A NATO megszavazta, hogy a tagállamok a GDP-jük legalább 5 százalékát védelmi kiadásokra fordítják, cserébe Donald Trump megerősítette az USA elkötelezettségét a NATO mellett. Az új szabályok szerint a GDP 3,5 százalékát alapvető védelmi kiadásokra kell költeni, míg a maradék másfél százalékot kapcsolódó infrastrukturális és kibervédelmi beruházásokra – vagy gyakorlatilag bármire, amit a tagállamok szeretnének elszámoltatni. Hogyan pozicionálja magát az EU a NATO-ban, és mi az unió védelmi stratégiája a szélesebb geopolitikai mozgástérben?
Az Egyesült Államok legközelebbi ideológia szövetségeseként az Európai Unió az elmúlt 75 évet viszonylagos kényelemben élte át. Felült az amerikai neoliberalizmus vonatára, és csak élvezte a tájat, barátkozott a többi utassal, moralizálgatott.
Az európai filozófia már pár száz évvel korábban megszülte a politikatudomány egyik alaptézisét, miszerint bármiféle államszintű politikai csoportosulás alapköve az erőszak feletti monopólium, magyarul egy ütős hadsereg. Az USA és EU közötti ideológia elvközösség és gazdasági érdekcsoportosulás mögött pedig peckesen, vigyázzba vágva állt az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO. A hidegháborúban orosz ellenpólusként létrehozott katonai szervezet potenciális funkcionalitásán túl az USA hatalomfölényének proxyjaként és dominanciájának jelképeként is erőteljes szerepet játszott. Ennek megfelelően a NATO eddigi 20 főparancsnokából (SACEUR) kerek 20-an voltak amerikaiak és a pénzügyi terhek túlnyomó többségét is az amerikaiak fizették. Ez azonban változni látszik.
Megváltozott a vasúti rend
Mindeközben Kína vonata felgyorsult és a mérhetetlen mennyiségű szénlapátolás miatt szép lassan fel is tűnt a visszapillantó tükörben. A globális geopolitikai világrend változása világos. Az utolsó téma, amiben még a politikailag végletesen polarizált Washingtonban is mély egyetértés van a pártok között az, hogy az USA hegemóniája véget ért a kínai kihívó nemzetközi előrenyomulásával.
Hirtelen az amerikai masiniszta – aki eddig Kínából importálta a szenet – dühödten rákiáltott az európai kalauzra, hogy mars beállni lapátolni. Münchenben J. D. Vance „nyugtalanságról” és „transzatlanti feszültségről” beszélt, nyíltan kritikus hangneme megrázta Európát, ami a közös értékek megsértéseként értelmezte a beszédet, tovább táplálva a transzatlanti szakadékról szóló narratívát. Az Európa szomszédját megtámadó agresszorról alig néhány szót szólt az amerikai alelnök, miközben Európának nyilvánvalóan ez volt a legfontosabb téma.
Mára viszonylag egyértelművé vált, hogy a második világháború óta tartó liberális világrend leköszönőben van, csak a nyers nagyhatalmi önérdekérvényesítés marad az elkövetkező időszakra.
Az USA de facto hegemóniájának megszűnésével a nemzetközi színtér a multipolarizmus modelljére vált, ahol különböző stratégiákkal a geopolitikai entitások önálló pólus létesítésére, az azon belüli hatalommegosztás megszilárdítására, esetleg opportunista módon ide-odacsapódással helyezik el magukat a szövetségek rendszerében. Az Egyesült Államok kemény munkára és migrációra alapozott mélymúltjának szertefoszlásával az egyre inkább techoligarchák által irányított monopólium-kapitalista rendszer versenyzik Kína ezeréves birodalom gondolatához való visszatérésével.
