Lehet, hogy az írók óriások vállán állnak, de legalább ennyire óriások háta mögött is. Meg akarod írni például azt az egzisztenciális világbizonytalanságot, ami benned van, ami csak a tiéd, amit csak te érzel úgy, ahogy. Elhatározod, hogy nehéz lélegzetű erdőket írsz köré, rothadó indusztriális épületeket, vak betonüregeket, elhagyott gyárakat hámló vakolattal, ám a szerkesztőd csak a fejét csóválja, hogy ezt Bodor Ádám már megírta. Erre dobod az egészet, hosszú mondatokkal kezdesz operálni, mert úgy érzed, ezek a semmi szélén táncoló mondatanakondák tükrözik legjobban a létezéshez való viszonyodat, de akkor meg azzal jön, hogy ez olyan krasznahorkais. Mintha mindent mindenhogy megírtak volna előtted már, egy részét ráadásul jobban, mint te tennéd.
Néha nem marad más út, mint megsérteni az irodalom fiktív határait, portyázni kicsit a zsánerek birodalmában, elragadni, ami felhasználható.
A krimi műfaja pedig szinte kínálja magát – hisz végtére is mi másról szól a detektívregény, mint a legalapvetőbb egzisztenciális kérdésekről? Életről, halálról, bűnről és bűnhődésről. Arról, hogy a válaszokat keresni kell, és nem ott, ahol mindenki szerint vannak, hanem titkos zsebekben és ijesztő sötét zugokban – bizonyos értelemben ez is egy lehetséges definíciója az irodalomnak. Ilyen értelemben a krimi és a szépirodalom násza logikus, nem csoda, ha sokaknak eszébe jutott már onnan meríteni. Csabai László, Láng Zsolt, Szöllősi Mátyás (csak hogy a frissebb példákat említsem) is beépített valamit regényébe a krimikből, hol egyértelmű műfaji jegyeket, hol csak dramaturgiai eszközöket. Ha mást nem is értek el ezzel, mint hogy némi lendületet csempésztek a prózába, akkor is megérte. Szóval ez a határ rendesen meg van sértve már, annyira meg van sértve, hogy az már a határcölöpök áthelyezésének is tekinthető. De vannak még fehér foltok, fel nem térképezett tengeröblök. Bognár Péter oda hajózik. Mert hajózni kell.
Itt van ez az Oktáv, a polgárőr, aki egy kies magyar községben őrzi a... hát, a polgárokat éppen nem, mert azok nem nagyon vannak. Mondjuk úgy, hogy a rendet. Árgus szemmel figyeli, ki hová pakolja a hulladékot, az építkezésből visszamaradt sittet, aztán eltünteti-e időben, mert ha nem, akkor a saját maga által magára ruházott tekintély minden súlyával ránehezedik az elkövetőre. Aztán egyszer csak megtörténik, ami a krimikben meg szokott történni: egy brutális, csonkolással egybekötött gyilkosság, Oktáv pedig azon kapja magát, hogy nála nagyobb dolgok örvénylenek körülötte. Ez a Hajózni kell, élni nem kell – az első Oktáv-regény – kiindulópontja.
Itt jegyezném meg: engem nagyon tud idegesíteni, ha valami elmaszatolja a fúziós krimiben a krimivonalat. Szerintem minden zsáner tiszteletre méltó műfaj, aminek megvannak a maga szabályai, ezeket pedig nyomós ok nélkül nem illik ignorálni. A detektívregényben például legyen detektív (ha amatőr is), legyen bűncselekmény (kellő súlyú), és legyen felismerhető nyomozati munka – merüljenek fel kérdések üggyel kapcsolatban, mégpedig olyan kérdések, amelyek intellektuális úton megválaszolhatóak. Ha ezek elmaradnak, akkor a krimielemek csak céltalan girlandok a regény karácsonyfáján, ami bizony az olvasó átverése. No most Bognár regénye ilyen értelemben konvencionális fúziós krimi: a gyilkosságnak van elkövetője, akinek személyére vonatkozóan az olvasó hipotéziseket állíthat fel, és a végén le is ellenőrizheti ezeket. Oktáv pedig tagadhatatlanul nyomozó, aki nyomoz – még ha a maga módján is. Mert kvázi az egyetlen, ami kiemeli a fúziós krimik tömegéből ezt a könyvet, az épp az alkalmi detektív figurája. Vagy pontosabban: a nyelv, amin az elbeszélő, Oktáv megszólal.
