Tíz éve szép szóval sem sikerült, most hetek alatt, fenyegetőzések közepette kellene összehozni
Donald Trump ismét kiásta a vámháború csatabárdját. Az amerikai elnök augusztus 1-ig adott határidőt az USA több kereskedelmi partnerének, köztük az Európai Uniónak, hogy kössenek valamilyen dealt, vagy fizessék a fájdalmasan magas vámokat. Az EU-t Trump 30 százalékos vámokkal fenyegeti, ami az unió kereskedelmi biztosa, Maroš Šefčovič szerint lényegében felszámolná az unió és az Egyesült Államok közötti kereskedelmet, komoly károkat okozva mindkét gazdaságnak.
Mindez nagyon nehéz helyzetbe hozza az EU-t, az Egyesült Államokkal ugyanis nem lenne könnyű a mostaninál szabadabban kereskedni. Volt erre kísérlet 10 évvel ezelőtt, amikor az Obama-kormány és a Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottság tárgyalt egy nagyratörő gazdasági egyezményről, ezt azonban végül az érzékeny politikai kérdések, a tiltakozás és megkerülhetetlen tabuk miatt fiókba tették, hogy onnan pont Donald Trump dobja ki 2016-os kormányra kerülése után. Az EU és az Egyesült Államok három hét alatt biztosan nem tud, és valószínűleg nem is akar egy ilyen mértékű megállapodást kötni, hiába lebeg az uniós tárgyalók feje fölött Trump kardja.
Vámolni, de minek?
Donald Trump politikai szándékait nagyon nehéz kifürkészni, mert rajta kívül lényegében senki sem tudja, hogy mivel mit is akar elérni, de még abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy ő mindig pontosan tudja, hogy mit szeretne. Ez igaz az elnökségének egyik legfontosabb lépésére, az egész világ ellen indított vámháborújára is. Trump már a nyolcvanas évek óta hangoztatja, hogy a világ nagy része lehúzza az Egyesült Államokat, ami az USA egyre nagyobb külkereskedelmi deficitjén is látszik. Trump alapvetően alakította át a Republikánus Párt szavazótáborát azzal, hogy megszólította a szabadkereskedelmi egyezmények legnagyobb kárvallottait, a deklasszálódó amerikai munkásosztályt, felkarolva az újraiparosítás misszióját.
Trump először azt ígérte, hogy vámjaival visszahozza a gyárakat, amik a kilencvenes évek óta aláírt szabadkereskedelmi egyezmények, illetve az amerikai kormány főszereplésével létrehozott, szabad áru- és tőkeáramlásra épülő gazdasági globalizáció során elhagyták Amerikát. Elméletileg erre a vámok alkalmasak lennének, mert ha drága külföldről behozni egyes termékeket, akkor elvileg jobban megéri a cégeknek azt az adott országban gyártani (erre épült az iparhelyettesítő gazdaságfejlesztési modell, ami az 1960-as években népszerű volt Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában). Azonban ahogy számos közgazdász felhívta erre a figyelmet, az amerikai fogyasztók sokkal rosszabbul járnának, ha Amerikában gyártott telefonokat, focilabdákat vagy MAGA-sapkákat kellene vásárolniuk.
A vámháború bejelentése után azonban lényegében kiderült, hogy Trump nem vámfalakkal akarja körbevenni és védeni az amerikai ipart, ahogy elsőre tűnt, hanem maga is kereskedelmi egyezményeket akar kisajtolni más országokból,
a vámok fenyegetését csak amolyan maffia stílusú üzleti tárgyalásoknál alkalmazott, térdkalácsokra veszélyes vascsőként használta.
Trump korábban azt mondta, hogy a vám a legszebb szó az angol nyelvben, és saját bevallása szerint is beleszeretett abba, mekkora hatalmat ad bármilyen tárgyalásban a vámokkal való zsarolás. Így a közvetlen kereskedelmi célokon kívül is bármilyen ügyben beveti azokat: például amiatt, hogy Kolumbia nem akarja fogadni a kitoloncolt bevándorlókat szállító repülőket, és 100 százalékos vámmal fenyegette meg az orosz olajat vásárló országokat is, mert nem megy jól a Vlagyimir Putyinnal való tárgyalás az orosz–ukrán háború lezárásáról.
