Ábécésorrendben hívták be a Vasmű 1700 dolgozóját, hogy egyesével mindenkinek felmondhassanak

Június huszonharmadikán hétfőn, egyetlen nap alatt 1700 dolgozót küldött el a dunaújvárosi Dunai Vasművet üzemeltető egyik cég, a Dunarolling Dunai Vasmű Kft. – tájékoztatta a Telexet Magyar Zoltán, a Vasas szakszervezet helyi elnöke.

Elmondása szerint „a munkavállalókat abc sorrendben, óránkénti turnusokba osztották be a felmondások átadására, de már az első időpont után kialakult egy 20 perces csúszás, amely a nap végére 3 órássá duzzadt.”

A Vasast azután kerestük meg, hogy hétfőn a Magyar Hang megírta: elkezdődött a Dunai Vasmű felszámolása, és csak hétfőn 1700 embernek mondtak fel a Dunarolling Dunai Vasmű nevű utódcégnél. A lap szerint a felszámolás alatt álló Duna Rollingért két befektető jelentkezett: egy kínai és egy cseh vállalat.

A Vasműnél lezajlott jelenetekről hétfőn egy képet is kaptunk egy olvasónktól, amelyen az látszik, hogy a dolgozók hosszú tömött sorban állnak a Vasmű legendás, egykor a magyar ipar egyik szimbólumának számító bejárata előtt. Olvasónk szerint a volt dolgozóknak egy kábé kétórás sort kellett kiállniuk, amíg megkapták a felmondásukat.

A Facebookon volt dolgozók posztjai is terjedni kezdtek, volt, aki azt mondta, hogy 34 év munkaviszony után küldték el a cégtől, amivel rengeteg barátjától szakítják majd el.

A Vasműben az elmúlt években a Dunarolling mellett egy másik cég is működött, a Duna Furnace Dunai Vasmű Kft. Magyar Zoltán szerint náluk július elsején 800 főnek fognak felmondani.

A csoportos létszámleépítést áprilisban jelentették be az egykori Dunai Vasmű maradványát üzemeltető cégek felszámolóbiztosai. A bejelentést azután tették, hogy a felszámolóbiztosok közölték, vevőt keresnek a Vasmű utódcégeire.

A Dunai Vasmű a szocializmusban Magyarország egyik legfontosabb, emblematikus üzeme volt, amelyet a rendszerváltás után privatizáltak. A cég egyik tulajdonostól a másikhoz vándorolt, egy időben egy orosz-ukrán csapatnál volt, majd pár éve a magyar állam segítségével egy brit-indiai vállalatnál, a Liberty Steelnél kötött ki. (A Liberty Steel központja Londonban van, a cég alapító tulajdonosa az indiai születésű Sanjeev Gupta.)

Az libertysek megígérték, hogy megmentik a céget, de ehelyett fokozatosan leállították a termelést, és egy idő után a béreket sem utalták ki, így ez a feladat a magyar államra hárult. Az állam különböző módokon nagyjából 100 milliárd forintot költött a vasmű megmentésére, de ebből végül nem lett semmi, az üzem dolgozói most végleg elvesztették munkájukat.

Hosszú történetnek lett most vége

Ahogy a korábbi, erről szóló cikkünkben írtuk, talán nincs még egy olyan magyar város, amely ennyire összenőtt volna egy gyárral. Dunaújvárosban tényleg nincsen ember, akinek ne lenne erős családi kötődése a vasműhöz. Pentele korábban is lakott település volt, de az ötvenes években a vasmű indítása berobbantotta a Sztálinvárossá átnevezett település népességét. Ekkor érkeztek a fiatal munkások az ország minden tájáról a jobb élet reményében.

A vasműnek a kohó és a kokszoló volt a szíve. A nagy olvasztót 1956-ban üzemelték be, aztán amikor a forradalom fellángolt, több sztálinvárosi munkás hosszú napokra bezárkózott az üzembe – nem is tudták, hogy kint pontosan mi történik, de azt igen, hogy a kemence nem állhat le, valakinek táplálnia kell a tüzet.