Válaszút előtt Európa
Európa úgy megdöbbent az amerikai masiniszta hangnemén, hogy mély gondolkodásba zuhant. Most akkor hogy is van az, hogy Amerika eddig óriási pénzeket realizált a Kínával való kereskedésen, de számára megtiltaná ugyanezt? Hiszen neki nem akkora fenyegetettség Kína, sőt akár gazdaságilag előnyös is lehet – biztos kell azon a vonaton is kalauz. Ha már itt tartunk, miért ne lehetne neki is saját vonata, autonóm, szuverén, hisz Európa is képes önálló geopolitikai pólusként fellépni, minden képessége adott hozzá. Vagy mégsem? Azt mindenesetre érdemes lehet megfontolni, hogy szénlapátolási képességeit felfejleszti bárhogy fújjon is a jövő szele.
Az unió védelmi költés téren lényegesen elmaradt Amerikától a kezdeti 50-50 százalékos tehermegosztási alapvetéstől. A ’90-es évek végére a költés 2/3-át az USA szolgáltatta, amely arány 2014-re ¾-re torzult fenntarthatósági kérdéseket felvetve a katonai szövetség jövőjét illetően. A Krím félsziget 2014-es elfoglalását követően a Walesi Megállapodásban a NATO-tagállamok 2024-re az éves GDP minimum 2 százalékos összegének hadi kiadásokra fordításáról állapodtak meg Obama sürgetésére. A célt az országok kétharmadának sikerült elérni, különösen Európa keleti szárnya kezdett komoly fegyverkezésbe a közvetlen fenyegetettség hatására.
Az EU tagállamok együttes éves védelmi kiadása 2024-ben 326 milliárd euró volt, az EU GDP-jének 1,9 százaléka. Ez az elmúlt 5 évben átlagosan 12 százalékos évesített tempóban nőtt, folyamatosan gyorsuló ütemben, ami bíztató abban a tekintetben, hogy 10 éven belül a kontinens felzárkózhat Amerikához. Mára a beruházások összege elérte az összes védelmi kiadás 30 százalékát a korábbi 20 százalékos szintről, igaz, a beruházások 90 százaléka felszerelés beszerzés, míg a K+F tevékenység mindössze 10 százalékot tesz ki. Ez az arány javítandó a technológiai versenyképesség érdekében.
Az EU tagállami költségvetések összege 2024-ben 8500 milliárd euró volt, a GDP 49 százaléka. Ennek a másfél százaléka 127,5 milliárd euró. Az új EU-s adósságfék szabályozás szerint ez lehet a felső határa az egyensúlyi költségvetéseken túli katonai kiadásoknak, ami 39 százalékos növekedési potenciált jelent 2024-hez képest. Az európai védelmi felkészülés vonata elindult.
Ha békét akarsz, készülj háborúra!
A Franciaország és az Egyesült Királyság által aláírt 1998-as Saint Malo-i megállapodás kinyilatkoztatta, hogy az Európai Uniónak autonóm védelmi képességekkel kell rendelkeznie. Az 1999-es ESDP és utódja, a 2009-es CSDP intézményesítette az EU közös, NATO-tól elkülönült, de azt kiegészíteni hivatott hadi kapacitásait. Az amerikai érdekek védelmének céljából az ezredforduló környékén került megállapításra a 3D elv, miszerint az EU védelmi fejlesztései esetében nem léphet fel
- duplikáció (felesleges kiadásnövelő technológiai és intézményi duplázás),
- decoupling (a NATO-ról való leválás) és
- diszkrimináció (a nem EU-tagállam NATO-tagokkal szembeni diszkrimináció).
A 3D-elv a Trump-korszak előtti világrendben megállta a helyét és a korszakhoz illő volt, mára azonban egy új korszak köszöntött be, ami a nemzeti érdekek által diktált preferenciákat nyomja előtérbe. Az EU-nak saját lábra kell állnia hadipari technológia és gyártás terén.
2025 során a világháborúk óta nem látott csúcsra hágott a háborúk száma a világban. A geopolitikai feszültségek tapinthatók, a nemzetközi helyzet fokozódik. Márpedig a biztonság garantálására a legjobb védekezés az elrettentés. Ahogy a római mondás tartja: ha békét akarsz, készülj háborúra!
No, de ki lesz az új mozdonyvezető?
