Fazekas Dóra a Cambridge Econometrics budapesti irodájának ügyvezetője, Gémes Imre az elemzője. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
Tanulságos helyzetet produkáltak az elmúlt hetek a klímaátállás terén. Július közepén mutatta be az Európai Unió az elektrifikáció felgyorsítását segítő akciótervét, miközben itthon a hónap végétől kezdve minden arról szólt, hogy lesz-e egyáltalán elég áram, ahogy a paksi atomerőmű teljesítményét pont a legnagyobb kánikulában és hűtési igények mellett kellett szinte nullára visszafogni.
Az ellentmondásos helyzet pontosan tükrözi a probléma lényegét: a kibocsátáscsökkentés szempontjából elengedhetetlen leválnunk a fosszilis tüzelőanyagokról, ennek módja viszont közel sem egyértelmű a jelenlegi klímahelyzetben. A pusztán technokrata megközelítés helyett összetettebb válaszokat kell adnunk az emberiséget fenyegető problémákra. Szemléletváltás nélkül ez nem fog menni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy hazánkban a kánikula és a Duna alacsony vízállása talán pont elégséges krízist okozott ahhoz, hogy a szükséges szemléletváltás megtörténjen.
A klímaátállás egyik célja az emberi életminőség fenntartásához és a működőképes, versenyképes, az ellátást garantáló gazdasági tevékenységhez szükséges infrastrukturális környezet kialakítása és megőrzése. Ebbe pedig egyszerre értendő bele az energiatermelés, -elosztás és -felhasználás, a vízgazdálkodás, az ipari termelés, a szállítás és közlekedés, valamint az épületek fűtése és hűtése. A változásokhoz rengeteg beruházás szükséges; de ne felejtsük el, hogy új beruházásokra folyamatosan minden területen szükség van a hatékonyságnövelés, a versenyképesség, az életminőség-javítás és lassan egyre inkább a túlélés érdekében is.
Hogyan csináljuk jól?
Az elmúlt évek világgazdasági eseményei megmutatták az európai energiapiac sérülékenységét és kiszolgáltatottságát. A külső piacoktól való függés pedig csak egy a problémák sorában. A helyzetet tovább rontják a klímaváltozás hatásai.
Ez jelenleg Magyarországon fokozottan érezhető. Ha azonban az idei tapasztalatok alapján észbe kapunk, alaposan és körültekintően tervezzük meg és indítjuk el a szükséges beruházásokat, akkor talán már jövőre is elkerülhető lehet a mai károk egy része. (Például a paksi atomerőmű leállítása és a kieső termelés pótlása konzervatív becslések alapján is havonta legalább 50 milliárd forint kárt okoz a költségvetésnek.) Néhány éven belül pedig akár teljesen elkerülhető a maihoz hasonló helyzet. Ebben a környezetben az elektrifikáció nem csupán a dekarbonizáció eszköze, hanem olyan stratégiai beruházás, amely egyszerre támogatja a gazdaság ellenálló képességét, növeli az energiahatékonyságot és elősegíti a növekedést.
Ezt felismerve az Európai Bizottság által nemrég bemutatott Electrification Action Plan ambiciózus célokat fogalmaz meg: 2040-re a villamos energia részesedését a végső energiafelhasználásban a jelenlegi mintegy 23 százalékról 46 százalékra kívánja emelni. Ez lényegében azt jelenti, hogy Európának alig másfél évtized alatt egy második villamosenergia-rendszert kell felépítenie a meglévő mellé.
Mivel ez egy akcióterv, a célokon túl arról is szól, hogyan lehet több elektromos autó, több hőszivattyú, tisztább ipar és nagyobb arányú megújulóenergia-termelés Európában. A dokumentum azonban túlmutat az energiapolitikán. Az elektrifikáció ugyanis nem cél, hanem eszköz ahhoz, hogy az EU gazdaságai hosszú távon is versenyképesek maradjanak az instabil energetikai és klímakörnyezetben.
Az elektrifikációról folyó vita eddig elsősorban arról szólt, hogy mennyibe fog kerülni, ki finanszírozza a hálózatfejlesztéseket, és képes lesz-e az európai villamosenergia-rendszer lépést tartani a növekvő igényekkel. Pedig a terv egy ennél sokkal fontosabb kérdést vet fel: mi lesz a következő húsz év gazdasági versenyképességének legfontosabb feltétele?
