Bizony szép számmal vannak olyan könyvek, amelyek a megírásuk és megjelenésük idején valamiért nem kerültek reflektorfénybe és elsikkadtak, majd aztán évek vagy akár évtizedek után valóságos kultstátuszba jutottak, és itt nem csak az olyan igazán extrém esetekre gondolok, mint például Franz Kafkáé, hanem az olyanokra is, mint a most bemutatandó alkotás. Hiszen a 2000-ben még pályakezdő Helen DeWitt Az utolsó szamuráj című regénye (melynek semmi köze a nagy sikerű Tom Cruise-filmhez) már eleve nehezen jelent meg, majd nem is fogyott túl jól, ráadásul a korabeli kritika is meglehetősen vegyesen fogadta. Aztán eltelt másfél évtized, és a mérvadó Granta magazin már azt is kijelentette, hogy ez a mű egyenesen az évszázad legjobbja, ami világszerte óriási hájpot generált, mely révén végül megjelent a magyar fordítás is.
De vajon tényleg ilyen jó könyv Az utolsó szamuráj? És egyáltalán: miben áll viszonylag későn jött sikerének titka? Nos, mindenekelőtt abban, hogy DeWitt regénye valami egészen különlegeset kínál: egyszerre intellektuális kihívást és mélyen emberi történetet. A mű középpontjában egy különös anya-fiú kapcsolat áll, amelyben a nő a tudás, a nyelvek, a művészetek és a kultúra világába tereli gyermekét, mintegy saját eszményített világképét próbálva rákényszeríteni – vagy inkább ráörökíteni – a fiúra. A nevelés eszköze nem pusztán a könyvek vagy a tanulás, hanem Kuroszava A hét szamuráj című filmje is, amely a fiúnak hamarosan nemcsak szórakozás, hanem szellemi és erkölcsi iránytű lesz.
Az utolsó szamuráj egyik legnagyobb erénye, hogy képes megmutatni, miként válik a tudás megszerzése egyfajta kalanddá, a felnövés drámájává, miközben az olvasó is részesévé válik ennek a szenvedélynek.
A regény humora, játékossága és nyelvi gazdagsága sodró élményt teremt, amely bizonyos mértékben indokolhatja a kultstátuszt.
Hogy néz ki ez a gyakorlatban?
Ahogy a mű kezdődik, az csalóka módon egy könnyen olvasható, enyhén austeres történetet sejtet. Egy rövid sztorit olvashatunk az (egyik) elbeszélő apjáról, aki tizenöt éves csodagyerekként azonnal teljes ösztöndíjat kap a Harvard Egyetemre, de mélyen hívő apja arra kéri, hogy adjon a hitnek is egy esélyt az ateizmussal szemben, és jelentkezzen egy hitéleti főiskolára, és ha ez nem jönne be, még mindig ott a Harvard és a világi karrier. Hősünk jó fiúként belemegy, ám némi nem várt fordulat után (nem lövöm le a poént) az élete gyökeresen megváltozik, ami elvezet a tulajdonképpeni regény kezdetéhez.
„Az apja eleinte nem akarta elengedni, de ő három-négy kérőt is visszautasított, és rászokott, hogy kivitt egy lovat, és kétméteres kerítéseket ugratott át, és amikor eltört a karja meg a kulcscsontja, az apja azt mondta, hogy inkább elengedi, még mielőtt valamelyik ló megsérül.”
A mű első felének narrátora a fent említett egykori csodagyerek lánya, a nem kevésbé zseniális képességekkel rendelkező Sibylla, aki a teljesség igénye nélkül beszél legalább tucatnyi, sokszor nagyon is egzotikus nyelvet, de a lehető legmélyebben ismeri gyakorlatilag az összes művészetet, és akkor sincs bajban, ha a téma az aerodinamika, a csillagászat vagy a kvantumfizika. Ha a kedves olvasó azt gondolná, hogy ez a nő hihetetlenül okos, vajon mit szól a már régóta Londonban élő és magát érthetetlen módon gépírásból fenntartó amerikai nő mindössze ötéves fiához, Ludóhoz, aki ekkorra már szintén egy fél tucat nyelvet ismer, de emellett otthon van az elvont matematikában, a fizikában vagy a filozófiában? Hát elképed, mást nem is tehet.
Maga a történet (bár jelen esetben nem igazán beszélhetünk egyetlen jól körülírható történetről) csak lassan bontakozik ki, hiszen első ránézésre az egész szöveg inkább lazán egymáshoz kapcsolódó és sokszor érthetetlennek vagy feleslegesnek tűnő darabkák halmazának látszik, melyet a különc anya és nem mindennapi gyermeke közötti kapocs köt össze. Így szép lassan megismerjük ennek a furcsa párosnak az életét, amely vagy abból áll, hogy miközben Sibylla megpróbál dolgozni (például legépelni egy uszkártenyésztésről vagy az aranyhalak tartásáról szóló több évtizedes magazint), Ludo a legkülönfélébb kérdésekkel nyaggatja a japán igeragozás vagy a különféle ógörög fordítások összehasonlítása kapcsán, vagy abból, hogy mivel nincs pénzük fűtésre, a londoni metrón utazgatnak, hogy legalább melegben legyenek. Egy ilyen fiúra azonban természetesen mindenki azonnal felfigyel.