Ami a szűkebben értelmezett kereskedelempolitikát illeti, Trump azt akarja elérni (már amennyire tudni lehet, mit akar elérni), hogy Kína, Japán, Indonézia, Brazília, az európai országok és még sok másik kereskedelmi partner több amerikai terméket vásároljon, ezzel csökkentve az USA külkereskedelmi hiányát. Mindez persze arra a nézetre épít, hogy az amerikai gazdaságnak rossz, hogy nagy a külkereskedelmi hiánya, és hogy csak a termékek kereskedelmében kialakuló hiány számít.
Ahogy Trump nagy áprilisi vámbejelentése után részletesebben is kifejtettük, az amerikai gazdaság a hetvenes évek végétől átalakult, a világ ipari központjából a világ pénzügyi központjává vált, míg a termelés a tőke szabad áramlásával olcsóbb országokba vándorolt. Ezzel Amerika gazdasági szerepe átalakult, de összességében nem romlott, hiszen a dollár a világ legfontosabb valutájává vált. Ez lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok olyan szinten adósodjon el, ahogy egy másik ország sem lenne képes, ebből pedig fenntartson egy akkora hadsereget, amire több másik ország együtt sem lenne képes.
Ez a folyamat viszont az egyenlőtlenségek növekedésével, az amerikai munkásosztály lecsúszásával és számos tragikus társadalmi kórtünettel járt, ez a réteg pedig Trump törzsszavazó bázisává vált. Ettől függetlenül számos közgazdász vitatkozik a Trump-féle állítással, miszerint a kereskedelmi deficit azt jelentené, hogy az Egyesült Államokat lehúzza a többi ország, vagy hogy a kereskedelmi egyensúlytalanságok kikupálása megoldaná az amerikai gazdaság problémáit.
Trump azt sosem veszi számításba, hogy míg az Egyesült Államok például tényleg több fizikai terméket vásárol a világ többi részéből, mint amennyit elad, szolgáltatásból viszont sokkal többet nyújt a világnak, mint amennyit felhasznál. Az amerikai szolgáltató szektor, amibe a pénzügyi szolgáltatásoktól az IT-termékeken át a filmiparig sok minden beletartozik, 2024-ben 293 milliárd dolláros többletet termelt. Vagyis ennyivel több pénzért nyújtott szolgáltatásokat más országoknak, mint amennyit más országok szolgáltatói nyújtottak amerikai kuncsaftoknak.
Mindez azt mutatja, hogy a 20. század végére, 21. század elejére kialakult globális, szabadpiaci gazdasági modellben az Egyesült Államok egyszerűen nem az ipari termelés központjának szerepét tölti be, így a termékexportot növelni meglehetősen nehéz. Hogy mennyire nehéz, azt Barack Obama volt amerikai elnök egyik utolsó, és végül elbukott projektje, a TTIP, vagyis a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség elnevezésű egyezmény története bizonyítja.
Akkor is nehéz volt, most még nehezebb lenne
A TTIP az Obama-kormányzat és a Juncker vezette Európai Bizottság nagyra törő projektje volt, aminek az volt a célja, hogy megerősítse az amerikai–európai gazdasági kapcsolatokat, és a kereskedelem és beruházások megkönnyítésével lényegében egy gazdasági övezetté tegye az akkor a világ GDP-jének 60 százalékát kitevő amerikai és uniós piacot.
A terv azért is elég ambiciózus volt, mert az EU és az USA közötti kereskedelmet vámok csökkentésével már nem nagyon lehetett növelni, mivel pár termékcsoportot leszámítva ezek akkor még elég alacsonyak voltak. A nagyobb kereskedelem előtt a legnagyobb akadályt az európai és amerikai szabályozások, engedélyezési, ellenőrzési eljárások közötti különbségek jelentették, ezért ahhoz, hogy mondjuk több amerikai gyógyszert vagy autót lehessen eladni az EU-ban, ezeket a szabályozásokat kellett volna összehangolni.
Az például jelentősen megkönnyítené a kereskedelmet, ha egy amerikai vegyszert vagy gyógyszert anélkül lehetne Európában árulni, hogy az az eltérő amerikai és európai szabályozási elvárásoknak is megfeleljen, mindkét piacon átesve a hosszú engedélyeztetési folyamaton. Ha a két ország szabályozói össze tudnák hangolni az elvárásaikat, akkor az európai szabályozó azt tudná mondani, hogy ha az amerikai kollégák rányomták az okét, akkor nekünk is jó lesz.
