Hogyan omlanak össze a civilizációk, és mi jöhet most?
A modern gazdaságok dinamikus bővülése alapvetően az olcsó fosszilis energiahordozók széles körű felhasználásán alapult. Ezért első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy világszerte kormányok és nemzetközi szervezetek olyan szabályozásokat vezetnek be, amelyek éppen ezeknek az olcsó energiaforrásoknak a használatát korlátozzák. Ehelyett gyakran a jóval drágább, „fenntartható” címkével ellátott alternatívák felé terelik a gazdaságokat – még akkor is, ha ezek rövid távon kevésbé tűnnek gazdaságosnak.
A döntések mögött azonban nagyon is valós és egyre sürgetőbb aggodalmak húzódnak meg: a nyersanyagkészletek kimerülése, a környezeti pusztulás és a klímaváltozás olyan hosszú távú kockázatok, amelyek akár gazdasági és társadalmi összeomláshoz is vezethetnek – ahogy erre a történelem is szolgál példákkal. A rövidtávú gazdasági növekedés maximalizálása helyett mára elengedhetetlenné vált, hogy olyan fejlődési pályát találjunk, amely hosszútávon is fenntartható marad. Az viszont továbbra is nyitott kérdés, hogy milyen eszközökkel és átmeneti stratégiákkal lehet ezt a fenntartható gazdasági modellt megvalósítani.
Cikksorozatunk azt vizsgálja, hogyan hatott és hat a megfizethető energia elérhetősége a gazdasági növekedésre, a társadalmi komplexitásra és az emberi jólétre – a múltban, a jelenben és a jövő lehetséges forgatókönyveiben. Első írásunk az energia és a gazdasági fejlődés kapcsolatát tekintette át az emberiség hajnalától az ipari forradalmon át egészen a mesterséges intelligencia korszakának kezdetéig. Jelen cikkünk annak jár utána, hogyan és miért vált a fenntarthatóság a politikai és gazdasági napirend egyik kulcselemévé sok nyugati országban – még akkor is, ha ez első pillantásra sokak számára a gazdasági növekedést fékező tényezőnek tűnhet.
A fenntarthatóság politikai felemelkedése
Amikor 1972-ben megjelent a The Limits to Growth (A növekedés határai), a fenntarthatóság eszméje először került komolyan a globális politikai gondolkodás napirendjére. A tanulmányt a Római Klub megrendelésére az MIT kutatói – köztük Donella és Dennis Meadows – készítették. Céljuk az volt, hogy rendszerszinten vizsgálják az emberi civilizáció jövőjét az energiafelhasználás, az erőforrások, a népességnövekedés, az ipari termelés és a környezetszennyezés összefüggésében.
A World3 nevű modelljük szakított a hagyományos közgazdasági szemlélettel: nem pénzben, hanem energia- és anyagáramlásban gondolkodott. A kutatók nem jóslatokat fogalmaztak meg, hanem forgatókönyveket, amelyek a túlnövekedés kockázatait mutatták be egy véges bolygón.
A legvalószínűbb forgatókönyvek drámai következtetésekre jutottak: a kontrollálatlan növekedés az erőforrások kimerüléséhez, a környezet túlterheléséhez és végül a gazdaság és népesség gyors visszaeséséhez vezet – leggyakrabban a 21. század közepén, 2040 körül. A szerzők ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy az összeomlás nem elkerülhetetlen: tudatos politikai és társadalmi beavatkozással fenntartható pályára lehetne állítani az emberi fejlődést.
Kritika, tagadás, majd visszaigazolás
A jelentés megjelenésekor heves kritikákat kapott, főként a mainstream közgazdászok és ipari szereplők részéről, akik apokaliptikus víziónak, túlzottan pesszimista spekulációnak tartották. Ahogy William Ophuls Immoderate Greatness című könyvében rámutat, az elutasítás mögött sokszor inkább pszichológiai ellenállás húzódott meg, semmint érdemi tudományos cáfolat.
Az idő múlásával azonban számos empirikus vizsgálat igazolta a tanulmány pontosságát. Graham Turner 2008-as és 2014-es elemzései szerint A növekedés határai alapszcenáriója kifejezetten jól illeszkedik a valós adatokhoz. A 2022-es Earth4All jelentés tovább erősítette: nem haladunk jó irányba, és a technológiai fejlődés önmagában nem képes ellensúlyozni a rendszerszintű kockázatokat.
Bár A növekedés határai szimulációi intellektuálisan meggyőzőek, a történelem konkrét példái teszik kézzelfoghatóvá a kérdést: valóban összeomolhatnak társadalmak az erőforrás-kimerülés és a túlzott komplexitás miatt?
