Mit árulhat el Elon Musk és a Tesla jövőjéről egy bukott orosz oligarcha sorsa?

(A szerző független pénzügyi szakértő.)

Mihail Boriszovics Hodorkovszkij az orosz rendszerváltás utáni időszak egyik legsikeresebb vállalkozója volt. A vegyészmérnök végzettségű, és abban az időszakban még hithű komszomolista hamar felismerte a piacgazdaság (bár az oroszoknál ezt célszerűbb inkább rablógazdaságnak nevezni) lehetőségeit, és a kaotikus 80-as évek végén elsőként alapított bankot, a Menatepet, amely rövid időn belül az orosz gazdaság egyik meghatározó tényezője lett.

A kuponos privatizáció során a lakosságnak kiosztott vouchereket Hodorkovszkij a Menatep Bankon keresztül vásárolta fel, elsődleges célpontja az olajipar volt. Pár év alatt akkora pakettet sikerült összevásárolnia, hogy 1993-ban megalapította a Jukosz nevű olajipari céget, rá három évre pedig bevezette részvényeit az orosz tőzsdére (letéti igazolás formájában több más értékpapírpiacra, köztük a londonira is). A tényszerűség kedvéért: Hodorkovszkij 1992-1993 között energetikai és üzemanyagipari miniszter is volt, gondolom nem akadályozta pozíciója a vagyonszerzésben.

1995-ben a Lukoil mögött a második legnagyobb orosz olajkitermelő már a Jukosz volt, simán megelőzve több állami céget. A tőzsdei bevezetés után a Jukosz az orosz tőzsde egyik sikersztorija volt. Hodorkovszkij egyrészt értett a szakmájához, másrészt a nagyobb orosz cégek közül elsőként ismerte fel, hogy mennyire fontosak a vállalatirányítási elvek. Magasan kvalifikált nyugati szakembereket vett fel a céghez, a vállalat igazgatótanácsába és felügyelőbizottságába is ültetett belőlük, a kisrészvényesek jogait messzemenőkig igyekezett tiszteletben tartani, az akkori közép-európai mércéhez képest elképesztően profi befektetői kapcsolattartó osztállyal működött a Jukosz. Ha az ember nem nézte a logót, a cég nevét, földrajzi elhelyezkedését, bármelyik nagy nyugati olajipari céget bele tudta látni a vállalatba.

Vlagyimir Putyin 2000-es hatalomra kerülése után egy darabig minden ment a maga útján. A cég túlélte az orosz válságot, sőt még inkább domináns szereplővé vált az orosz olajkitermelő piacon. A Jukosz az orosz tőzsde leginkább kedvelt részvénye volt, a nyugati befektetők szerették, ami a cég árfolyamán is meglátszott. Ezzel párhuzamosan Hodorkovszkij az egyik leggazdagabb orosz lett (ha úgy tetszik, oligarcha), de alapvetően hétköznapi életet élt, nem voltak sztárallűrjei.

Természetesen neki is kellett, hogy legyen vaj a füle mögött, a 90-es évek rablógazdaságából meggazdagodott kollégáihoz hasonlóan azért az ő karrierjébe is bele lehetett kötni, kevés olyan orosz milliárdost találni, akinek nevéhez nem fűződnek svindlik. (Talán az egyetlen kivétel Oleg Tinkoff volt, aki a 2000-es évek közepén megalapította a Tinkoff Bankot, amely egy évtized alatt az orosz bankszektor meghatározó bankjává, és toronymagasan a legfejlettebb fintech bankká nőtte ki magát; ő elég hangosan kritizálta a 2022-ben kitört háborút, utána meg elég hamar tiplizett is Észtországba, ha már a felesége észt volt.)

Végzetes hiba

A korábban viszonylag ismeretlen Putyin gyorsan megtörte az orosz oligarchákat, maga köré gyűjtötte őket, nyilvánvalóvá téve, hogy aki nem az ő szabályai szerint játszik, annak előbb-utóbb komolyabb baja eshet. (Bár akkoriban még minőségi ablakokat szereltek be az orosz épületekbe, így legalább nem estek ki rajtuk egymás után az üzletemberek.) A Jelcin-érával szemben, amikor az elnök mellett sok helyi kiskirály uralkodott, Putyin sikeresen felügyelete alá vonta az orosz gazdasági elitet.

Hodorkovszkij 2003-ban azonban elkövetett egy végzetes hibát. Egyrészt nyilvánosan kritizálta Putyint, számos platformon kiállt a nyugati értelemben vett emberi jogok mellett, másrészt – és valószínűleg ez nagyobb súllyal esett latba – elgondolkodott azon, hogy beszáll az orosz politikába.

A válasz nem késett sokat. 2003 novemberében letartóztatták, pénzmosás, sikkasztás és csalás vádjában találták bűnösnek, ezek miatt 13,5 év börtönre ítélték. Az egyik legkegyetlenebb szibériai börtönbe, Krasznokamenszkbe küldték, ahol az embertelen körülményeken kívül egy késelést is túl kellett élnie. A Jukosz eszközeit az állam lefoglalta, legnagyobb részét a Rosznyeft kapta meg. Hodorkovszkij végül 2013-ban egy váratlan elnöki kegyelemnek köszönhetően szabadult, kis kerülővel meg sem állt Londonig, azóta is ott él.

