A most bemutatandó könyv szerzője, Hartay Csaba egy kimondottan sokoldalú alkotó, akit így sokan és sokfelől ismerhetnek. Vannak, akik az online térből, a Viharsarki Kattintós néven futó oldal agytrösztjeként, aki olyan egészen elszállt nyelvi poénokkal és a közéleti aktualitásoktól sem mentes humorbonbonokkal szórakoztatja a nagyérdeműt, amelyeken sokszor nehéz nem könnyesre röhögni magunkat. Vannak olyanok, akik a próza felől, hiszen szép számmal jelentek már meg szintén csak a humorra, a nosztalgiára, a feledhetetlen karakterekre és történetekre építő könyvei (regények és agymenések egyaránt). És bizony vannak olyanok is, akik a líra felől ismerik leginkább, hiszen a szarvasi szerző eredendően költő. Személyes véleményem szerint Hartay ebben a műfajban a legjobb, így nagyon örültem annak, amikor kiderült, hogy az új kötete is verses lesz, amit a nemrégiben alapított, Simon Márton által fémjelzett Okapi Press kiadó jelentetett meg.
Egy vékonyka kötet az emlékezésről és felejtésről
Hartay Csaba új kötete egy igazán érdekes darab, hiszen a Nehéz beszélni az északi táborról nemcsak címében idézi meg a hallgatás és az emlékezés dilemmáját, hanem minden versében érzékelteti azt a feszültséget, amely a múlt és a jelen, a távolodás és a maradás között feszül. A kötet központi és folyamatosan visszatérő prózaverses ciklusa, a Csonthéj és csigaház mintha állandó visszatérések sora lenne: gyerekkori tárgyak, nyarak és telek, elhagyott házak, rég meghalt állatok, szülők és nagyszülők arcai sűrűsödnek össze benne. Minden apró részlet a törékenységet, az idő szivárgását teszi kézzelfoghatóvá.
Dérrel meszelt
Fürdés után kiléptem a teraszra.
A szemközti épület ködbe süpped.
Pára nehezül ránk, a házra, a tájra.
Senki. Nincsenek jelentkezők.
Nincsenek távozók. Mintha partja
sem lenne az esti gomolygásnak.
Őzek úsznak távoli, vak pusztákon.
Ott felejtett körbálák a bóják.
A mélyén vagyunk, nem is létezünk.
Nincsenek beköszönők.
Nincsenek búcsúzók. Senki.
Az utcák szezonon kívüli medencék.
Tompaszürke szitálás dől ránk.
A jelzőtábla horpadt villantó.
Nem adnak fényt. Nem kapunk fényt.
Mi vagyunk a mélyén, szétszéledve.
Sosem találkozunk újra. Sohasem.
Mégis. Látom, ahogy vonultok.
Befogad benneteket a ködfal.
Arcok laknak a láthatatlanban.
Milyen fehér ez a dérrel meszelt.
Ez a holdpengéjű. Milyen fehér.
Hartay képei egyszerre konkrétak és álomszerűek: a köd, a dér, a nyárfaerdő vagy a víz alatti árnyak nem puszta díszletek, hanem az emlékezet alakzatai, amelyekben újra és újra felbukkan a hiány. Az őzek, a halak, a madarak mind olyan közvetítők, akik a látható világon túlra mutatnak, mégis mélyen gyökereznek a mindennapi tapasztalatban. A kötetben nincs helye a pátosznak: a legnagyobb megrendülést a mellékesnek tűnő, kicsi mozzanatok hozzák – egy kerti szék nyikorgása, egy elszakadt függöny, egy törött kancsó.
A kötetben szereplő versek nem lezártak, sokkal inkább felnyíló töredékek: a megszakított mondatok, a váratlan képváltások, a szétcsúszó idősíkok azt sugallják, hogy maga a nyelv sem tudja teljesen befogni az emlékezés súlyát.
Hartay költészete itt egyszerre nagyon személyes és közösségi: minden olvasó ráismerhet saját elveszett helyeire, hiányzó alakjaira.
A Nehéz beszélni az északi táborról erős, következetes kötet. Hartay hangja talán letisztultabb, mint valaha, és ebben a tisztaságban ott van a felismerés: hogy beszélni talán valóban nehéz, de nem beszélni végzetes volna. Ez a könyv egyszerre egyfajta gyászmunka és megőrzés is – a törékeny jelen és az eltűnő múlt egyensúlyát teremti meg, pontosan, mélyen, megrendítően.
Hartay Csaba: Nehéz beszélni az északi táborról
Okapi Press, 2025, 3990 Ft