Joseph A. Tainter The Collapse of Complex Societies című könyvében több tucat példán keresztül mutatja be, hogy a komplex társadalmak gyakran nem külső sokk hatására, hanem saját súlyuk alatt omlanak össze. Tainter szerint az összeomlás egy fokozatos komplexitáscsökkenés, amelynek során megszűnnek központosított intézmények, felbomlik az infrastruktúra, és elvész a specializált tudás.
A háttérben az a törvényszerűség áll, hogy a társadalmi komplexitás fenntartása egyre nagyobb energia- és erőforrás-ráfordítást igényel, miközben ennek haszna fokozatosan csökken. Ezt nevezi Tainter a „csökkenő megtérülés törvényének”.
Az elit gyakran nem hajlandó lemondani kiváltságairól még akkor sem, amikor a társadalom már túllépte a fenntarthatóság határát, és ez gyorsítja az összeomlás folyamatát. Tainter példái között szerepel Babilon, ahol a talaj szikesedése és az öntözés kimerítette a mezőgazdaság alapjait, és a maja civilizáció, amely az erdőirtás, a klímaváltozás és a túlhasználat kombinációjába rokkant bele.
Tainter egy későbbi művében – amelyet a Mexikói-öbölben történt olajkatasztrófa kapcsán írt – amellett érvel, hogy a mai ipari társadalmak is a csökkenő megtérülés pályáján haladnak. A Deepwater Horizon balesete nem csupán egy technológiai vagy környezeti katasztrófa volt, hanem egy rendszerszintű jelzés: egyre nagyobb erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy hozzáférjünk ugyanahhoz az energiamennyiséghez, amelyet korábban jóval egyszerűbben ki tudtunk nyerni. Míg korábban elegendő volt néhány száz métert lefúrni a szárazföldön, ma már több ezer méteres mélységben, a nyílt tengeren kell keresni az erőforrásokat – sokkal nagyobb kockázattal, költséggel és komplexitással.
Nem minden erőforrás-kimerülés vezet teljes civilizációs összeomláshoz. A történelemben több olyan példa is akad – például a Római Birodalom, a Habsburgok vagy az angol-holland tengeri hatalmak esetében –, ahol a hajózási erdőállomány kimerülése „csak” geopolitikai hanyatlást okozott. A 30 éves háború idején a Habsburg-flotta már jelentősen gyengébb minőségű hajókkal rendelkezett, mint az erdőgazdálkodásukat időben átalakító hollandok vagy angolok.
A késő bronzkori civilizációk összeomlása
A következő részben a késő bronzkori összeomlás példáján keresztül mutatjuk be, hogyan tűnhet el néhány évtized alatt egy fejlett, összekapcsolt civilizációs rendszer. Az időszámításunk előtti 1200 körüli időszak – Eric Cline 1177 B.C. című könyvében leírtak szerint – nem egyetlen csapást, hanem egy láncreakció-szerű leépülést hozott. Az egymásra utalt birodalmak rendszere, amely több ezer kilométeres távolságban biztosította a nyersanyagokat, technológiát és élelmiszert, nem tudott reagálni a külső nyomásokra – és ennek következményeként az egész rendszer összeomlott.
A régészek és történészek mára viszonylag jól feltérképezték a késő bronzkori civilizációs összeomlás összetett, többtényezős okait. A kiváltó tényezők közül az egyik legfontosabb az éghajlati változás volt: a korszakot több évtizeden át tartó, súlyos szárazság jellemezte, amely jelentősen csökkentette a mezőgazdasági termelékenységet Egyiptomban, Levantéban és Anatóliában. Pollenanalízisek és tavak üledékrétegeinek vizsgálata alapján kimutatható, hogy a tartós aszály súlyosan érintette a termést, ami éhínséghez, társadalmi feszültségekhez és belső lázadásokhoz vezetett.
Ehhez járult a környezeti degradáció is: a növekvő népesség miatt a termőföldek kimerültek, az erdőket pedig tömegesen kivágták – elsősorban hajóépítéshez és építkezéshez. Ma talán meglepőnek tűnhet, de akkoriban a mezőgazdaság és a fakitermelés biztosította a társadalom számára a létfontosságú energiaforrásokat. Amikor ezek kínálata csökkenni kezdett, már nem tudták eltartani a korábbi komplex rendszereket. Az elit azonban továbbra is fenntartotta luxusfogyasztását, ami tovább rontotta a rendszer egyensúlyát. Nem véletlen, hogy számos városban éppen az elit által lakott negyedek pusztultak el először.
