
(A szerző a Concorde részvényelemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)
Az energia nemcsak a modern gazdaságok működésének alapja, hanem az emberi civilizáció egészének formáló ereje. Minden gazdasági tevékenység, még a szolgáltatási szektorban végzett munka is, valamilyen szintű energiafelhasználást igényel. Az energia tehát nem egyszerűen egy fontos input, hanem nélkülözhetetlen erőforrás: más termelési tényezőkkel nem helyettesíthető, legfeljebb az energiaforrás változhat – de az is gyakran csak korlátozottan.
A megfizethető és megbízható energia elérhetősége ezért alapvetően meghatározza a társadalmi jólétet és a gazdasági stabilitást.
Mindezek ellenére a mainstream közgazdasági gondolkodás meglepően kevés figyelmet fordít az energia szerepére. A hagyományos növekedési modellek elsősorban a tőke, a munkaerő és a technológiai fejlődés hármasára koncentrálnak, miközben jórészt figyelmen kívül hagyják az energia- és nyersanyagkorlátokat, valamint a környezeti terhelést. Pedig ezek a tényezők hosszú távon érdemben befolyásolják a gazdasági fejlődést és a jólét alakulását – miközben egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak a politikai döntéshozatalban is.
Az energia szerepének elhanyagolása
A közgazdaságtan korai elméletei – Adam Smith munkásságától kezdve – még szoros kapcsolatban álltak a fizikai valósággal. A klasszikus közgazdászok, mint David Ricardo vagy John Stuart Mill, ismerték a természeti erőforrások és a Föld szerepét, és tisztában voltak azzal, hogy a világ erőforrásai végesek. Elemzéseik középpontjában a termelés és az elosztás állt – nem a fogyasztói preferenciák vagy az elméleti egyensúlyi állapotok.
A 19. század végétől, különösen a 20. században fokozatos szemléletváltás ment végbe. A neoklasszikus elméletek megjelenésével – amelyek ma is meghatározzák a közgazdaságtan főáramát – a figyelem áthelyeződött a fogyasztásra, a hasznosságra és a matematikai egyensúlymodellekre. Az emberi viselkedést absztrakt, gyakran irreális feltételezésekre épülő modellekkel próbálták leírni, amelyek figyelmen kívül hagyták a gazdaság működésének fizikai korlátait.
Az energia – mint nélkülözhetetlen termelési tényező – szinte teljesen kimaradt ezekből a modellekből. A mainstream elméletek a munkát, a tőkét és a technológiát tekintik meghatározónak, és abból indulnak ki, hogy az inputok egymással szabadon helyettesíthetők. Ez az úgynevezett helyettesíthetőség illúziója. A növekedést így jórészt a technológiai fejlődésnek tulajdonítják – miközben figyelmen kívül hagyják, hogy a technológiai haladás is energiafüggő.
A történelemben minden nagy technológiai áttörés mögött egy új, bőséges energiaforrás állt: a gőzgépeket a szén, a közlekedést az olaj, a digitális korszakot az olcsó és stabil villamosenergia tette lehetővé. A mai mesterséges intelligencia-forradalom szintén energiaéhes: a számítási kapacitás, az adattárolás és a chipgyártás hatalmas áramfogyasztást igényel.
Technológiai fejlődés tehát nem létezhet megfelelő mennyiségű, olcsó és hozzáférhető energia nélkül. Az energia nem egyszerűen gazdasági tényező, hanem a jólét és a növekedés egyik alapfeltétele. Ennek elhanyagolása miatt a mainstream közgazdaságtan nem képes kielégítő magyarázatot adni sem a múlt gazdasági sikereire, sem a jövő fenntarthatósági kihívásaira.
Az energia költségének félreértése
A mainstream közgazdaságtan egyik alapvető hiányossága, hogy nem tesz világos különbséget az érték, az ár és a költség fogalmai között. A legtöbb modell abból indul ki, hogy a piaci ár tükrözi a termeléshez szükséges erőforrásokat, a szűkösséget, valamint a társadalmi preferenciákat. Sok iparágban – különösen az energiaszektorban – azonban nem beszélhetünk valódi piaci árról.
