Miért drágul az árambiztonság, ha ingyen süt a nap?

A kritikusok szerint a zöld átállás tönkreteszi az árampiacot, szétveri az árazást, és fenntarthatatlan helyzetbe hozza a hálózatot. De vajon tényleg a szakadék felé robogunk, vagy csak most fizetjük meg az évtizedekig elhanyagolt rendszerbiztonság valódi árát? Ha megnézzük a statisztikákat 1960-tól napjainkig, egy furcsa paradoxon rajzolódik ki: a villany ritkábban „megy el”, mégis sokkal többe kerül, hogy égve maradjon. Nézzünk egy kicsit a konferenciák és szakcikkek csavarhúzóhegyre menő vitái mögé, ígérem, annak is érdekes lesz, aki anno még maga szerelt otthon biztosítékot vagy autóban gyertyát.

Stabilabb hálózat

1960 és 2000 között a villamosenergia-rendszer olyan volt, mint egy régi Lada: nem volt túl bonyolult, ha egyszer beindult, ment, és ha leállt, jó eséllyel az út mellett meg lehetett „bütykölni” legalább a következő faluig/városig. A hatalmas szén- és blokkerőművek forgó tömegei természetes tehetetlenségükkel és túlkapacitásaikkal „ingyen” adták a hálózati stabilitást. A rendszerirányítás költsége elhanyagolható (1-3 százalék) volt, ugyanakkor a stabilitási mutatók (egy fogyasztóra jutó éves kiesés és a kiesés gyakorisága) Európában és az USA-ban is a maiaknál jóval rosszabbak voltak a technológiai korlátok miatt.

A kiesési időtartam-mutatók tehát folyamatosan javultak: az 1960-as évek több mint 300 perces éves kiesései a hálózatfejlesztés és digitalizáció révén 50 perc alá csökkentek. Ez cáfolja a fizikai összeomlást, hiszen a megújulók terjedése mellett is nagyságrendekkel kevesebb időt töltünk sötétben, mint a tisztán fosszilis korszakban. A stabilitást nem elvesztettük, hanem a modern hálózatirányítás technológiájával sikeresen megőriztük és növeltük.

A kiesések számának drasztikus zuhanása (6,5-ről 1,2-re) igazolja, hogy a hálózat hibatűrése és redundanciája az évtizedek alatt folyamatosan nőtt. Míg régen egy-egy hiba gyakran láncreakciót indított el, ma az automatizált védelmek és okos szakaszolók hatékonyan izolálják a zavarokat. A decentralizált termelés okozta komplexitást a rendszerirányítás eddig gyorsabb technológiai fejlődéssel ellensúlyozta, mint amekkora kockázatot a zöld átállás jelentett.

A számok tehát cáfolják a „zöld sötétség” mítoszát. Míg a kritikusok káoszt vizionálnak, a fizikai megbízhatóság javult.

• Németország az energetikai átalakítás (Energiewende) csúcsán, a megújuló energiaforrások 50 százalék feletti aránya mellett a fenti első táblázatban látható átlagos áramszolgáltatás-kiesési mutató a 2006-os 21 percről 2024-re 12 perc környékére javult.
• A magyar hálózat is stabilabb, mint a 80-as években, annak ellenére, hogy a napelemes kapacitásunk rekordokat dönt.

Kaotikusabb piac

Azonban ami fizikailag stabil, az gazdaságilag instabil. A megújulók zéró marginális költsége (ingyen van az üzemanyag) szétverte a hagyományos piaci logikát. Megjelentek a negatív árak és a „kannibalizációs hatás”: amikor a legtöbb áramot termeljük, akkor ér a legkevesebbet.

Miért kerül sokba a rendszerbiztonság a modern árampiacon? Ez leginkább talán az autózáshoz hasonlítva érthető meg. Régen kifizettük az autót és az olcsó benzint (fosszilis energia). Ma az „autó” (a párhuzamunkban: a napelem és szélturbina) szinte ingyen visz minket, de a biztosítási prémium (a rendszerkiegyenlítés ára) az egekbe szökött.

Hogy értelmezzük ezt a táblát? A rendszerköltség aránya azt mutatja meg, hogy a teljes villamosenergia-számlából (vagy a teljes nemzeti energiakiadásból) mekkora hányadot tesz ki a hálózat egyensúlyban tartása, nem pedig maga az áram megtermelése.

• Régen (1-3 százalék): az áram ára szinte csak a tüzelőanyagból (szén, gáz) és az erőmű építéséből állt. A stabilitás a nagy, forgó turbinák „ajándéka” volt; a fizika ingyen adta a rendszer tehetetlenségét, így a kiegyenlítés alig került pénzbe.
• Ma (15-25+ százalék): maga az energia (szél, nap) szinte ingyen van, de a hálózat „idegesebb” lett. Most már külön fizetnünk kell azért, hogy legyen valaki (tároló, gázmotor), aki ezredmásodpercre pontosan kisimítja az időjárás ingadozásait.

Ez az adat az autós hasonlatban a biztosítási díj emelkedését jelzi. Már nem az áramért (a „benzinért”) fizetünk sokat – bár kétségkívül többet, de ezeket a számokat most nem súlyoztuk inflációs, termelékenységi és más mutatókkal –, hanem a rendelkezésre állásért (példánkban a korlátlan használhatóság/pótlás lehetőségéért).

Tehát már nem a termelésért fizetünk sokat, hanem a bonyolult digitális szoftverért és hálózatért, plusz készenlétért, ami garantálja, hogy akkor is legyen áram, ha épp felhő takarja el a napot, és nem fúj a szél sem. De mit kapunk cserébe?

Roncsolás vagy evolúció?

A zöld átállás nem a hálózatot tette tönkre, hanem a régi üzleti modellt. A jövő áramszámláján nem az elégetett szén tonnáit fizetjük meg, hanem a rendszer rugalmasságát és a digitális egyensúlyozást. Az átmenet fájdalmas, drága és technológiailag feszített (mint „átköltözni” egy új mobiltelefonba, vagy elkezdeni használni egy korszerűbb operációs rendszert). A versenyképességi fordulatot érdemben támogatja, hogy a megújuló termelőeszközök és az energiatárolók ára az elmúlt időszakban több mint 50 százalékot zuhant, miközben technológiai hatékonyságuk drasztikusan nőtt. Ez a mértékű árerózió már képes ellensúlyozni a hálózati komplexitás megnövekedett költségeit, érdemi segítséget nyújtva az európai iparnak a talpon maradáshoz a globális versenyben.

A várt eredmény: egy lokálisan vagy regionálisan szervezett és tervezhető, saját erőforrásainkra építő, autonóm és rugalmas, a környezetet se terhelő energetika, ahol a megújulók nemcsak az áramot, hanem a magas hozzáadott értékű munkahelyeket is helyben termelik ki. Az addigi elvárás: olyan európai gazdaságszerkezet és szabályozás kialakítása, ami támogatja a magas hozzáadott értékű anyagok és termékek fejlesztését, és védi a belső piacot az alacsonyabb sztenderdekkel operáló külső termékektől.

Ahogy az Európa Kiadó énekelte a Mocskos Időkben, „A jövő itt van, és sose lesz vége!”