Ahogy diplomáciai körökben mondani szokás, az orosz politika Putyin bal és jobb füle között helyezkedik el, az EU döntéshozatala azonban demokratikus berendezkedése miatt lassabb és kevésbé hatékony. A vezetés minden vállalkozás kulcsa, és a transzatlanti kapcsolatok sorvadásával az európai védelmi uniónak vezető(k)re van szüksége.
Ez igencsak kapóra jön Európa kialakulóban lévő vezetésének, a hajlandók és képesek koalíciójának, mely az ukrajnai háború kapcsán ébredő erőként jelentkezett. Emmanuel Macron, Friedrich Merz, Keir Starmer és Donald Tusk négyese a skandináv és román szövetségesekkel kiegészülve jelentős nemzetközi szereplőt képvisel. Ez a csoport alkalmasnak tűnik a kihívásra, hogy Európa „többsebességes” vonatán mozdonyvezetői szerepet vállaljon.
Minden kapcsolat alapja a bizalom. Ha van egy rossz precedens, az ember hajlamos fenntartásokkal fordulni a másikhoz, nem hinni neki. Az európai vezetők benyomása a Trump-adminisztráció eddigi működése során az, hogy Amerikára nem lehet számítani. Ez alapján kulcsfontosságú az EU számára megteremteni az önállóságot, miközben a globális politika színpadán előadni, hogy Európa aláveti magát a hiú amerikai vezetésnek. Ahogy az USA figyelme a Csendes-óceán felé fordul, az ismert transzatlanti kapcsolatnak vége szakad és az új többpólusú világrendben a katonai képesség és nyers kényszerítő erő döntő szerepet kap; akinek nincs védelmi kapacitása, az nem lesz játékos.
A hit nem stratégia
Az uniós vezetők számára meghökkentő lehet, hogy az Egyesült Államok vezetése alárendelt szerepben gondol Európára. Hiszen Kína fenyegetésével Amerika csak az EU támogatásával tarthatja meg domináns pozícióját, nélküle biztosan elveszti azt. Az USA általi figyelmeztetés a Kínával való kapcsolat nehézségeire – miszerint nyereséges, de idővel csapda – a saját tapasztalatukat tükrözi egy más világrendben, azonban Amerika és Európa jól felfogott érdeke Kínával kapcsolatban drasztikusan eltérhet. Az EU Amerikára utaltsága rohamosan csökken és autonóm nagyhatalomként szuverén külpolitikát folytathat, az Egyesült Államoktól függetlenül, rengeteg alternatíva közül választva. Az EU kereskedelmi, technológiai és beruházási téren sincs Amerikára utalva, de Kínára sem. Védelmi fejlesztés téren például Japán és Dél-Korea világvezető ipara is szívesen fűzné szorosabbra az unióval való integrációját.
Ebben a helyzetben Amerika logikus stratégiája Európa kedvében járni, nem pedig fenyegetőzni és büntetni. Az USA-nak szövetségeket kellene megszilárdítania, ehelyett azonban arra kényszeríti az országokat, hogy válasszanak oldalt ráadásul a vámpolitika kontraproduktív, ugyanis az országok egyre inkább Kínát választják. Amerika nyers nagyhatalmi érdekérvényesítésével a múltbeli elvközösségtől függetlenül, pusztán tranzakcionista érdekalapon is stratégiai hibát vét, potenciálisan végzeteset.
Az idők minden kétséget kizáróan változnak. Ahogy Olaf Scholz német kancellár Zeitenwende néven elhíresült beszédében kinyilatkoztatta, Németország 100 milliárd euró értékű költségvetésen kívüli hadipari költekezését, Franciaország és Lengyelország is bejelentette, hogy az EU vezető hadseregét kívánják felállítani. Ahogy az államok felfegyverkeznek és szítják a feszültséget, csupán egy szikra kell ahhoz, hogy egy világméretű konfliktus begyulladjon, hiszen az emberi természet végzi a dolgát.
Egy biztos: lehet hinni abban, hogy nem következik háború, de a hit nem stratégia.
A cikk a Telex és a Hold Alapkezelő közötti szponzorált tartalmi együttműködés része.