Az energiaiparra gyakran jellemző az oligopol vagy kvázi kartellstruktúra, vagy éppenséggel az állami monopólium, ahol az ár nem a valós társadalmi ráfordítást tükrözi, hanem egy politikai vagy piaci alku eredménye. A költség itt azt jelenti, hogy mennyi munkaerőt, nyersanyagot és különösen energiát kell felhasználnia egy társadalomnak egy egységnyi output – például egy hordó kőolaj – előállításához. Az érték ezzel szemben azt fejezi ki, milyen funkcionális szerepet tölt be az adott termék a gazdaság egészében.
A kettő különbsége – vagyis az, hogy mennyi „többletet” hoz létre a termék – képezi a társadalmi vagyonfelhalmozás alapját. Ha az ár nem reprezentatív, nehéz megítélni, hogy egy beruházás valóban hasznos-e a társadalom egésze számára.
A megújuló energiák esetében az ár gyakran torzít, mivel a beruházások jelentős része állami támogatásból valósul meg. Emellett a termelési csúcsidőszakokban a túltermelés miatt a piaci ár átmenetileg nagyon alacsony lehet – ez viszont elfedi a valós erőforrás-ráfordítást. Így olcsónak tűnik, noha valójában jelentős társadalmi költséggel jár.
A fosszilis energiahordozók esetében pedig – különösen az olajnál – szinte soha nem alakul ki valós piaci ár. Az iparágat történetileg vagy túlkínálati/túlkeresleti sokkok (mint a világháborúk vagy olajmező-feltárások), vagy szervezett ármeghatározás (OPEC) jellemezte.
Vegyünk egy konkrét példát: ha egy hordó olaj ára 75 USD, de az előállítása csak 20 USD-be kerül, a társadalom 55 USD-nyi „gazdasági hasznot” termel. Ha azonban a kitermelési költség 60 USD, akkor ez a haszon csak 15 USD. A piaci ár változatlan – de a társadalmi vagyonfelhalmozás szempontjából lényeges különbség mutatkozik. Az ár tehát önmagában nem alkalmas a beruházások valós értékének megítélésére.
A torz gazdasági mutatók közül kiemelkedik a GDP, amelyet a döntéshozók továbbra is elsődleges jóléti mérőszámként használnak – annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben számos kritika érte (vö. Stiglitz–Sen–Fitoussi: Mismeasuring Our Lives). A GDP minden beruházást növekedésként könyvel el – függetlenül attól, hogy az hasznos, fenntartható, vagy akár hosszú távon káros. Egy új olajkút, egy atomerőmű vagy egy pénzügyileg veszteséges bioüzemanyag-projekt egyaránt növeli a GDP-t – még ha nem is javítja érdemben az emberi jólétet vagy az energetikai fenntarthatóságot.
A GDP ilyen típusú használata fals képet ad, és elfedi a valós társadalmi költségeket. Ez különösen problematikus olyan területeken, mint az energia, ahol az árak és a hozamok gyakran nincsenek arányban az erőforrás-ráfordításokkal vagy a környezeti hatásokkal.
Az EROI mint az energiabefektetések értékelésének megfelelőbb mérőszáma
A gazdaság energetikai döntéseinek értékeléséhez olyan mérőszámokra van szükség, amelyek a beruházások valós társadalmi hasznosságát tükrözik – nem csupán pénzügyi szempontból. Az energiaszektorban gyakori állami támogatások gyakran torzítják a gazdasági megtérülésről alkotott képet: egy projekt a könyvek szerint nyereséges lehet, miközben társadalmi szinten veszteséget termel, ha több erőforrást használ fel, mint amennyit ténylegesen biztosít.
Ezért érdemes olyan fizikai alapú mutatót alkalmazni, amely nem pénzben, hanem energiában méri a megtérülést. Az egyik leggyakrabban használt ilyen mutató az EROI (Energy Return on Investment) vagyis energiabefektetés-megtérülési arány.
Az EROI azt mutatja meg, hogy adott mennyiségű befektetett energiával mennyi energiát tudunk kinyerni. Ha például egy olajmező esetében egy egységnyi energiabefektetés 20 egységnyi kitermelt energiát eredményez, akkor az EROI értéke 20:1.
Ez a mutató nemcsak a technológia hatékonyságáról árulkodik, hanem arról is, mennyi energia marad más társadalmi célokra: élelmiszertermelésre, közlekedésre, egészségügyre vagy oktatásra. Minél magasabb az EROI, annál nagyobb az energia „hozadéka” – és ez közvetlenül befolyásolja a gazdaság működőképességét és a jólét fenntarthatóságát.