Egyértelműen itt, az első felében tűnik nagyon furcsának ez a regény, és itt érthető meg igazán, hogy miért jelent meg olyan nehezen, és kapott eleinte vegyes kritikákat. Ugyanis ha Ludo kérdez valamit, mondjuk, a japán nyelvtanról vagy az ógörög fordításokról, akkor ez úgy néz ki, hogy édesanyja válasza hosszú oldalakon keresztül kígyózik görög, illetve japán írással, hosszadalmas és rendkívül részletes magyarázatokkal – aztán hogy ezt érti-e az olvasó, és izgalmasnak tartja-e, senkit nem érdekel. És az ilyenekből rengeteg van. De szerencsére ezeket gyakran megszakítja Sibylla családjának olvasmányos története, valamint néhány vicces jelenet, melyekben általában a metró megrökönyödött utasai kéretlen tanácsokkal kívánják ellátni a nőt gyermeknevelés terén.
Sokszor idegtépő alkotás, de ez adja a varázsát
Éppen ezért volt tökéletes döntés az, hogy a mű második részében az immár tizenegy éves fiú mesél, mégpedig arról az egyetlen fontos kérdésről, melyről fogalma sincs, nevezetesen hogy ki lehet az édesapja. Ez ugyanis egy olyan téma, amelyről Sibylla semmit sem akar mondani.
„Szorabzsi azt gondolta: Milyen szörnyű! Tegyük fel, hogy a fiú matematikai zseni, aki egy matematika nélküli társadalomba született. Nem vette a fáradságot, hogy megtanulja a nyelvet, de volt egy olyan sanda gyanúja, hogy négynél tovább nem lehet számolni benne. Képzeljük el, hogy egy matematikai zseni olyan nyelvbe születik, ahol úgy számolnak, hogy egy sült hangya, két sült hangya, három sült hangya, négy sült hangya, sok sült hangya, sok-sok sült hangya, sok-sok-sok… A gondolat túl ijesztő volt, hogy tovább merengjen rajta.”
Ludo narrációja új lendületet ad a könyvnek: a sokszor nyomasztóan enciklopédikus tudásanyag helyét átveszi a gyermeki kíváncsiság, a kutatás izgalma, a nyomozás logikája. A fiú elhatározza, hogy megtalálja apját, és ehhez saját szabályrendszert, szinte tudományos módszertant állít fel, amelyben a nyelvi és matematikai ismeretei mellett helyet kap a képzelet és a vágy teremtő ereje is. Az olvasó így egy különös, egyszerre detektívtörténetre és fejlődésregényre emlékeztető szálba kerül, amely jóval közvetlenebb és érzelmesebb, mint az első rész intellektuális túlfűtöttsége.
Ám itt mutatkozik meg Az utolsó szamuráj egyik legnagyobb ellentmondása is. Mert bár Ludo keresése valóban emberi és átélhető, a szöveg sokszor mégis elveszik a szerző ambícióiban: az apafigurák sorra történő felbukkanása és kiértékelése egy idő után repetitívvé válik, és mintha DeWitt sem tudná, pontosan meddig kellene elvinni ezt a játékot.
A könyv végére ezért a korai részek lendülete érezhetően megkopik, a túlzsúfolt anyag pedig újra magára húzza a regény súlyát.
Mindez azonban nem változtat azon, hogy DeWitt műve egyedülálló vállalkozás: ritkán találkozunk olyan regénnyel, amely ennyire bátran kísérletezik a nyelvvel, az enciklopédikus tudással és a narratív formákkal, miközben mégis képes megőrizni a személyes történet intimitását. Az utolsó szamuráj nem hibátlan, sőt sokszor kifejezetten idegtépő, de éppen ez adja varázsát: képes a maga módján visszaadni valamit abból a tapasztalatból, hogy a tudás és a megértés sosem lineáris, sosem könnyű, hanem mindig töredékes, fárasztó és mégis felemelő kaland.
És hogy szerintem akkor ez az évszázad regénye? A válasz az egyértelmű nem (persze alapból butaságnak tűnik egy ilyesféle felvetés), de attól még egy igazán egyedi könyvhöz lehet szerencséje annak, aki kézbe veszi ezt az alkotást.
Helen DeWitt: Az utolsó szamuráj
Fordította: Pék Zoltán
Park, 2025, 6500 Ft