A nemzetközi kereskedelem összeomlása szintén kulcsszerepet játszott a válságban. A bronzkori civilizációk működése ugyanis kritikus mértékben függött a külső forrásokból származó nyersanyagoktól – például az ón, a réz, az élelmiszer és a textíliák cseréjétől. A kereskedelmi utak azonban a politikai instabilitás és a tengeri kalózkodás miatt fokozatosan megbénultak. Így a komplex társadalmak működéséhez nélkülözhetetlen energia- és anyagáramlás akadozni kezdett, végül összeomlott.
Az összeomlás utolsó, szimbolikus aktusa a „tengeri népek” inváziós hulláma volt. Ezek az ismeretlen eredetű népcsoportok valószínűleg az éhínség elől menekültek, és part menti városokat dúltak fel. Az invázióról részletesen beszámolnak II. és III. Ramszesz egyiptomi fáraók győzelmi feliratai – nem véletlenül, hiszen Egyiptom volt az egyetlen nagy civilizáció a térségben, amely túlélte az összeomlást, bár jelentősen meggyengülve.
Érdekesség, hogy ebben az időszakban zajlott a trójai háború is – bár történelmi alapjai vitatottak, a régészeti bizonyítékok szerint Tróját valóban elpusztították, így legalábbis részben történelmi magja lehet a mítosznak.
A civilizációs összeomlás következményei különösen drámai módon jelentkeztek Görögországban, ahol egy közel négyszáz éves „sötét kor” kezdődött. Megszűnt az írásbeliség, eltűnt a városi életforma, a lakosság szétszóródott, a művészetek primitív szintre süllyedtek, és az ismeretek jelentős része elveszett. A társadalmi komplexitás radikálisan visszaesett – épp úgy, ahogyan azt Tainter is leírja: a központosított rendszerek összeomlásával a társadalom egy alacsonyabb, egyszerűbb működési szintre állt vissza.
Róma bukása: klíma, kimerülés és járványok láncolata
A Római Birodalom évszázadokon keresztül a civilizáció csúcspontját jelentette: páratlan mérnöki teljesítmények, hatékony közigazgatás, komplex gazdasági rendszer és egységes jogrend jellemezte. Az általuk kiépített utak, csatornák, vízvezetékek és városrendszerek öröksége ma is élő része Európa infrastrukturális és kulturális alapjainak. A római hadsereg szervezettsége, a pénzgazdálkodás, az adózás és a jogi alapelvek máig hatással vannak modern államrendünk működésére.
Nem véletlen tehát, hogy a Római Birodalom bukása az egyik legtöbbet kutatott és legtöbb vitát kiváltó történelmi kérdés. Hogy egy ilyen kifinomult és hatékony rendszer miként omlott össze, az nem csupán történelmi, hanem civilizációelméleti kérdés is.
A birodalom fénykora egybeesett az úgynevezett római klímaoptimum időszakával (i. e. 100 – i. sz. 150), amely meleg, stabil és viszonylag csapadékos klímát hozott a Földközi-tenger térségébe és Európa nagy részére. Ezek a kedvező éghajlati viszonyok lehetővé tették a mezőgazdasági hozamok növekedését, a népesség gyarapodását, és hozzájárultak a birodalom északi irányú terjeszkedéséhez is.
Ez az éghajlati stabilitás azonban a 2. század közepétől megbomlott. A klíma fokozatosan hűvösebbé, csapadékosabbá és sokkal kiszámíthatatlanabbá vált. A késő antikvitás időszakától kezdve – különösen a 450 és 700 közötti „kis jégkorszak” idején – a mezőgazdasági termelés egyre több kihívással szembesült, főként a birodalom északi és magasabban fekvő vidékein.
A termelés visszaesése, az éhínségek gyakoribbá válása, a népességmozgások és a katonai nyomás fokozódása egymást erősítő spirált indítottak el. Az ellátási láncok meggyengülése, a gazdasági decentralizáció és az adminisztratív rendszer túlterheltsége végső soron hozzájárult a birodalom komplexitásának fokozatos leépüléséhez.
Ökológiai hanyatlás, járványok és népvándorlás
A Római Birodalom hanyatlásában a nyersanyagok kimerülése és a környezeti degradáció is kulcsszerepet játszott. A népességnövekedés, a városiasodás és az építkezések hatására hatalmas mértékű erdőirtás zajlott, különösen Gallia déli részén és a Balkánon. A fa volt a kor legfontosabb nyersanyaga és energiaforrása: fűtéshez, fémmegmunkáláshoz, hajó- és városépítéshez egyaránt használták.
