A szerző a Levegő Munkacsoport szakpolitikai munkatársa. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik.
A G7-en nemrég megjelent, „Valóban több támogatást kap a földgáz, az olaj és a szén, mint a megújulók?” című cikk szerzője az állami támogatást csak szűkebb szakterülete logikája alapján értelmezi, miközben gyakorlatilag ostobaságokat zagyváló emberek gyülekezetének állítja be az ENSZ-t és a Nemzetközi Valutaalapot (IMF), és rajtuk keresztül a tudományos világ képviselőit. Ezért érdemesebb közelebbről is megvizsgálni, miről szól az IMF tanulmánya.
A tanulmány egész egyszerűen azt mutatja ki, hogy a fosszilis energiáért a fogyasztók jóval kevesebbet fizetnek, mint amennyi költséget az ilyen energia felhasználása okoz, és ezt a fogyasztók helyett más által fizetett költséget állami támogatásnak tekinti, a témával foglalkozó közgazdaság-tudományággal teljes összhangban. (Ezek a költségek az energia előállítása és felhasználása által okozott károkon – például légszennyezés és éghajlatváltozás – kívül olyan állami ráfordítások összegeit is tartalmazzák, mint például az utak építése.)
E tudományág szerint a „használó, illetve szennyező fizet” elvet kell(ene) alkalmazni, vagyis hogy a használó és/vagy szennyező minden olyan költséget fizessen meg, amit egy adott termék vagy szolgáltatás használata okoz, beleértve a szennyezés miatti költségeket is. Egyébként ezt az elvet az Európai Unió alapszerződése és számos nemzeti alkotmány vagy más magas rendű jogszabály is tartalmazza.
Ha pedig az állam nem gondoskodik ezen elvek betartásáról, akkor ez azt jelenti, hogy támogatást nyújt a költséget okozónak.
Ezzel szemben a hivatkozott cikk a támogatás alatt elsősorban a termelő cégek pénzbeli támogatását érti (beleértve az adókedvezményeket is), ami nem igazán tárgya az IMF tanulmányának, amely meg is jegyzi, hogy bár ilyen közvetlen támogatások léteznek, azok mértéke viszonylag kicsi.
Miközben az említett cikk a fentiektől teljesen eltekint, már a címével is azt sugallja, hogy a fosszilis energia nem kap több támogatást, mint a megújulók. Ennek ellenére a szerző meg se próbálja összehasonlítani a kettőt. Megelégszik annyival, hogy mivel a termelő berendezések előállítása is fosszilis energiát igényel, ezért a megújuló energia is kap támogatást. Senki nem állította ennek ellenkezőjét.
A lényeg, hogy egységnyi fosszilis energia előállítása jóval több fosszilis energiahordozó elégetését igényli – és így a jóval több üvegházhatású gáz és egyéb szennyező anyag kibocsátása miatt jóval nagyobb kárt okoz –, mint ugyanannyi megújuló energia előállítása. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) életciklus-elemzése szerint egységnyi energiára vetítve például a szénalapú energiatermelés 20-80-szor annyi üvegházhatású gáz kibocsátásával jár, mint a nap- vagy szélenergia-termelésé. Ráadásul a cikk az akkumulátort hozza fel példaként energiatermelő berendezésre, amely egyrészt nem termel energiát, hanem tárol, másrészt az akkumulátorok jelentős részét ki lehetne váltani például az energia dinamikus árazásával.
A szóban forgó cikk megállapítja, hogy a kőolaj kitermelését számos országban jelentős bányajáradék, illetve profitadó sújtja. Ez igaz, viszont a kitermelés költsége csak a töredékét teszi ki a végső árnak, így a rá rakódó adók is szinte elenyészőek a végső árhoz képest. (A végső ár legnagyobb részét a finomítás, szállítás és egyéb tevékenységekből eredő költségek adják.) Arról nem is beszélve, hogy a kitermelés során a nemzeti (ásvány)vagyon egy része örökre elvész, ami a következő nemzedékeket sújtja, így jogos a fokozott adóztatás, amely bevételeiből ideális esetben a jövő nemzedékek is profitálhatnának.
