A szerző a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (MGMIO) végzett, a háború kitörése előtt évekig Kijevben élt, energetikai szakértő. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik.
A modern hadviselés furcsa hibridjét látjuk Ukrajnában. Miközben dolgozik a fejlett nyugati precíziós tüzérség és a műholdas felderítés, a frontvonalbeli valóság gyakran sokkal nyersebb. Egy nyugati elemző találóan „duct-tape soldier”-nek, vagyis szigetelőszalag-katonának nevezte a jelenséget. A felszerelés kopik, az utánpótlás akadozik, és ami elromlik, azt a harctéri leleményesség és a szigetelőszalag tartja össze.
De ez a metafora nemcsak a lövészárkok és dróncsaták hőseire igaz, hanem magára az ukrán államszervezetre is. A világ a katonai térképeket figyeli, de az igazi stratégiai csapda a költségvetési táblázatokban rejlik. Oroszország paradoxonja ugyanis a következő: ha sikerülne is katonailag térdre kényszerítenie Ukrajnát, a térség és a társadalom abban a pillanatban elveszítené azt az egyetlen erőforrást, amely jelenleg működteti: a nyugati finanszírozást.
Stagnálás helyett európai álom
Hogy megértsük a helyzet drámaiságát, vissza kell néznünk a 2022 előtti számokra. 2021-ig Ukrajna költségvetése egy tipikus posztszovjet hibrid modell képét mutatta. A hiány kezelhető volt (3-4 százalék körül), de ennek súlyos ára volt: egy rendkívül elmaradott, alulfinanszírozott szociális ellátórendszer és torz gazdasági struktúra.
Az ukrán társadalom azonban nem fogadta el ezt a status quót. A Majdan és az azt követő évek politikai turbulenciái pontosan arról szóltak, hogy a nép többször és élesen felszólalt a leszakadás ellen. A posztszovjet, oligarchikus fejlődési irány helyett a társadalom az irányító elitet egy európai típusú szociális piacgazdaság felé tolta. Ennek a demokratikus nyomásgyakorlásnak komoly hagyományai vannak az ukrán politikai kultúrában, amit a statisztikák mögött sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni.
Állam a lélegeztetőgépen
A nyílt orosz invázió, 2022. február 24. mindent megváltoztatott. A „barkácsmegoldások” kényszere ma már makrogazdasági szinten jelentkezik. A tavalyi ukrán költségvetésben a védelmi kiadások elérték az 1690 milliárd hrivnyát (árfolyamtól függően 43-46 milliárd dollár), a GDP 22 százalékát.
A képlet egyszerű és kíméletlen:
- Belső bevételek: gyakorlatilag minden Ukrajnában megtermelt adó, vámbevétel és illeték a hadseregre megy. A zsoldra, az ellátmányra, a fegyverekre.
- Külső források: ez finanszíroz minden más.
Az orvosok és tanárok bére, a nyugdíjak, a szociális segélyek, a belső menekültek ellátása – vagyis az állam alapvető funkcióinak fenntartása az orosz agresszió közepette – kizárólag az EU, az USA és az IMF transzferjeiből valósul meg. Ez évente mintegy 37-42 milliárd dollárnyi külső forrás.
Megoldjuk purhabbal és okosba
Ahogy a fronton a szigetelőszalag, úgy a társadalom mélyrétegeiben is a „duct-tape” elv érvényesül, csak itt a megfelelő magyar szinonima inkább a „megoldjuk purhabbal és okosba”.
A háború elfedte, de nem szüntette meg a rendszerszintű problémákat. A korrupció, az intézményi bizalmatlanság és a szovjet örökség cinizmusa jelen van. Ráadásul a politikai paletta is drámaian torzult. A régi, oroszbarát kijevi elit (Janukovics, Ljovocskin és köreik) ténylegesen és jogilag is megszűnt létezni; elvesztették szavazóbázisukat, hiszen azok a területek most vagy megszállás alatt állnak (orosz felfogásban már az Orosz Föderáció részei), így nem alanyai egy ukrán választásnak, vagy a háború poklában radikalizálódtak Oroszország ellen.