Egy barátság vége

Elon Musk elég megosztó személyiség, nem csak a befektetők szemében. Vannak rajongói, akik már-már vallásosan hisznek benne, és sokan vannak, akik csak egy nagyotmondó, állandóan csak ígérgető kóklert látnak benne. Nem szeretnék mélyebbre ásni, de talán kevesen tudják, hogy a Tesla 2003-as alapítói között nem találhatjuk meg Musk nevét, ő csak egy évvel később, befektetőként jelent meg a cégben. Rá pár évre már ő volt a cég vezérigazgatója, 2008-ra a korábbi alapítókat ügyesen „kirakta” a Teslából.

Remekül tud úgy kommunikálni, hogy a befektetők higgyenek neki, ez meglátszik a Tesla árfolyamán és a cég piaci kapitalizációján (tőzsdei összértékén) is. Mindig víziókat ad el, amire a jelenlegi technológiai alapú piacon harapnak a befektetők. Ennek köszönhetően

a Tesla piaci kapitalizációja nagyobb, mint a világ összes többi autógyártó cégének együttvéve.

Donald Trump és Elon Musk nagy barátsága amilyen viharos gyorsasággal kezdődött, nagyjából ugyanazzal a sebességgel ért véget. Az amerikai kormányzati kiadáscsökkentést levezényelni hivatott intézmény élére kinevezett Musk túl sok sikert nem tudott felmutatni körülbelül féléves DOGE-pályafutása alatt, megpróbálta berúgni az ajtót, de az váratlanul keménynek bizonyult.

Az amerikai kormányzatból való távozása érdekesen alakult, egész véletlenül egybeesett azzal, hogy az amerikai kongresszuson átment a Big Beautiful Bill névre keresztelt költségvetési törvény, amiből kiolvashatta, hogy egyrészt mégsem teljes mértékben az ő cégei (SpaceX, Starlink, Mars-kutatás, robotika) kapják meg az állami megbízásokat. Másrészt a komplett amerikai elektromos autóipar támogatásából is jelentősen visszavesz a kormányzat, így halmozottan átverve érezte magát. Hiába ölt közel negyedmilliárd dollárt Trump kampányába saját vagyonából, a befektetés nemigen látszott megtérülni.

A törvény elfogadása után hirtelen megszólalt benne a makroközgazdász, és amiatt kritizálta a jogszabályt, hogy az a következő 10 év alatt horribilis, több ezer milliárd dolláros hiányt okoz az amerikai költségvetésben. Gondolom, ha az ő cégei nyertek volna a törvénnyel, át tudott volna lépni ezen az apróságon.

A későbbiekben elég csúnya dolgokat vágott egymás fejéhez Trump és Musk, ezeket nem sorolnám fel, ellenben két dolgot kiemelnék. Az egyik, hogy a világ – egyelőre – leggazdagabb embere bejelentette, hogy új pártot alapít, célja, hogy politikai tényezővé is váljon az amerikai közéletben. (Elnök ugye az amerikai törvények szerint Elon Musk nem lehet, hiszen nem amerikai, hanem dél-afrikai születésű; ha ez az apró kitétel nem lenne az amerikai alkotmányban, lehet már rég Arnold Schwarzenegger lenne az elnök.) Erre riposztként Donald Trump kijelentette, hogy megvizsgálják annak a lehetőségét, hogy lehetne (talán Salvadorba) deportálni Elon Muskot.

Ez önmagában elég erős kijelentés, főleg, ha olyasvalaki szájából hangzik el, akinek német felmenői vannak. A deportáláson kívül az amerikai elnök azt is megemlítette, hogy felülvizsgálják az Elon Musk cégeivel kötött állami megállapodásokat. Különösen a SpaceX függ nagymértékben a NASA és a Pentagon megrendeléseitől, hozzávetőlegesen 22 milliárd dolláros megrendelésállomány köthető ezekhez az állami szervezetekhez. Egyelőre.

Nyílt fenyegetés

Természetesen nem hiszem, hogy fizikailag bármilyen baja eshetne Elon Musknak, de ami miatt érdekesnek találtam ezt a két eseményt felhozni, a két ember közötti párhuzamról írni, hogy két különböző ország, két különböző politikai berendezkedés, közel negyed évszázad különbség, mégis mennyi hasonlóság van/lehet két ember sorsában, ha azok a saját gazdasági ügyeik helyett/mellett a politikai közéletben is szerepet akarnak vállalni.

Az egyik országról tudjuk, hogy nem demokrácia, a másik ország elvileg a szabadság jelképe. Volt. Eltelt közel negyed évszázad, a nem demokratikus országból egy erősen totalitárius ország lett, amely három és fél éve hadban áll egy független országgal. Az elvileg demokratikus országnak pedig 25 év alatt sikerült olyan szintre leküzdenie magát, hogy annak felelős vezetője minden további nélkül nyíltan megfenyegethet egy magánembert.

Ha valakinek esetleg eddig kétsége lett volna, hova tart az amerikai demokrácia, most is kaphatott egy ízelítőt belőle.