A cikk szerint „a fosszilis energiahordozókra kivetett adók és járadékok a legtöbb országban messze meghaladják az állami támogatások szintjét”, ami abból is következik, hogy „a fosszilis energiahordozókat szinte mindenhol jövedéki adó, áfa vagy más fogyasztási adó terheli”. Egyrészt az áfát (ahol létezik) szinte minden termék és szolgáltatás után kell fizetni, így az nem fosszilisenergia-specifikus, és arra szolgál, hogy a társadalom azon tevékenységeit finanszírozza, amelyek nem működnek piaci alapon vagy nem célszerű piaci alapon működtetni (például közigazgatás, oktatás, egészségügy). A legnagyobb adótételt, amely a fosszilis energiát terheli, az üzemanyagok jövedéki adója teszi ki (ahol létezik), de az ebből származó állami bevétel a legtöbb országban még a közlekedéshez szükséges infrastruktúra (például utak, hidak, parkolóhelyek) építésének, fenntartásának és felújításának költségeit sem fedezi.
A cikk azt is állítja, hogy az IMF tanulmányban szereplő támogatás „döntő része valójában negatív externália – ami kétségtelenül komoly probléma, de nem tekinthető pénzbeli állami támogatásnak.” Természetesen az IMF tanulmánya nem állítja, hogy az általa feltárt állami támogatások közvetlen pénzbeli állami támogatások lennének. Ugyanakkor
ezt az összeget az állam, illetve a társadalom egésze folyamatosan és egyre fokozódó mértékben fizeti az egészségügyi kiadásokkal, a kiesett munkaidővel, a romló mezőgazdasági terméseredményekkel és egyéb téren.
„A negatív externáliák pénzügyi becslése ráadásul erősen függ a modellfeltételezésektől és a politikai megközelítéstől” – állítja a cikk. A negatív externáliák kiszámításának jelentős szakirodalma és módszertana van, bár valóban, ezeket teljes pontossággal nem lehet kiszámolni. Azonban nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a fosszilis energia esetében nem működik a piacgazdaság, így – amint azt egyebek mellett Sir Nicholas Stern, az Egyesült Királyság kormányzati gazdasági szolgálatának vezetője és a Világbank volt vezető közgazdásza is megállapította – „az éghajlatváltozás az eddig tapasztalt összes piaci kudarc közül a legnagyobb és a legszélesebb tartományt öleli fel.”
Arról van szó, hogy egy jól működő piacgazdaságban az árak úgy alakulnak, hogy a kínálat meghaladja a keresletet. (Például egy cipőboltban mindig több a cipő, mint amennyit az adott időpontban meg akarnak vásárolni.) A fosszilis energia esetében azonban nem annyit használunk fel, amennyit az éghajlatból, tiszta levegőből „vásárolni” lehetne az életfeltételeink biztosítása céljából, hanem annál sokkal többet. Tehát – egyéb intézkedések mellett – a fosszilis energiát terhelő adókat olyan mértékben kell emelni, hogy legyen „elegendő”, létfeltételeinket biztosító éghajlat vagy épp tiszta levegő.
Tulajdonképpen ez az az IMF tanulmányának a legfontosabb mondanivalója.
A hatalmas mértékű állami támogatás következtében kialakuló alacsony árak következtében sokkal több fogy a fosszilis energiahordozókból, azaz jóval több a szén-dioxid-kibocsátás, és sokkal nagyobb az egyéb környezeti kár, így jóval gyorsabban jutunk el a klímakatasztrófához is.
A megoldás az állami támogatások csökkentése, azaz a fosszilis energia megfelelő mértékű megadóztatása lenne, aminek hatására visszaesne a fosszilis energia fogyasztása, és sokkal versenyképesebb lenne a megújuló energia, valamint az energiahatékonysági beruházások. Sajnos ettől nagyon messze vagyunk, nemcsak itthon, hanem szerte a világban, ahogy az IMF tanulmánya is mutatja.