Az elmúlt évtizedekben a válasz viszonylag egyértelmű volt: jól működő piacok, megfelelő árjelzések, innováció és verseny. Az energiaátmenet azonban egyre inkább azt mutatja, hogy ez önmagában nem elég. A következő évtizedek nyertesei azok az országok lehetnek, amelyek képesek előre megtervezni és összehangolni energia-, hálózati, vízügyi és ipari infrastruktúrájuk fejlesztését. Nem egyszerűen több beruházásra, hanem jobban átgondolt, összetettebb problémákra választ nyújtó beruházásokra lesz szükség.
Az elektrifikáció nem technológiai kérdés
Az elektrifikációt gyakran technológiai átállásként írjuk le. Valójában sokkal inkább gazdaságfejlesztési stratégia. A villamosenergia-rendszer bővítése nem önmagáért történik. Lehetővé teszi az ipar korszerűsítését, a közlekedés elektrifikációját, az épületek energiahatékonyságának javítását és a fosszilisenergia-import fokozatos felváltását. A villamos energia elterjesztése összességében egy, a jelenleginél alkalmasabbnak tűnő platform, amelyre hosszú távon fenntartható gazdaságot építhetünk.
Az elektrifikáció mellett gyakran merülnek fel más lehetséges fejlődési pályák is. Pontosan ilyen fejlődési pályákat vizsgáltunk nemrégiben a Cambridge Econometricsnél a Corporate Leaders Group UK és We Mean Business Coalition számára készített elemzésünkben is. Az Egyesült Királyság gazdaságára vonatkozóan három különböző, a jelenlegitől eltérő fejlődési pályát hasonlítottunk össze makrogazdasági modellezéssel. Az elektrifikáció mellett modelleztünk alternatív energiaforrásokon – például hidrogénen vagy más alternatív üzemanyagokon – alapuló gazdasági pályát is. Ezen kívül modelleztünk egy fosszilis pályát is arra az esetre, ha az Egyesült Királyság egy kormányváltás után visszaállna a fosszilis tüzelőanyagok támogatására.
Ezek közül a pályák közül az elektrifikáció volt a legkedvezőbb számos szempont alapján. Az eredmények szerint az elektrifikációra építő forgatókönyv 2050-re egy százalékkal magasabb éves GDP-t, nagyobb termelékenységet, és mintegy 250 ezerrel több munkahelyet teremthet a jelenlegi szakpolitikai pályához képest. Mindezt úgy, hogy közben felére csökken az importált fosszilisenergia-hordozóktól való függés, ezáltal erősödik az energiabiztonság, és mérséklődik a gazdaság nemzetközi energiaár-ingadozásoknak való kiszolgáltatottsága. A változást ráadásul főként a háztartások érezhetik meg, ugyanis az elektrifikációs pályát követve az évszázad közepéig a felére csökkennek a háztartások energiával kapcsolatos kiadásai. Így ez az összeg más célokra fordítható, ami jelentős életszínvonal-növekedést eredményez.
A modell egyik legfontosabb tanulsága, hogy a sikeres elektrifikáció elsősorban koordinációs kérdés. Azok a forgatókönyvek teljesítenek jobban, amelyekben a hálózatfejlesztés, az energiatárolás, az ipari beruházások, az épületfelújítások és a szabályozási környezet egymást erősítve valósultak meg. Az elemzésünk ezért külön hangsúlyozza az úgynevezett anticipatory planning jelentőségét: nem megvárni, amíg a kereslet meghaladja a rendszer kapacitásait, hanem előre felkészíteni az infrastruktúrát arra a gazdasági berendezkedésre, amelyet tíz-húsz év múlva működtetni szeretnénk.
Ahogy korábbi cikkünkben is írtuk a G7-en, a villamosenergia-hálózat ma már nem egyszerűen kiszolgáló infrastruktúra. A hálózat fejlettsége egyre inkább meghatározza, hogy hol valósulnak meg beruházások, milyen gyorsan terjednek az új technológiák, és végső soron mennyire marad versenyképes a gazdaság.