Tavaly azonban közel hét évtized után leállították a kokszolást, amivel kiderült, hogy nem sok értelme volt annak a folyamatnak, amellyel a magyar állam az elmúlt években megpróbálta elkerülni az üzem bezárását. Az brit cég ugyanis – mint kiderült – valójában nem megmenteni, hanem inkább kirámolni akarta az üzemet. Ez pedig előre is látszott.

Miért mondjuk, hogy az brit cég bevonása eleve kockázatosnak látszott? Erre később részletesen is visszatérünk, első körben elég annyi, hogy ekkoriban ismert volt például a Liberty-csoport egy gigantikus pere, amely arról szólt, hogy a cég tartozik korábbi gyárvásárlásaiért. A Liberty ugyanis egy másik indiai kötődésű cégtől, az ArcelorMittaltól vett Ostravában (Csehország), Galacban, vagy románul Galatiban (Románia), Szkopjében (Észak-Macedónia), Piombinóban (Olaszország) és Dudelange–Liège-ben (Luxemburg–Belgium) üzemeket, amelyek miatt egy választottbírósági döntés alapján 140 millió font halasztott kártérítést kellett volna fizetnie.

Az, hogy nem sikerült megtalálni a legjobb partnert, tehát nem pusztán a korai vég miatt látszik evidensnek, de részben a tavalyi év megdöbbentő történései, illetve a Liberty-csoport más országokban érzékelhető lépései is erre utalnak, ezt igazolják.

Szinte mindenütt olyasmi recept látszik, hogy a gyenge acélipari árak idején a csoport már nem gyártott, viszont ahol egy bevásárlással házon belülre került, ott mindig próbált más jellegű bevételeket generálni, újabb állami segítségeket kérni, vagy azzal talpon maradni, hogy nem fizetett például a felhasznált energiáért.

Lejtett a pálya a Libertynek

De hogy került ez a cég egyáltalán Magyarországra? Az előző tulajdonos, az ISD Dunaferr 2022 végére fizetésképtelenné vált, de már előtte is rémes folyamatok (szabálytalan működés, veszekedő részvényesek, az orosz–ukrán háború fényében menthetetlennek tűnő orosz–ukrán tulajdonosi viszony) jellemezték.

A korábbi tulajdonosok közül az ukrán csapat megpróbálta az utolsó pillanatban megmenteni a céget, de a magyar igazságszolgáltatáson nem tudták átverekedni magukat, úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem tudtak birtokon belülre kerülni. Majd a kormány – a veszélyhelyzetre hivatkozva – a parlamentet megkerülve egy kormányrendelettel átírta a csődtörvényt, és megnyílt az út egy új befektető előtt.

Az átmeneti periódusban valóban volt egy időszak, amikor az állam fizette a béreket is, a kokszoló pedig működni tudott. A csőd utáni átrendezés eredményeképpen új cégekhez, a Dunarollinghoz és a Dunafurnace-hez kerültek az acélgyártáshoz szükséges eszközök. A felszámoló a Libertyvel szerződött, aki így az értékesítési pályázatot megelőzően már 6 hónapja a kapun belül volt, megismerhette a gyár teljes működését, ráadásul az Eximbank hitelezte is az 1 dolláros alaptőkével alapított új Liberty-céget.

Ezután jött a pályázat, mindössze 2 hetes ajánlattétéli idővel. A Liberty Steel csoport (amelyben volt magyar, brit és szingapúri entitás is) 55 millió eurós ajánlattal lett végül befutó 2023 augusztusában. Az NGM (akkor még GFM) ekkoriban külön méltatta a vevőt, hogy az már korábban is segített. Az ügyletet októberben az EU is jóváhagyta.

Rögtön a pályázat lezárulta után a kormány egy rendelettel átírta a környezetvédelmi szabályokat, ami nagy könnyebbség lett a gyárnak, amely ugyancsak kormányrendelettel szén-dioxid-kvótát is kapott. De már ekkoriban szó volt egy későbbi zöld átállás szükségességéről.

Folyamatosan lejtett tehát a pálya a Libertynek, amely aztán mégsem tudott semmilyen érdemi anyagi elkötelezettséget (befektetést, átalakítást) vállalni, hanem ködös, a távoli jövőbe vesző ígéretek mellett most leállítja a kokszolókat. A város pedig a tulajdonosváltás után pár hónapra fellélegezhetett, de aztán hamar leépítések indultak, idén májusban sztrájkbizottságot alapítottak a dolgozók.