A masszív erdőirtás azonban nemcsak a faellátást veszélyeztette, hanem a talajerózió és a vízháztartás felborulása révén a mezőgazdasági területek termőképességét is csökkentette. A termelés visszaesése megingatta az egész adórendszer alapját: mivel a római gazdaság nagy része terményalapú (naturális) adózáson nyugodott, a csökkenő hozamok egyre kevesebb bevételt biztosítottak az államkasszának. Ez aláásta a hadsereg finanszírozását, és gyengítette a határvédelem stabilitását.
A meggyengült népességre időről időre újabb csapásokat mértek a pusztító járványhullámok. Az első ismert pandémia, az Antoninus-járvány (valószínűleg himlő, 165–180) hatalmas emberveszteséget okozott. Ezt követte a Cyprianus-járvány a 3. század közepén, amely egy ebola- vagy koleraszerű vírus lehetett. Végül az 541–542-es Justinianus-járvány – a fekete halál egyik korai változata – több millió ember halálát okozta. Ezek a járványok nemcsak demográfiai, hanem gazdasági és pszichológiai következményekkel is jártak: munkaerőhiány, gazdasági zsugorodás, termelési zavarok és társadalmi pánik kísérte őket.
A már így is meggyengült birodalom számára a végső csapást a népvándorlás kora hozta el. A gótok, vandálok, hunok és más nomád vagy félnomád népek tömeges vándorlása részben az őket is sújtó éghajlati nyomás következménye volt: a kelet-európai sztyeppéken sorozatos aszályok és hideg telek idéztek elő élelmiszerhiányt, amely menekülésre és terjeszkedésre késztette ezeket a népeket. A határokon átáradó migrációs hullám a birodalom katonai, közigazgatási és gazdasági rendszereit is túlterhelte.
A Nyugatrómai Birodalom bukását egy több évszázados, részleges társadalmi visszaesés követte. A városi élet hanyatlott, az írásbeliség visszaszorult, a komplex gazdasági rendszer helyét pedig önellátó faluközösségek vették át. A társadalmi komplexitás radikálisan lecsökkent – a rendszer egy egyszerűbb, decentralizált struktúrába esett vissza.
Ez az összeomlás számos ponton párhuzamba állítható a késő bronzkori civilizációk bukásával: klímaváltozás, környezeti pusztulás, erőforrás-kimerülés, járványok és migráció itt is egymást erősítve vezettek el egy civilizációs rendszer széteséséhez.
Valós kockázat az összeomlás
Ahogy láttuk, mind a modern elméleti modellek, mind pedig a történelem valós példái egy irányba mutatnak: a gazdaság fenntarthatósága nem elvont elméleti probléma, hanem nagyon is valós és sürgető kihívás. A növekedés határaihoz hasonló modellek évtizedek óta figyelmeztetnek arra, hogy ha nem változtatunk pályát, a klímaváltozás és az erőforrások kimerülése akár civilizációs összeomláshoz is vezethet – ahogy azt egyre több tudós és politikai döntéshozó is hangsúlyozza.
Már most is számos aggasztó jel utal arra, hogy a rendszer nyomás alatt van – a változtatás lehetőségeit azonban jelentősen korlátozza a globális gazdaság tehetetlensége és az átalakulással járó társadalmi ellenállás. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a technológiai megoldások többsége nem valóban fenntartható, bármennyire is ezt szeretné hinni néhány idealista nézet. Nagy valószínűséggel nem kerülhető el, hogy egy fenntarthatóbb gazdasági működés érdekében jelentős jóléti kompromisszumokat kelljen vállalni.
A történelem világos tanulságokkal szolgál:
az összeomlás nem csupán elméleti lehetőség, hanem reális kockázat – és ha nem sikerül időben alkalmazkodni, az akár egy újabb „sötét korszak” formájában is bekövetkezhet.
Összességében elmondható, hogy a fenntarthatóság kérdésének valódi súlya van, és nem csupán helye van a politikai napirenden, hanem központi szerepet kellene kapnia. Ugyanakkor az ördög – mint mindig – a részletekben rejlik: nem mindegy, milyen célokat tűzünk ki, milyen eszközökkel próbáljuk elérni őket, és hogyan kommunikáljuk mindezt a társadalom felé. A jelenlegi politikai stratégiák e téren eddig csak szerény eredményeket hoztak – ráadásul nem ritkán a társadalmi elégedetlenség árán.
