„Annak a generációnak a tagjait, akikkel elindultam művészként, vagy felemelte egy személyes siker, vagy elég egyértelműen parkolópályára tették őket” – mondta Veiszer Alinda műsorában Simon Márton költő, fordító, könyvkiadó. Nemzedéke legfontosabb prózaírójának Krusovszky Dénest tartja, szerinte erős generáció az övék, és jellemző rájuk az is, hogy miközben elviselhetetlen dolgok történnek velük, eltelik az életük.
Faajtók mögött
„Egy református lelkész fia vagyok. Vastag, faajtós épületekben töltöttem az életem első húsz évét, szinte kivétel nélkül, és mindenhonnan úgy jöttem ki, hogy felgyújtanám” – fogalmazta meg a beszélgetés egy pontján Simon. Aztán hozzátette, hogy sem igazságtalan nem akar lenni, sem pedig vagdalkozni nem szeretne, de tény, hogy erős intézményi struktúrák határozták meg a fiatalkorát, és ezek árnyékában kellett felnőnie. Végül úgy zárta a gondolatot, hogy „a felgyújtani, az azért erős”.
Simon Márton a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában érettségizett, aztán a Pázmány bölcsészkarára, majd a Károlira járt. Az interjú egy későbbi pontján azt mondta, nem hívő, viszont „a tisztességességre való abszolút imperatívuszt nagyon éreztem, és borzasztó nehéz vele együtt élni”.
Félelem és rettegés
A beszélgetés a hierarchiák, illetve az azokon kívüli működés lehetősége körül gravitált, és felfedte az ebben rejlő ellentmondásosságokat is. A körömrágós rettegés helyett Simon Márton szerint az irodalom intézményrendszerének úgy kéne működnie, hogy mindent szabad legyen. Veiszer Alinda visszakérdezett, hogy tehát az lenne a jó, „ha nem kéne félni a megítéléstől”. Erre Simon válasza az volt, hogy „itt nem félelem, hanem rettegés van, mindenki bénultan tipeg, miközben látszik, hogy omlik össze az egész”. A műsorvezető tovább faggatta, hogy ezek szerint akkor a rendszeren kívüliség repít? „Hát, ezen a rendszeren kívül igen! Ez a rendszer ugyanis nem képes irodalmi Nobel-díjakat kitermelni” – mondta Simon.
Számára a szabálytalanság az, ami fontos és érdekes, de hozzátette, hogy annyira azért ő sem punk, hiszen az igazi punkok az ő korában már rég halottak. Mint mondta, bár eladott már egy Gellért-hegyni kötetet, kanonizálódni nem akar. Az állandó újrakezdést, kívülállást elvégre jól kezeli, a beérkezettség lehetősége azonban rossz érzéssel tölti el.
„Mit kezdenél egy állami díjjal” – kérdezte a műsorvezető? „Elvinném belőle nyaralni a családomat” – válaszolta Simon, de szerinte ez fel sem merülhet, ő sosem fog ilyet kapni. Az interjú egy pontján felvetette, hogy „politizáljunk egy kicsit, de ne politizáljunk nagyon, mert elkezdek rantingelni, hazamegyek, és a feleségem azt mondja majd, hülye voltam, és igaza lesz.” Mindenesetre hozzátette, hogy „a hárombetűs rendszerben, aminek nem mondjuk ki a nevét, a teljesítmény hiánya a valódi teljesítmény, és tilos gondolni bármit is”.
Bejött neki
Hidegen hagyja, hogy a nagytőkések és a döntéshozók olvasnak-e verseket, még ha az is lenne szerinte a józan döntés, hogy elolvassák a kortárs költeményeket. Neki viszont a költészet életcélt szolgáltatott, sikereket és barátságokat adott, ebből a szempontból nagyot javított az életén, vagy ahogy ő fogalmazott, „váratlanul jól bejött”. Szó esett arról is, hogy az utóbbi időben hangsúlyosabb lett a verseiben a kritikus hang és a humor. A Covid alatt megjelent kötetében nagyon okos akart lenni, az pedig felszabadítóan hatott rá, hogy a legfrissebb, Hideg pizza című gyűjtemény megírása alatt a legkevésbé sem voltak efféle céljai. A szóban forgó kötet a saját kiadója, az Okapi Press gondozásában jelent meg.
„Az a kiadó, ahol szerettem volna megjelenni, nem létezett, ezért az volt az egyetlen opció, hogy megcsinálom ezt a helyet” – mondta az Okapi alapításáról, és az sem véletlen, hogy a vállalkozást éppen egy rejtőzködő, titkos állatról nevezte el.
Ahogy a fentiekből is kiderül, Simon Márton túlságosan biztonságinak, fáradtnak, vagy ahogyan fogalmazott, „talpas betűsnek” érzi a hazai könyvkiadást. Az interjúban részletesen beszélt arról, miért hozta meg a döntést, hogy a nagy terjesztői hálózatokban ne legyenek kaphatók sem a saját, sem pedig az Okapi könyvei, illetve hogy milyen szempontok alapján választotta ki publikálásra kollégánk, Ráday Zsófia költeményeit.
Kilométerkövek és falak
„Elsőkötetes költőnek lenni hatalmas szívás” – mondta, és hozzátette, hogy ő hét évig írta az első kötetét. Elmesélte, mi hozta el szerinte itthon a slam poetry sikerét, valamint az édesanyja elveszítéséről és a kislánya születéséről is beszélt. Megtudtuk, hogyan került a kiadójához Tandori Dezső „nullás kilométerköve”, vagyis a visszautasított verseit tartalmazó, kézzel írt notesz, és hogy miként lett abból náluk kötet. A családon belül ideológiai feszültségek kapcsán pedig azt mondta, a rendszerváltáskor arról nem volt szó, hogy eltelik harminc év, és erőfeszítést jelent majd szóba állni a szüleinkkel, „úgyhogy nem olyan nehéz kiábrándultnak lenni”. Ennek ellenére ő néha áttöri a falakat, máskor pedig falnak megy. „Ez egy kicsit arról is szól, hogy ne unatkozzak, mert unatkozni nem nehéz.”
Az interjúban szóba került a lelkesedés, a türelmetlenség és egy égő játszótér is. Hogy lesz egy rettenetes nyaralásból versszöveg? Miként kötöttek ki pólókon a sorai? Mi volt az a pillanat számára, amikor úgy érezte, kinyílik a csillagkapu?
A teljes beszélgetésből, amit havi díjért cserébe ezen a linken lehet megnézni, mindez kiderül.