És ez a nyelv zseniális. Polgárőrünkről tudni kell, hogy bele van csavarodva az ókori szövegekbe, sokat elmélkedik egykori feleségén, és mellesleg nem kicsit kényszeres – talán nem állok messze az igazságtól, ha egy már-már patologikus OCD-t vélek felfedezni benne. Az ilyen szomszédok szoktak átkopogni este tizenegykor, mert szerintük hangosan húztunk arrébb egy széket, vagy úgy tettük ki a kukát, hogy az két centivel belóg az ő territóriumába. Kellemetlen ember, mondjuk rá, ha jókedvünkben vagyunk – ha nem, akkor sokkal durvábbakat. Bognár pedig pontosan eltalálja a hangot, amiben Oktáv figurájának minden komikuma és tragikuma képes megjelenni. Engem amúgy is lenyűgöz, ha egy író úgy tud írni, mintha nem is ő írna – ez szerintem a nyelvvel való legózás magasiskolája –, Bognár pedig ezt tökéletesen műveli. Elbeszélőjének kényszeressége olyan termékeny instabilitást kölcsönöz a szövegnek, hogy az olvasó folyamatosan azt érzi: na most, na most fog kibillenni... aztán nem billen ki. Vagy kibillen. Mikor hogy.
Az első kötetben tehát a nyelv teremti meg a bizonytalanság terét, a krimiszál pedig a biztos mankó, amire az olvasó támaszkodhat. A második kötet – „Minél kevesebb karácsonyt” – viszont fogja ezt a biztos mankót, és kirúgja a hónunk alól. Hisz eddig legalább abban hihettünk, hogy Oktáv ugyan olyan, amilyen, de végtére is: nyomoz, ezzel pedig kitölti a fúziós krimiben neki szánt teret. Most viszont azt tapasztaljuk, hogy mintha fellázadna szerepe ellen. Bűneset itt is van, a maga nemében nem kevésbé szörnyű, mint az előző. Az olvasó itt is felállíthatja az elkövetőre vonatkozó hipotéziseit, és ellenőrizheti azok helytállóságát. Azonban azzal szembesül, hogy ezúttal mintha Oktáv a másik oldalon játszana. Mintha kedvenc polgárőre (akit talán meg is szeretett, bizonyos megszorításokkal) nem vele együtt nyomozna, hanem ellene – mintha saját előfeltevéseit (kényszerképzeteit?) akarná ráerőltetni tágabb környezetére, amibe az olvasó is beleértendő, de talán még az író is. Ez már egyértelműen a zsáner szabályainak felrúgása – vagy hogy szebben mondjam, kreatív újraértelmezése. Határsértés a négyzeten. Adja magát, hogy ezek után a „határsértés a köbön” aktusa következzék.
Naná, hogy az következik. Ha a második kötet a fúziós krimi műfaját fordítja ki, a harmadik kötet – Elmész, visszajössz, sose halsz meg – a szépirodalmat magát. Már az elbeszélő személyén tetten érhető a drasztikus változás, hisz nem Oktáv beszél, hanem bizonyos Bognár Péter, az író, aki az első könyvben is szerepet kapott, de még csak a periférián, a másodikban pedig afféle másod-főszereplőként. De amíg az a Bognár Péter egy fikciós térben mozgott, addig ez a Bognár Péter látszólag „igazi”, aki megírt két Oktáv-regényt, és most épp a harmadikkal küzd, de mit ad Isten, megint történik egy gyilkosság, amivel ráadásul őt gyanúsítják. Nyilván a rutinos olvasó tudja, az irodalomban nincs olyan, hogy „igazi”, csak olyan van, hogy „meta” – de azért az illúzió kvázi tökéletes. Két etapon keresztül felépítettek nekünk nyelvi és egyéb irodalmi eszközökkel egy paravánt, egy Patyomkin-falut, és most alávaló módon belöknek minket mögé. Két etapon keresztül sikeresen győzködtek, hogy legalábbis ideiglenesen függesszük fel a szkepszisünket, és higgyük el: Oktáv létezik, aztán egy laza csuklómozdulattal lenullázták ezt a hitet. És mit kapunk helyette? Fájdalmas kérdéseket a regényírás nehézségeiről, és arról, milyen kozmikus felelőssége van az íróknak az általa teremtett figurák felé.
És ami a slusszpoén: hogy Bognár regényében táncra perdül Krasznahorkai is. Mintha tudná, hogy Nobelt fog nyerni.
A harmadik kötetben fel van vetve (és egyben el van vetve – sajnos), hogy ez egy nyolcrészesre tervezett sorozat. Ez a lehetőség pedig engem iszonyatosan felvillanyoz. Mert hová lehet ezt tovább hatványozni? Mit fordíthat ki még Bognár, ha az imént fordította ki a komplett kortárs irodalmat? A következő az lesz, hogy az olvasó sem létezik? Nem vagyok én, aki ezt a recenziót gépelem, vagy nem úgy vagyok, mint ahogy hittem? Az érdekes lenne. És az van, hogy szerintem Bognár azt is meg tudná írni.
Bognár Péter: Hajózni kell, élni nem kell
Magvető, 2022, 3499 Ft
Bognár Péter: Minél kevesebb karácsonyt
Magvető, 2023, 4499 Ft
Bognár Péter: Elmész, visszajössz, sose halsz meg
Magvető, 2025, 5499 Ft
