Úgy látszik, hogy a világon egyre több a gonosz és a rossz. Ez a magyarázata annak, hogy visszafogottabb a pacifista éned?
Igen, így van. Könnyebb volt pacifistának lenni abban az időben, amikor megtagadtam a sorkatonai szolgálatot. Pacifistának lenni annyit jelentett, hogy például nem lőnék azokra, akik most a családom szlovák tagjai lettek. Vagy egy jó barátomra a néhai NDK-ból vagy más kelet-európai országból. Nem bánom, hogy megtagadtam a katonai szolgálatot, büszke vagyok rá, hogy akkor megtettem. Akkoriban így volt, nem volt más erkölcsileg elfogadható megoldás.
Egyetértesz a cölibátussal?
Igen. Ha nem is bűnös dolog, de állatias, még a szakrális házasságon belüli nemiség is, és hogy azok, akik fölöttünk, halandó bűnösök fölött állnak, akik az Alter Christus, ahogy a papokat hívják, nem csinálnak ilyesmit, szerintem helyénvaló. Más érzés úrvacsorát venni egy szent embertől in persona Christ, mint például egy házasságtörőtől, amilyen én vagyok – és itt nem akarok túl közönséges kifejezést használni, ezért használom a svéd „horkarl” kifejezést.
A cölibátus védelmet és oltalmat nyújt az olyan embereknek is, aki felfedezik a saját szexuális másságukat, és nem akarják vagy nem tudják kiélni. A homoszexualitásnak nincs nagyobb jelentősége, mint bármi másnak, ami a felnőttek életéhez tartozik, mindegy, mi okoz gyönyört, ha azt a szeretet és gondoskodás veszi körül egy monogám kapcsolatban. A legjobb mindez a jogilag kötelező kereteken, a házasságon belül – ilyen kereteken belül csináljon mindenki, amit akar, ostorozzanak, öltözzenek ki orvosnak és ápolónőnek, vagy csókolgassák a cipőket, vagy bármit, ami nemi vágyat ébreszt bennük. Ez az egész komédia eléggé nevetséges, de sokkal rosszabb például a pedofil nemi vágy, ez tragédia tiszta formában.
A gyerekek ellen elkövetett szexuális abúzus egyáltalán nem elfogadható. A gyermekkor tiszta és szent ország. Gyermekkorunkban vagyunk legközelebb Istenhez. És csak később lesz úrrá szegény halandón a fájdalmas pedofil vágy. Ennél nehezebb kereszttel nem lehet embert sújtani, és a cölibátus például egy ilyen embernek védelmet és bátorságot nyújt. Ez is mellette szól. A gyengeséget a cölibátus erővé változtatja, azt hiszem.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a cölibátus önmagában nem akadálya az erőszakos cselekményeknek, mint ahogy nem is erősíti a pedofil vágyat, gondolom. A cölibátus miatt természetesen senki nem „születhet” papnak, a protestáns országokban sokáig az volt a szokás, hogy a pap fiából pap lett, a fiú az apja nyomdokaiba lépett, és ez ahhoz vezetett, hogy a papság egyre jobban eltávolodott a néptől. Ezt is érdemes megemlíteni.
Milyen reformokra van szüksége az Egyháznak?
Az úrvacsorát az elváltak és a homoszexuálisok előtt is meg kell nyitni. És még azt sem értem meg, hogy a nők miért nem lehetnek papok – de a cölibátusnak a női és a férfi papokra is érvényesnek kell lennie. Hiány van papokból, és ha választani kell a cölibátus felszámolása és a női papok felszentelése között, akkor úgy gondolom, hogy az utóbbit kellene választani.
Az egyháznak megvannak a szakrális és profán hagyományai. És az emberi hagyománynak még emberibbnek kellene lennie. De meg kell adni, hogy a katolikus egyház erőssége az ellenállása a divatos és gyors változásokkal szemben. Valaki úgy fogalmazott, hogy ötszáz év nem hosszú idő a katolikus egyház életében. És ez jó. A protestáns egyházak többek között azzal tették magukat tönkre, hogy újítani akartak, időszerűvé tenni az egyházat. Érdemes megjegyezni: a protestáns országokból és területekből gyakorlatilag agnosztikus és ateista országok lettek, ahol az egyház a ceremóniamester, mert ceremóniára minden közösségnek szüksége van – bizonyos alkalmakkor. A katolikus országokban a hit erősen él. Vegyük csak a protestáns Csehország és a katolikus Szlovákia közti különbséget. Csehország, ahogy Norvégia is, ateista ország lett, a szlovák társadalmat a keresztény hit szövi át, akárcsak az osztrákot. Szlovákia szomszédságában, az osztrák Hainburgban lakom, ahol minden második személyautóban rózsafüzér lóg a visszapillantó tükrön. És minden vasárnap tele van a templom. Vagy vegyük az íreket. Talán nem véletlen, hogy az általam legtöbbre tartott írók osztrákok és írek, vagy zsidó családból származnak.
Természetesen jó is, és rossz is, hogy a katolikus egyház ennyire kötődik a hagyományokhoz, de ez inkább erősség, nem pedig gyengeség, például a protestáns egyházzal ellentétben, amely alkalmazkodó, sodródik az árral, míg végül felszámolja önmagát.
A hagyomány nem azt jelenti, hogy minden maradjon a régiben, a hagyomány újítást kíván. Újítás nélkül kihal a hagyomány.
Fontos a hagyomány a hit szempontjából?
Igen, döntő jelentősége van. A hagyomány tartja fenn a hitet. Hihetetlenül jó érzés a hosszú, folytonos hagyományra gondolni, visszatérni a bibliai Péterre, a kősziklára, melynek egy apró kis töredékei vagyunk. Ellentétben egy olyan hagyománnyal, amely Lutherig nyúlik vissza: szétverték a norvég függetlenséget, a norvég nyelvet, a templomok műkincseit, mindezt a reformáció hozta magával.
És képzeljük el a Péter előtti kort, és menjünk vissza minden idők legnagyobb lázadójáig, legnagyobb szabadgondolkodójáig, ahogyan Ivar Mortensson Egnund pap, anarchista, nyelvész és fordító Jézust nevezte.
Ugyanakkor világos, hogy egy hagyománynak, egy élő intézménynek változnia kell, ahogy már említettem. Ezért hagyomány, nem pedig múzeumi tárgy.
Eskil Skjeldal: A hit misztériuma – Interjú Jon Fosséval
Fordította: A. Dobos Éva
Kalligram, 2025, 4500 Ft