Leépülő Európa és a brit-indiai szál

Itt tegyünk egy nemzetközi kitérőt! A napelempiacon vagy az akkupiacon szoktunk ázsiai (abban az esetben leginkább kínai) dominanciáról beszélni. Nos, az acélipar ezeken is túltesz, a legnagyobb 15 cég mindegyike ázsiai, kínai, indiai, dél-koreai, japán. India ezen belül is kiugró, ottani cég az ArcelorMittal, a Liberty, a Tata és a JSW (Jindal). Közülük az első kettő sok közös üzletben volt jelen (ebből lettek a fent említett perek), és a mozgásaikat – nyilván ez így nem volt bizonyítható – eleinte úgy értékelte a piac, mintha a felek összejátszanának, részben így kerülik ki a trösztellenes szabályokat. Azóta akkora perei vannak a feleknek egymás ellenében, hogy ez a gyanú már szertefoszlott, de közben úgy néz ki, mintha általánosságban az európai acélipar visszaszorítására játszanának az ázsiaiak.

A Sanjeev Gupta vezette Liberty Steel Group mindenesetre nagy szereplővé vált Európában, de globálisan is, hiszen 11 milliárd dollár globális forgalommal, több mint 20 millió tonnás teljes hengerlési kapacitással, több mint 200 gyártási helyszínnel rendelkezik világszerte.

És mi a helyzet Európában? Nem igazán vagyunk versenyben, ha Oroszországot most kivesszük a pakliból. Az acéliparban amúgy Oroszország helyzete eléggé speciális, az uniós szankciók felemásak, készterméket nem lehet behozni az unióba, de alapanyagot, így a többnyire négyzetlapokat jelentő félkészterméket, vagyis a bugát 2028-ig még igen.

Az európai piac érdekessége korábbról, hogy a ma inkább szolgáltatásairól, pénzügyi cégeiről ismert, gazdag Luxemburgot valójában az acélipar tette naggyá, az Esch környéki acélgyárak például annyi portugál munkaerőt importáltak, hogy amikor fociban összesorsolják Luxemburgot és Portugáliát, általában telt házas meccseken szurkolnak a luxemburgi állampolgárok Portugáliának.

Mindez azonban már a múlt, a legnagyobb európai cég, a ThyssenKrupp csak a negyvenedik legnagyobb gyártó, az európai acélipar pedig szisztematikusan épül le vagy kerül át ázsiai kézbe. Van azért pár olasz, spanyol, francia, holland, német cég is, de a mi keleti régiónkban a román, a cseh és a magyar (de belga és angol) cégek is elsorvadnak mostanában. A háború miatt a hagyományosan erős ukrán acélipar szintén összeomlott, gyártóegységei részben megsemmisültek.

A tapasztalat közben az, hogy a Liberty, amely több céget megvett, szívesen felbukkan megmentőként, amit a kormányok örömmel is fogadnak, de aztán amint az házon belülre kerülnek, már nem nagyon invesztálnak tőkét a cégeikbe, inkább csak kérnek.

Az uniós kvótarendszer kijátszása

A gazdasági modell szerint például a brit-indiai társaság pénzt lát a kvótákban. Az Európai Unió kvótaszabályozása arról szól, hogy az EU szeretné visszafogni a szén-dioxid-kibocsátását, de nem szeretné, ha ezzel az európai gyárak (például az acélművek) végzetes versenyhátrányba kerülnének azokkal szemben, akiknek nem kell a szennyezésért fizetni.

A kvóta ebben a rendszerben egy szén-dioxid-kibocsátásra vonatkozó jog, amelyből a nagy kibocsátó cégek valamennyit kapnak ingyen az uniótól. A szabályozás szerint a cégek kötelesek folyamatosan fejleszteni, közelíteni a „legjobb elérhető technológiához” (BAT – best available technology). Ezért évről évre kevesebb kvótát kapnak annak érdekében, az EU így ösztönzi őket a hatékonyabb, környezetbarátabb technológiák alkalmazására anélkül, hogy a túl gyors átállás miatti befektetések indokolatlan versenyhátrányba hoznák őket a piacon.