A magyar kihívás is rendszerszintű
Magyarországon is egyre több jel utal arra, hogy az energiaátmenet kihívásait nem lehet különálló problémákként kezelni. Az elmúlt években egyszerre jelentek meg a villamosenergia-hálózati csatlakozási korlátok, a napelemes visszatáplálás akadályai, a gyorsan növekvő ipari energiaigények, az akkumulátorgyárak energia- és vízigénye, valamint a klímaváltozásból fakadó egyre gyakoribb hőhullámok. Hajlamosak vagyunk ezeket külön ügyekként kezelni. Valójában azonban ezek az események ugyanazt a rendszert terhelik.
Ennek a rendszerszintű problémának jelenleg talán a vízgazdálkodás a legkézzelfoghatóbb példája. Ezen a nyáron pont a rendkívüli hőség idején – amikor a hűtési igények is a legmagasabbak – kellett korlátozni és majdnem nullára csökkenteni a paksi atomerőmű teljesítményét előbb a Duna vizének magas hőmérséklete, majd a rekordalacsony vízállás miatt.
Ez nem műszaki hiba vagy hibás működtetés, és nem a nukleáris energia kritikája. Sokkal inkább emlékeztető arra, hogy a klímaváltozás már ma is közvetlenül befolyásolja az energetikai infrastruktúra működését. Az atomerőművek hűtővizet igényelnek. A vízi közművek működéséhez jelentős villamosenergia-felhasználás szükséges. Az ipari beruházások egyszerre növelik az áram- és vízigényt. Az egyre gyakoribb hőhullámok, aszályok és villámárvizek pedig mindkét rendszert egyszerre terhelik. Közben pedig azt szeretnénk, hogy a gazdaság folyamatosan, megbízhatóan és eredményesen termeljen.
Amikor a vízügyi és energetikai rendszereink egyszerre kerülnek szélsőséges nyomás alá, az ellátási nehézségek végül korlátozzák a termelést és a gazdasági folyamatokat.
Az eredményt a harmadik negyedéves GDP-számok fogják igazán látványosan megmutatni.
Az energia- és vízügyi infrastruktúra teljesítőképességén múlik a gazdaság működőképessége és a lakossági igények ellátása. Ez a felismerés Magyarország számára különösen fontos. Korábbi becslésekből látható, hogy a vízhiányból és aszályokból eredő gazdasági veszteségek szélsőséges években már a GDP egy százalékát is elérhetik. A klímaváltozás nemcsak környezeti, hanem egyre inkább versenyképességi kockázat is.
A valódi költség nem az, amit ma elköltünk
Az infrastruktúra-fejlesztésekről szóló viták szinte mindig ugyanazzal a kérdéssel kezdődnek: mennyibe kerül? Ez természetesen fontos kérdés, de legalább ennyire fontos feltenni egy másikat is: mennyibe kerül, ha túl későn fejlesztünk? Ha a hálózat csak akkor bővül, amikor már sorban állnak a csatlakozási igények, ha a vízgazdálkodási beruházások csak a következő aszály után indulnak el, ha az energiarendszert továbbra is a múltbeli és nem a jövőben várható éghajlati viszonyokra tervezzük, akkor a gazdaság folyamatosan a saját infrastruktúrájának korlátaiba ütközik.
A közgazdaságtan sokáig abból indult ki, hogy a megfelelő árjelzések majd elvezetik a beruházásokat oda, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Ez továbbra is igaz, de az energiaátmenet és a felgyorsuló éghajlati változások korában ez már nem elegendő. Az energia-, hálózati és vízinfrastruktúra olyan hosszú életciklusú beruházások, amelyek esetében a piac önmagában nem képes elérni a megfelelő időzítést és koordinációt.
Éppen ezért a következő évtizedek gazdaságpolitikájának egyik fő fókusza várhatóan már nem az lesz, hogyan árazzuk be az energiát vagy hogyan ösztönözzük a beruházásokat. Sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e összehangoltan, hosszú távon megtervezni azt az infrastruktúrát, amelyre a jövő gazdasága épül.
Az Electrification Action Plan valójában nem azért fontos, mert több elektromos autót vagy több megújuló energiát ígér. Hanem azért, mert rámutat: a versenyképesség egyre inkább nem az energiaárakon vagy a bérköltségeken múlik, hanem azon, hogy egy ország milyen minőségben képes megtervezni saját infrastruktúráját. A valódi költség nem az lesz, amit ma hálózatokra, energiarendszerekre vagy vízgazdálkodásra költünk, hanem az, ha ezeket a beruházásokat túl későn kezdjük el.