Az EROI egyik legnagyobb előnye, hogy nem torzítják sem az állami támogatások, sem a piaci ármechanizmus hibái, hiszen teljes mértékben fizikai alapú mutató. Éppen ezért alkalmasabb annak megítélésére, hogy egy beruházás valóban hozzájárul-e a társadalmi vagyonfelhalmozáshoz, vagy csupán önmagát – azaz az energiarendszert – tartja fenn, alacsony nettó hozammal.
Az EROI koncepciója nemcsak belföldi energiaforrásokra alkalmazható, hanem kiterjeszthető a nemzetközi energiakereskedelemre is. Ha egy ország nem maga termeli meg az energiát, hanem importálja, a mutató módosított változatban is értelmezhető: az importált energiamennyiséget el kell osztani azzal az energiával, amely az ezzel egyenértékű exporttermékek előállításához szükséges. Így megkapjuk, mennyi energiahozamot realizál a gazdaság külkereskedelmi csatornákon keresztül, és mennyire fenntartható az energiaellátás ilyen konstrukcióban.
Az EROI tehát nem pusztán egy technikai mutató, hanem gazdaság- és energiapolitikai szempontból is döntő jelentőségű eszköz lehetne. Segíthet megkülönböztetni azokat a beruházásokat, amelyek valódi alapot teremtenek a jövőbeli jóléthez, azoktól, amelyek csupán statisztikai növekedést generálnak – társadalmi haszon nélkül.
Alacsony nettó energia nyereség a megújulóknál
Az EROI-szemlélet különösen hasznos a megújuló energiaforrások gazdasági és társadalmi értékelésében, mivel segít tisztábban látni a beruházások valódi hozamát és költségszerkezetét. A piaci árak – például a csúcstermelési időszakokban időnként negatív tartományba süllyedő villamosenergia-árak – könnyen félrevezetők lehetnek. Sokan azt gondolják, hogy a negatív ár a legjobb üzlet, hiszen a fogyasztó „pénzt kap” az áramfelhasználásért. Valójában azonban az ár nem tükrözi, hogy a társadalom mennyit áldozott a teljes rendszer kiépítésére és működtetésére.
A valódi költségek megértéséhez az egész rendszer struktúráját vizsgálni kell: nemcsak a napelemek és szélturbinák építési költségeit, hanem a tárolási kapacitások (pl. akkumulátorok, szivattyús tározók), a kiegyenlítő gázturbinák, valamint a villamosenergia-hálózat fejlesztésének teljes beruházási és üzemeltetési költségeit is figyelembe kell venni. Csak ezek együttes mérlegelésével kaphatunk reális képet arról, mekkora nettó energiamegtérülést biztosítanak ezek a technológiák.
Az EROI tehát segít feltárni, hogy a látszólag „olcsó” megújuló energia valójában milyen társadalmi erőforrásigénnyel jár. Ezáltal reálisabb képet ad az energiaforrások hosszú távú fenntarthatóságáról és nettó gazdasági hasznáról.
Csökkenő nettó energia nyereség
Az EROI abban is segít, hogy megértsük, miként változott a fosszilis energiahordozók hozzáférhetősége és társadalmi haszna az idők során. A 20. század elején az olaj rendkívül könnyen hozzáférhető volt, különösen az Egyesült Államokban: gyakran elegendő volt néhány száz métert fúrni, hogy bőséges mennyiséghez jussanak. Becslések szerint ezeknek a forrásoknak az EROI-értéke elérhette a 80–100:1 arányt – ami kivételes növekedési potenciált biztosított a gazdaságnak, még akkor is, ha az energiahasználat hatékonysága akkoriban jóval alacsonyabb volt, mint ma.
Azóta azonban a könnyen elérhető készletek nagyrészt kimerültek, és az olajkitermelés egyre bonyolultabbá, költségesebbé vált. Ma olyan technológiákra van szükség, mint az ultramélyvízi fúrás (pl. a Mexikói-öbölben) vagy a palaolaj-kitermelés, amelyeknél az EROI gyakran csak 10–15:1, de egyes esetekben még ennél is alacsonyabb.
Ez azt jelenti, hogy az energiarendszer egyre nagyobb részét saját működésének fenntartására kell fordítani – és egyre kevesebb nettó energia marad más gazdasági célokra, például iparra, közlekedésre, egészségügyre vagy oktatásra. Minél alacsonyabb az EROI, annál szűkebb a mozgástér a társadalmi jólét és a gazdasági növekedés szempontjából.