Ha egy új tulajdonos nem akar gyártani, ezt a kvótát el tudja adni, ami vélhetően jogszerű, de azért leginkább az EU-s kvótaszabályozás kijátszásának tűnik.

Hiszen a cégek nem azért kapnak kvótát, hogy keressenek rajta, hanem azért, hogy ne legyenek hátrányban. Úgyis fogalmazhatunk, hogy a rendszert a termelővállalatokra találták ki, de voltak, akik csak keresni akarnak rajta. Ezzel a gyakorlattal egyelőre látványosan nem tudott mit kezdeni sem az EU, sem a nemzeti kormányok.

Hogy ebben a folyamatban Magyarország miért volt partner, azt nem tudhatjuk. Nem volt jobb partner? Megvezették a kormányt? A kormány is tudta, hogy csak valami átmeneti sikert érhet el, de legalább egy ideig kommunikálható még, hogy megmentették a céget?

Mindenesetre a Liberty egyre jobb helyzetben találta magát. Dunaújvárosi beszállásuk után pár hónappal például egy salátatörvényben az ipari üzemek számára kedvezően módosították a környezetszennyezésre vonatkozó szabályokat, az akkori kommunikáció szerint abból a célból, hogy könnyítsenek a kohászati cégek helyzetén. A korábbi érdeklődők ezt előre nyilván nem tudhatták, más lett volna a helyzet, ha mindenki így számolhat.

Sokat bukunk

A kokszolókemencék bezárása már tavaly sokkolta a várost, a Liberty aligha ezt ígérte, amikor megkapta a magyar üzemet. Pedig a városban az emberek először arról kezdtek el optimistán suttogni, hogy Sanjeev Gupta úr a vitatott megítélésű, de mindenképpen fajsúlyos brit-indiai üzletember gyakran jár Magyarországra, és általában a Nemzetgazdasági Minisztériumban tárgyal.

Dunaújvárosban, illetve az acélműben, ahol tapasztalatunk szerint tényleg mindenki ismer mindenkit, és így persze mindenről szinte azonnal vannak információi az embereknek, az terjedt el, hogy egyre több a befektetések hiányából fakadó zavar.

A társaságnál még megmaradt szakemberek nagyon sajnálják ezt a leépülést. Mint mesélték, Dunaújvárosban, amely 1,6-1,8 millió tonnás kapacitásával ma már nem nagy szereplő, óriási érték volt a képzett munkaerő. Ha egy olvasztár vagy hegesztő leszerel, átmegy egy másik szektorba, nem könnyű a helyére embert találni. Hallottuk, hogy itt egészen speciális körülmények vannak és nagyon komoly szaktudás kell. Van például olyan fázis, amikor két kézzel kell párhuzamosan hegesztőberendezéseket kezelni.

A Liberty azonban a beszámolók szerint kezdetektől fogva nem volt jó partner, a nehézségeiről, a rossz fizetési képességéről volt ismert, előre kérte a vevőitől a kifizetést, de ő maga is kénytelen volt előre fizetni, ha alapanyaghoz szeretett volna jutni. Úgy tudjuk, hogy az energiaszámlákkal is sok baj volt, vagyis a szolgáltatók irányába vannak tartozások. A kokszoló a DBK cég részére bérmunkázott, saját kokszolása nem volt. A lipecki acélműtől (NLMK, Vladimir Lisin cége) vett a társaság bugát, de azt hallottuk, hogy mivel a számlát a vevő még nem rendezte, ott van a buga az udvaron, de nem szállt át annak tulajdonjoga.

Hogy aztán az állam hogyan viszonyult a kokszolós bejelentés előtti utolsó napokhoz, nem lehet tudni. Gyanús, hogy miért várták meg a választás utáni első reggelt az libertysek, érdekes lenne tudni, hogy próbált-e valaki az állam részéről még tárgyalni, volt-e újabb kör Dunaújváros acélgyártásának megmentéséről, vagy ekkor már mindenki elengedte a sztorit.