Ez viszont nagyon nehéz és kényes kérdés, mert sok tekintetben az amerikai és európai szabályozási filozófia eltér egymástól. Nagyon leegyszerűsítve például az EU-ban egy vegyi anyag addig be van tiltva, amíg ki nem derül, hogy nem ártalmas, Amerikában pedig addig engedélyezett, amíg teljesen nem bizonyított, hogy a szer káros. Ennél gyakorlatibb különbségek is vannak, az EU-ban például nem lehet állatokon tesztelni kozmetikumokat, az USA-ban igen, az EU-ban rá kell írni valamire, ha génmódosított összetevőket tartalmaz, Amerikában nem.
A TTIP nem igazán volt népszerű, az egyezmény ellen sokan tiltakoztak Európában. Különböző civil csoportok és politikusok ugyanis attól tartottak, hogy az EU engedne ezekből a környezetet, a dolgozók jogait, az emberi egészséget és biztonságot az amerikainál sokak szerint jobban védő szabályozásokból, ezzel próbálva alkudozni az amerikaiakkal. Kérdés persze, hogy mondjuk az európai tárgyalódelegációk komolyan fontolgatták-e, hogy beengedik a génmódosított alapanyagokkal teli amerikai élelmiszereket az európai piacra, annak ellenére, hogy ez a kontinensen nagyon népszerűtlen lenne, és az európai gazdáknál is kiverné a biztosítékot – vagy csak azért merült ez föl, hogy legyen miből visszakozni. De idővel az amerikai félnél is felmerült egyre több vörös vonal, amit nem voltak hajlandók átlépni, például a pénzügyi szabályozások összehangolásánál, amiben Amerika a 2008-as válság óta szigorúbb, mint Európa.
Még számos más pontja volt a tervezetnek, ami miatt az Atlanti-óceán egyik vagy másik oldalán tiltakoztak – például, hogy az egyezmény milyen jogokat adott volna multinacionális vállalatoknak, hogy jogi úton meggátolják az üzletüket korlátozó szabályozásokat –, ezek miatt a tárgyalási folyamat lelassult, majd megállt. 2016 nyarán már több európai politikus úgy látta, hogy a tárgyalások zsákutcába jutottak, a TTIP lényegében halott. Az EU akkori kereskedelmi biztosa, Cecilia Malmström ezt még tagadta 2016 szeptemberében, bő egy hónappal később viszont Donald Trump megnyerte az elnökválasztást, így sejteni lehetett, hogy az egyezménynek biztosan lőttek.
Akkor viszont talán még senki sem sejtette, hogy pont Donald Trump lesz az, aki majd nagyszabású kereskedelmi dealeket akar kicsikarni mindenkiből, többek között az Európai Unióból.
Az EU-ban viszont a TTIP kudarca után nincs nagyon meg a kedv ahhoz, hogy ismét egy ekkora horderejű egyezményről tárgyaljanak Amerikával. Ráadásul mindezt úgy, hogy erre pár hét állna rendelkezésre, az amerikai fél pedig nem annyira partnerként, inkább zsarolóként lép fel a tárgyalásokban.
Friedrich Merz német kancellár nemrég arról beszélt, most látszik, milyen jó lett volna megkötni a TTIP-t 10 éve, de ez a hajó elúszott, most nem lát esélyt hasonlóra. Igaz, a Politicónak európai döntéshozók azt mondták, szerintük ha meg is állapodtak volna az egyezményről annak idején, Trump valószínűleg azt is felmondta volna, hogy aztán ő köthessen egy új dealt a saját módszerével. Emmanuel Macron francia kormánya szintén kizártnak nevezte még áprilisban, hogy egy TTIP 2.0-ról indulhassanak tárgyalások, részben azért, mert – ahogy a Politico cikke fogalmaz – valószínűleg a francia elnöknek sem hiányzik most, hogy francia földművesek trágyával takarják be a Champs-Élysées-t.
Az a fő kérdés, hogy milyen stratégiát választ az EU
Kérdés viszont, hogy az EU mit lép majd a következő hetekben. Azt lehet tudni, hogy az Európai Bizottság delegációi eddig is próbálkoztak megállapodni Washingtonnal, ha nem is egy részletes egyezményről, inkább csak a kereskedelmi együttműködés kereteiről. Washington viszont eddig visszautasította a közeledést, mondván, nem elég, amit az EU ajánl, bár azt nem tudni, Trump kormánya pontosan mivel lenne elégedett.
