Gyanítom, nem jól kezdtem el olvasni ezt a könyvet. (Már ha van olyan egyáltalán, hogy „jól olvasni”.) Képzeljük el, hogy a szöveg egy ménkű nagy öböl – hát én fogtam magam, és elkezdtem úszni a túlpart felé. Ez egy vállalható módszer, ha a távolság belátható, és kiszemelhetünk a túlparton egy fix pontot, mondjuk egy világítótornyot, ami viszonyítási pontként szolgál, és egyben jelzi, hová kell megérkezni. Itt viszont nincs világítótorony, csak a végtelen víz van. Következésképp egy idő után az ember elbizonytalanodik, létezik-e egyáltalán megérkezés, vagy a semmiből a semmibe tartunk, és miközben efféle kétségek gyötörnek, olvasóizmaink tejsavat termelnek – hamarosan beáll az izomláz.
Szerintem az optimális stratégia ezzel a könyvvel az, hogy nem próbáljuk meg lendületből átverekedni magunkat rajta.
Célozzuk meg inkább az egyik közeli szigetet, kényelmesen ússzunk oda, lazuljunk kicsit a pálmák alatt. Aztán ha megelégeltük, nézzünk ki egy újabb állomást, újabb homokos partot magasba karmoló pálmákkal. És így tovább. Nem sietünk sehová, csak élvezzük a tengerérzést. Lebegünk a sós vízen, hallgatjuk, ahogy a sirályok vitáznak egymással, nézzük a kék eget, ide mennek a felhők, oda mennek a felhők, elvagyunk. Ha olyanunk van, visszaúszhatunk egy szigetre, ahol már jártunk, biztos találunk ott valamit, ami először elkerülte a figyelmünket. De akár azt is megtehetjük, hogy kihagyjuk a szomszéd szigetet, és egy távolabbit látogatunk meg. Nincsen jó sorrend, szabadok vagyunk. Bízzuk magunkat az áramlatokra.
Törekvés a mélyebb igazságra
Ha ezt a könyvet úgy olvassuk, hogy előbb átmegyünk az első száz oldalon, aztán az utolsó száz oldalon, végül a maradékon (vagy akár fordítva), lényegében ugyanazt a könyvet kapjuk, mint a hagyományos olvasási módszerrel. Mindez megmagyarázza, miért nem lehetséges a regény címkét ráhúzni. Hisz szó sincs bevezetésről, tárgyalásról, befejezésről, a hagyományos időkezelésnek pedig még az árnyéka sem vetődik rá. Holott a téma elméletileg megengedné, hogy Nádas „halott barátai”, Mészöly Miklós, Polcz Alaine vagy Esterházy Péter valamiféle linearitásnak legyenek alávetve: először látnánk a megismerkedés aktusát, aztán a barátság kibontakozását, és végül elbúcsúznánk tőlük. De gyanítom, az ember valójában nem így gondol vissza a barátaira – nem történetfüzérnek látja őket, nem életeseményeik egymásutániságának. Ha mégis így írja meg, az kompromisszum, amelyet az irodalmi konvenciókkal köt az író. Vagy – durvábban mondva – hazugság.
Nádas ezt elveti – amikor a barátairól beszél, él ugyan az anekdoták eszközével, de azok egymásutániságát nem az időrend, hanem valami mélyebb igazságra való törekvés hajtja.
A témából fakadóan adná magát az is, hogy a szöveg emlékművé váljon, egyfajta mondatokból faragott szoborrá, aminek bevallott célja, hogy az örökkévalóság részévé tegye a mulandó húst. Az örökkévalósággal persze kokettálunk itt is, de ez a szöveg minden, csak nem szoborszerű. Nem szilárd, moccanatlan fizikai tárgy, aminek anyaga kő vagy bronz – sokkal inkább folyadék. Finoman hullámzó vízfelület. Igen: tengeröböl. Olyasmi, amit nem körbejár és bámul az ember, orrát a vitrin üvegére tapasztva, hanem belemerül és lebeg rajta.
Nádas, az alkimista
De akkor végtére is mi ez a könyv? Mit tesz Nádas? Az utóbbi kérdésre azt hiszem, az a válasz, hogy először is: dekonstruál. Fogja a szeretett holtakat, és szétszedi őket emlékekre, párbeszédekre, sőt puszta gesztusokra, a szájuk ívére, a kezük formájára. Mindez persze csak egy elképzelt irodalmiság platformjáról nézve dekonstrukció – onnan, ahol az elmesélhető sztorik laknak, a hosszú, egybefüggő történetek. Valójában talán egyszerűen egy másfajta konstruálást látunk, olyat, ami jobban leképezi azokat a komplex érzéseket, amelyek barátainkkal egybekötöttek minket. Akárhogy is: a makrotörténet beáldozásra kerül, és átveszi helyét a számtalan mikrotörténet, mondjuk egy ontológiai vita a Duna-parton, vagy akár csak egy emlékezés egyetlen futó kézmozdulatra. Dolgok, amelyek látszólag esetlegesen kapcsolódnak egymáshoz, mégis: ilyenekből állnak össze az emlékeink.
Ez elméletileg a szétesés maga, extrém magas entrópiájú irodalom, ami magában hordozza annak veszélyét, hogy az egész miskulancia atomjaira hullik. Igazából két dolog van, ami egyben tartja. Az egyik természetesen a nyelv. Nádas képes úgy használni a „lett légyen” szókapcsolatot, hogy az nem tűnik avíttnak vagy komikusnak – érezzük, hogy bizony annak ott van a helye, annak ott helye van. Hajlok rá, hogy ez az ún. „Nagy Írók” ismérve. Ebben rokon Esterházyval, azzal együtt, hogy az irodalomról alkotott vízióik számtalan kérdésben eltérnek – ám mind a ketten birtokában vannak a nyelv mélyebb megértésének és uralják annak rejtett regisztereit. Csak amíg Esterházy a határvidékeken kóborol, azokat a nyelvi létformákat keresve, amelyeket még nem látott élő ember, addig Nádas a kapcsolatok, ember és ember, ember és világ viszonyát akarja a nyelv eszközével pontosan megragadni, olyan pontosan, ahogy előtte senki sem tette. Ha Esterházy felfedező, Nádas alkimista. Mégpedig olyan alkimista, aki – úgy tűnik – nem bíz semmit a véletlenre. Pontosan tudja, hány milligramm szárított szárcsagyökér és menyétszőr kell ahhoz, hogy a kulimászból Bölcsek Köve legyen. Következésképp a rövid szegmensek kristályos tökélye kárpótol minket a „Nagy Elbeszélés” hiányáért.
De van még ennél is fontosabb habarcs. Valami, ami lágyságot ad a szövegnek, holott az végső soron mégiscsak a hiányról, a veszteségről szól. Ez pedig – nem jut eszembe jobb szó, pedig tudom, most inog alattam a híd a giccs szakadéka fölött – a szeretet. Ez a szeretet adja meg a szükséges koherenciát, ez a szeretet itatja át a mondatokat, miatta érezzük, hogy a szerteszét guruló emlékek fontosak, muszáj volt elmondani és jó volt meghallgatni azokat. Ez a szeretet nem vak, látja tárgyának hibáit, emberi gyarlóságait, és nem is fél beszélni róluk. De ezek a gyarlóságok nem csökkentik az erejét, sokkal inkább aládúcolják azt. Mert csak egy satnya szeretet hőköl vissza a hibáktól, az erős átrágja magát azokon. Tanul és építkezik belőlük. Formát ad egy gyönyörű kötetnek.
Nádas Péter: Halott barátaim
Sárközy és Társai, 2025, 7490 Ft
