami szintén árulkodik a gazdaságpolitikai prioritásokról. Nagy Márton fenti megjegyzése - miszerint a kisebb gazdasági növekedés ellenére nem kell módosítani a költségvetést - egyébként abból a szempontból is érdekes, hogy megerősíti: a hazánkba települő gyáraktól alig várhat bevételeket az államháztartás. (Különösen akkor, ha nagy számban vendégmunkások dolgoznak bennük, akik hazautalják a fizetésük tekintélyes részét, azaz nem Magyarországon lesz belőle fogyasztás.)
Kérdés, meddig tartható
A fogyasztáson alapuló növekedéssel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az nem éppen a fejlett országok jellemzője. Európát nézve viszonylag látványos az egy főre jutó GDP és a háztartási fogyasztás GDP-ből való részesedése közötti fordított irányú összefüggés, de ugyanez – tehát a fogyasztás gazdasági súlyának visszaszorulása a nagyobb jólét mellett – a világ összes országát nézve is megfigyelhető.
Igaz, az Egyesült Államok 70 százalékos fogyasztási aránya árnyalja a képet, de ezt pont az a tőkebeáramlás és külkereskedelmi hiány teszi lehetővé, amely ellen háborúba indult Donald Trump kormánya.
A gazdasági növekedés és a fogyasztás közötti ok-okozati viszony is kérdéses, de alapvetően a termelés erősödése nyomán fokozódó foglalkoztatás és az emiatt kedvezőbbé váló jövedelmi körülmények nyomán növekedhetnek a háztartások kiadásai, ahogy az lényegében történt Magyarországon is a 2010-es években. Ám az oksági lánc megfordulhat: a koronavírus-járvány óta a kormányzat jelentős transzferekkel (például szja-visszatérítés és -mentesség) serkenti a fogyasztást, ami a GDP mellett az inflációt is növelte, mivel a termelés és a termelékenység javulása sem követte a jövedelmek és a belső kereslet növekedését.
A világgazdasági körülmények egy darabig várhatóan még nem kedveznek a termelés és a beruházások felfutásának, így a választás előtt aligha marad más lehetőség a gazdaság lendítésére, mint a fogyasztás ösztönzése. A magyar háztartások azonban mindig is érzékenyen reagáltak a gazdasági helyzetre, és fogyasztás helyett válságos időkben inkább megtakarítanak, amivel már egy ideje próbál szembemenni a kormány. Kérdés, hogy ennek következményeit és költségeit hogyan viseli majd a gazdaság, főleg, ha elmarad a termelés felfutása, amire többek között az amerikai vámintézkedések miatt bőven van esély.