Trump amúgy nemcsak más országokat, de saját csapatát is lehetetlen küldetés elé állította, amikor áprilisban 90 napot adott arra, hogy az USA minden nagy kereskedelmi partnerével új dealt kössenek. Eddig nem is sikerült sok megállapodást tető alá hozni, és a megszületett egyezmények is inkább csak mutatóba vannak. Az amerikai kormány eddig az Egyesült Királysággal és Vietnámmal kötött kereskedelmi megállapodást, valamint Kínával sikerült leütni azt, hogy majd ősszel megállapodnak, addig pedig Kína nem blokkolja a ritkaföldfémes kereskedelmét.
Ezekből kellene kiindulnunk, hogy megtudjuk, Európa mire számíthat.
A brit kormány is inkább egyfajta keretmegállapodást kötött Trumpékkal, amelyben kiegyezett egy 10 százalékos általános vámszinttel, cserébe például vámmentesen beengedi az amerikai, génmódosított növényekből készült etanolt, egy sor specifikus szektor vámszintjéről pedig majd a jövőben tárgyalnak. Ez talán járható út lehet az EU-nak, bár pont az etanol példája mutatja, hogy mi lehet egy ilyen deal buktatója: már most attól tartanak Angliában, hogy a megállapodás miatt bezárhat a legnagyobb brit bioüzemanyag gyár. A kontinensen ráadásul ez még nagyobb biznisz, az itteni gazdák pedig még jobban fenyegetve érzik magukat, mint a britek.
A szektorális megállapodások elhalasztása pedig azt jelenti, hogy az amerikai kormány jó eséllyel később majd visszatér arra, hogy miért nem engedik be a brit piacra a növekedési hormonnal kezelt amerikai marhahúst vagy a klórral tisztított csirkét. A Trump-kormányzat képviselői már akkor is arról beszéltek, milyen igazságtalanul és mondvacsinált indokokkal zárják ki a brit piacról az amerikai agrártermékeket, amikor Keir Starmer brit miniszterelnök és Donald Trump végre egymás kezébe csapott. Trump stílusát ismerve pedig egy ilyen vita miatt bármikor borulhat az eddig elért deal.
A kérdés igazából az, hogy az EU milyen stratégiát választ. Eddig azzal számoltak a brüsszeli döntéshozók, hogy Trump a végén úgyis kihátrál a fenyegetéseiből, mert azok az amerikai gazdaságot is negatívan érinthetik. Erre már egy betűszó is van az amerikai sajtóban: TACO, vagyis Trump Always Chickens Out, Trump mindig beijed, de mivel Trump nagyon hiú ember, és hozzá is eljutott már a TACO híre, ezért várhatóan most megmakacsolja magát, és augusztus elsején tényleg lép valamit. Egy ideig úgy tűnt, hogy az EU hajlandó belemenni a vámfenyegetésbe, és mindenféle drasztikus válaszlépéseket is beígért, mostanában viszont erről már nem hallani.
Egyes elemzők szerint ez azért is van, mert az EU megosztott, a több országban hatalomra került, Trumppal alapvetően szimpatizáló szélsőjobb pedig inkább a barátságos megoldások felé lökné az uniót. A magyar kormány is Brüsszelt szidja a vámfenyegetések miatt, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter például arról beszélt, az EU-nak már Trump beiktatása előtt engedményeket kellett volna tennie, csökkentenie kellett volna az amerikai termékek vámjait.
Mindez érdekes hasonlóságot mutat azzal a filozófiával, hogy Ukrajnának lényegében meg kellene adnia magát és belemennie bármilyen békébe, a magyar kormány reálpolitikája ezek szerint kereskedelmi és fegyveres konfliktusokban is az, hogy jobb, ha a gyengébb a hasát mutatja az erősebbnek.
Az mindenesetre biztos, hogy a 30 százalékos vámszint brutális lenne mind az európai, mint az amerikai gazdaságnak, és a magyar gazdaságot is várhatóan recesszióba sodorná, bármennyire is állítja az Orbán-kormány, hogy a magyar–amerikai viszony sose volt ilyen jó.
Hosszan végigtárgyalt, részletes és átfogó kereskedelmi megállapodás nélkül viszont kétféle forgatókönyv látszik kirajzolódni: vagy csak látszatmegállapodást lehet kötni, amit aztán meg lehet próbálni győzelemként eladni, vagy a maffia erőviszonyokhoz méltóan egy nagyon rossz deal is kialakulhat, ami Európának legalább annyira fájhat hosszabb távon, mint a magas vámszint.