Mi maradt? A politikai közép kiüresedett, Zelenszkij népszerűségét a háború és a korrupció rágja, tőle jobbra pedig a banderista, a második világháborús Ukrán Felkelő Hadsereg (OUN-UPA) örökségét folytató és más szélsőjobbos csoportok vegyes gyümölcs- vagy találóbban hússalátájának inkább riasztó, mint tarka keveréke található. Ez a massza magyar és európai szemmel kifejezetten ijesztő, és egy esetleges, megalázó vagy jogfosztó békekötés után ők nem fognak némán hazaballagni.
Ki fizeti a számlát?
Itt érkezünk el a Kreml csapdájához. A nyugati világ (EU, G7-ek) finanszírozása szigorú politikai feltételekhez kötött: célja egy független, demokratikus Ukrajna fenntartása, amely belátható időn belül ismét képes lesz újra beindítani a helyi piacgazdaságot, beszedni és elosztani a megtermelt adókat, általában saját lábára állni és működtetni a társadalmat.
Ha azonban a háború egy Moszkva által diktált „békével” vagy fegyverszünettel ér véget – ahol Kijevben bábkormány ül, vagy az ország semleges zónaként orosz befolyás alatt marad –, a nyugati pénzcsapok elzáródnak. Brüsszel és Washington nem fogja finanszírozni az orosz hódítást.
Ekkor az évi minimum 40 milliárd dolláros lyuk a költségvetésben, a Világbank legfrissebb becslése szerint 480 milliárd dolláros újjáépítési költség, a több millió, egzisztenciáját vesztett nyugdíjas, hadirokkant, hadiárva, munkanélküli és traumatizált, lakóhelyét, egzisztenciáját vesztett ember ellátása Putyinék nyakába szakad. Az amúgy se túl fényes orosz szociális védőhálóba, tetézve az ottani problémákat. (Bár a most köröztetett 28 pontos amerikai béketerv európai és amerikai finanszírozást is előirányoz az újjáépítésben, ennek elfogadása több mint kétséges.)
Ráadásul ebben az esetben garantált az „ukrán felkelők” hagyományának továbbélése is. Ne feledjük, Ukrajnában a második világháborút követően csak nagyjából az 1950-es évek közepére hallgattak el a fegyverek, addig folyt gócokban a fegyveres ellenállás a szovjetekkel, Moszkvával (gúnynéven „moszkálji”) szemben. Oroszországnak tehát nemcsak egy gazdaságilag kivéreztetett, hanem egy belülről forrongó, gerillaháborúra berendezkedett országot kellene konszolidálnia.
Történelmi déjà vu
A Kreml láthatóan nem tanult a történelemből. A Szovjetunió bár győztesen került ki a második világháborúból, képtelen volt érdemben profitálni az azt követő konjunktúrából, ellentétben a Nyugattal. A rossz politikai felépítmény, a torz gazdaságszerkezet és a megszállt területek (Kelet-Európa) erőszakos integrációja végül felemésztette a birodalmat. A gazdaság önmagában „holt” volt, csak az erőforrások extenzív elszívása tartotta életben.
Putyin Oroszországa – amelynek GDP-je alig haladja meg Olaszországét – most újra erre az útra készül. Egy katonai győzelem esetén azonban a zsákmány immár nem is erőforrás lenne, hanem egy feneketlen kút. A „barkács-hadsereg” talán elfáradhat, a katonák elkophatnak, de a Kremlnek nincs annyi „szigetelőszalagja” (és főleg pénze), amennyivel ezt a geopolitikai romhalmazt összetarthatná. A háborúba talán nem, de ebbe a békébe belerokkanna.