Gyanús történetek Európa-szerte

Miért állítjuk, hogy a Liberty súlyos gondjai a magyar államnak is már korábban is feltűnhettek volna? 2021 márciusában kirobbant egy nagy botrány Angliában, összeomlott a Greensill Capital, a Liberty csoport egyik legnagyobb finanszírozója, ami még a Credit Suisse összeomlásában is szerepet játszott, mert a cég mindenféle követelései nem voltak értékelhetőek. A New York Times cikke szerint

a cég névadó vezetője, Lex Greensill amolyan köztes szereplő, beállt a vevők és az eladók közé, és bizonyos jutalékok mellett megfinanszírozta a számlák tényleges kifizetése előtt az eladókat.

A Liberty ellen több pénzügyi vizsgálat is indult, folytatólagosan elkövetett pénzmosás, csalás miatt. 3,2 milliárd euró volt a beomláshoz vezető tétel, de a teljes üzlet sokkal nagyobb volt. Akadt, aki nekünk „acélipari piramisjáték”-nak nevezte a Greensill-ügyet, de jogerős ítélet még nincsen, sőt még mindig nyomozati szakaszban van az ügy.

A Liberty belga Liége-Dudelange üzeme 2022-ben került felszámolás alá, de a brit-indiai cég nehézségeivel az elmúlt években folyamatosan tele van a nemzetközi sajtó. Cikkünk írása közben jött ki például az acélipari sajtóban, hogy az Argus értesülései szerint a Liberty kiszállna az ostravai (csehországi) üzeméből is.

A magyar és a cseh történet közös szomorú jellemzői, hogy itt is, ott is a kétségbeesett kormányok igyekeztek egy fontos céget és sok munkahelyet megmenteni, de közben lehetőséget és pénzt adtak olyanoknak, akiknek nem is biztos, hogy volt ilyen céljuk.

A Liberty Ostrava mindenesetre visszavonta a korábbi szerkezetátalakítási tervét, miközben csődeljárást kezdeményezett a cégnél, amelynek éves termelési kapacitása körülbelül duplája a dunaújvárosinak, 3,6 millió tonna. A cseh kormány a helyzet miatt nagyon nem repesett a boldogságtól, egy ponton megelégelte a Liberty ténykedését, és felszólította, hogy fizesse ki az energiaszolgáltatóval és másokkal szemben felmerült tartozásait. Azért avatkozott be a magáncégek kapcsolatrendszerébe, mert nem akarta, hogy egy dominóeffektussal a cseh gazdaság is megrogyjon a tömeges csődök nyomán. A Liberty azzal érvelt, hogy a korábbi terveiben jobb árakkal számolt, de jelenleg a melegen hengerelt tekercsek árai több mint 300 euró/tonnával alacsonyabbak, mint az a tervekben szerepelt.

A Liberty a közelmúltban a romániai Galatiban is leállított egy nagyolvasztót, ott alapanyaghiányra hivatkozott. A szomszéd országban több száz cég adott be már felszámolási kérelmet az üzem ellen. Bár kevesen tudják, Európa egyik legjobb hengersora itt található. Logisztikailag kiváló helyen (a Duna mellett) és a tengertől sincs nagyon messze, a termékpalettája hihetetlenül széles. Gondos kezekben egy kiváló üzem lehetne – hallottuk. A nagy-britanniai (Rotherham) gyár helyzete sem tűnik rózsásnak, kevesebb mint 10 ezer tonna acélt állított elő idén, ami a termelési kapacitásainak csak a töredéke.

Az acélosok azt mesélték a Telexnek, hogy az állam igazán megkérdezhette volna a szakmát a Liberty bevonása előtt. Az egymást ismerő gyárvezetők ugyanis tudták, hogy évek óta bírósági folyamatok zajlanak a brit-indiai cég részvételével.

Bárhogy is volt, végül a vasmű is odalett, és a magyar állam megmentésre szánt 100 milliárd forintját sem fogja már viszontlátni.

Frissítés: Cikkünk korábbi verziójában indiai cégként hivatkoztunk a Liberty Steelre. Bár a cég sok szálon kötődik Indiához, mivel a székhelye Londonban van, a megfogalmazást brit-indiaira módosítottuk.