Ez a tendencia nemcsak az olajra igaz. A földgáz esetében is hasonló folyamat figyelhető meg: a könnyen hozzáférhető, hagyományos gázmezők helyett egyre gyakrabban szorulunk nem konvencionális forrásokra, például palagázra, amelyek kitermelése jóval energiaigényesebb és költségesebb. Bár a szén EROI-értéke még viszonylag magas lehet, a minőség romlása, az energiatartalom csökkenése és a környezeti hatások kezelése egyre nagyobb kihívást jelent.
Összességében elmondható, hogy a fosszilis energiahordozók EROI-értékeinek csökkenése komoly hatással van a gazdasági növekedés lehetőségeire. Kevesebb nettó energia kevesebb felhalmozható vagyonhoz és egyre drágább gazdasági működéshez vezet.
Hogyan hat az EROI csökkenése a fogyasztásra?
Az EROI gyakorlati jelentősége túlmutat a technológiai megtérülésen: közvetlenül befolyásolja a társadalmi jólétet is, különösen a fogyasztás és beruházás közötti arányon keresztül. A GDP leegyszerűsítve két fő komponensre bontható: fogyasztásra (pl. élelmiszer, lakhatás, egészségügy, szórakozás) és beruházásra (pl. ipari fejlesztések, infrastruktúra, különösen az energiatermelésre fordított kiadások).
Minél alacsonyabb egy társadalom energia-EROI-ja, annál nagyobb beruházásra van szükség ahhoz, hogy a gazdaság működéséhez elegendő energiát előállítson. Ez azt jelenti, hogy a GDP egyre nagyobb részét kell „visszaforgatni” az energiarendszer fenntartásába, és így egyre kevesebb marad fogyasztásra, vagyis a társadalmi jólét közvetlen érzékelhető elemeire.
Ez a belső elosztás nem statikus: folyamatosan változik, ahogy az energiahordozók elérhetősége, minősége és kitermelési költsége módosul. A gazdaság akkor bővül fenntarthatóan, ha az energiatermelés magas EROI-jú – azaz a nettó energiahozam nagy, így több erőforrás juthat más gazdasági és társadalmi célokra. Alacsony EROI mellett azonban a gazdaság egyre inkább „önmagát termeli”, miközben a társadalom számára érzékelhető jólét csökken.
Súlyosabb esetben még az is előfordulhat, hogy a GDP ugyan nő, de a fogyasztásra fordítható rész csökken – mivel az energiatermeléshez szükséges beruházások egyre nagyobb hányadot hasítanak ki a gazdasági teljesítményből. Ez részben magyarázatot adhat arra, hogy az Egyesült Államokban és más fejlett országokban miért érzik sokan úgy: a növekedés ellenére az életszínvonaluk stagnál vagy romlik.
A gyakorlati példa kézenfekvő: néhány évtizede viszonylag kis beruházással ki lehetett termelni egy hordó olajat a texasi szárazföldi mezőkről. Ma ugyanez az energiamennyiség csak óriási ráfordításokkal nyerhető ki ultramélyvízi offshore mezőkön. Ehhez több acél, beton, mérnöki kapacitás és pénzügyi tőke szükséges – olyan erőforrások, amelyeket más céloktól kell elvonni: például lakásépítéstől, közlekedési infrastruktúra-karbantartástól vagy oktatástól. A társadalom így egyre többet fektet be, hogy ugyanannyi energiát kapjon, mint évtizedekkel ezelőtt.
Ahogy a nagy gazdasági világválság vagy az 1973-as olajárrobbanás idején is szükség volt a közgazdasági gondolkodás újragondolására, ma is időszerű a frissítés. Az energia szerepét ismét középpontba kell állítani: ez nem csupán egy input a termelési függvényben, hanem a gazdasági növekedés és a társadalmi jólét fizikai alapja.
A jelenlegi, monetáris alapú mutatók – mint a GDP – gyakran félrevezető képet adnak az energetikai beruházások valódi gazdasági és társadalmi hatásairól. Új típusú közgazdasági elméletekre van szükség, amelyek figyelembe veszik: az energia megtérülésének fizikai korlátait, a természeti erőforrások szűkösségét, valamint ezek közvetlen hatását a gazdasági teljesítményre és fenntarthatóságra.
Az előttünk álló korszak nem a bőség, hanem az optimalizálás időszaka lesz – és ehhez olyan közgazdasági gondolkodásra van szükség, amely a fizikai valóság talaján áll.