Patti Smith, a nagy sikerű Kölykök szerzője új memoárjában mesél a munkásosztálybeli Philadelphiában és Dél-Jersey-ben töltött gyerekkoráról, amely tele volt eltűnő szomszédokkal, véget nem érő betegségekkel, és könyvekkel, amelyek megnyitották előtte egy fantáziavilág kapuját. Felidézi kamaszéveit, amikor legnagyobb hősei Arthur Rimbaud és Bob Dylan voltak. Beszél házasságáról ,,élete szerelmével", Fred 'Sonic' Smithszel, akivel két gyerekük született, közös életükről Michiganben és a gyászról férje halála után. Az első lemeze, az 1975-ös Horses megjelenését megelőző időkről, majd a stúdiózásokról, az úton levés élményéről, a művészi szabadságról és a képzelet erejéről, amely segít a hétköznapit csodálatossá, a fájdalmat pedig reménnyé alakítani. Az Angyalok kenyere Patti Smith eddigi legszemélyesebb könyve. Olvasson bele!
Gyászcipő
Valahol, egy utazóládában, egy másik élet féltve őrzött maradványai közt ott lapul egy sima szürke napló, benne az utolsó michigani írásaimmal. Két különböző bekezdésen dolgoztam a kártyaasztalnál a konyhában, újra és újra átírtam őket, és alig fogtam fel, mennyire megszállottja lettem annak, amit csinálok. Nem jöttem rá, hogy ezek lesznek a Freddel közösen teremtett világunk utolsó szavai. Október végén hagytam abba az írást, amikor az időjárás már baljóslatúnak érződött, mintha folyamatosan egy közelgő viharra akarna figyelmeztetni. A gondokkal teli, mégis kiszámítható nyugalom illúziója szertefoszlott, és kegyetlenül védtelenek lettünk. Ő volt a mi védelmezőnk, még a küzdelmében is, bús kastélyunk királya.
Amikor Fred kórházba került, Linda és Toddy Michiganbe repültek, hogy a gyerekekkel legyenek. A fejemet a kórházi ágy szélére hajtva aludtam el. Fred korábban soha nem volt kórházban, és úgy gondolta, ha egyszer oda kerül, már nem jön vissza. Felébredtem, amikor bejött egy ápoló, hogy ránézzen. Volt egy naptár a falon, minden lap egy napot jelölt, és a férfi megállt, hogy letépje az előző napot. Fölnéztem a dátumra, és összerezzentem: november 4-e volt, Robert születésnapja. Fred aznap délután halt meg, a kórházban, ahol a gyermekeink születtek. Születés, szerelem és halál, soha nem érnek össze, mégis elválaszthatatlanok.
Az ágyunkra terítettem a fekete pliszírozott ruhámat. Ugyanezt viseltem, amikor először találkoztunk Freddel, még Paul Gettytől kaptam. Egyetlen selyemruha éles redőiben ott volt az életünk íve. Hosszú és bő szabású volt, legyezőként terült szét, ha fordultam benne. Egy táncos ruhája, most gyászruha. Borús november reggel volt, közeli barátok és a család gyülekezett Detroit legrégebbi temetőjében egy jóságos angyal szobra alatt. Úgy temettük el, mint a kapitányunkat, hiszen mindenekelőtt kapitány volt, még ha meg is fosztották a hajójától.
Istentiszteletet tartottunk a Hajósok templomában, ahol összeházasodtunk. A szertartás egybeesett az Edmund Fitzgeraldon odaveszett tengerészek tiszteletére rendezett éves megemlékezéssel, amikor huszonkilencszer szólal meg a templom harangja. Ingles atya, aki tudta, mennyire rajongott Fred ezért a szertartásért, beleegyezett, hogy a virágok és a pusztulásra ítélt hajó modellje ott maradjon az istentisztelet alatt is a szentélyben. Nem tudtam felkelni. Nem tudom megtenni, mondtam az öcsémnek. Muszáj, felelte, és végigsimította a ruhám redőit, aztán beültünk az autóba, és elindultunk a templomba.
– Mit mondjak?
– Majd jön magától – mondta, és bekapcsolta a rádiót.
Felcsendült a What a Wonderful World. Sohasem szerettem, de bármikor meghallottuk Freddel, mindig azt mondta, Trisha, ez a te dalod. Én mindig tiltakoztam, de Fred ragaszkodott hozzá, hogy ez az én dalom. Megkérdeztem Toddyt, szerinte miért mondta ezt. Mert menthetetlenül optimista vagy, felelte. Ez a Fred, gondoltam, a végén még rávesz, hogy elénekeljem ezt az átkozott dalt.
A testvéreim néhány napig velem maradtak a temetés után. Linda elvégezte az összes házimunkát, és szerető gondoskodással vett körül minket. Toddy a gyerekeket vigasztalta, biztonságot sugárzott, és ez megnyugtató volt. Észrevettem, hogy szedi a szemöldökét, és az arcvonásai is lágyabbnak tűntek. Mégis, mint mindig, most is az asztalnál ült, cigarettázott, és a sportrovatot olvasta. Biztosított róla, hogy segít felnevelni Jesse-t és Jacksont, és mellettem marad. Megígérte a gyerekeimnek, hogy mindig számíthatnak rá, és szóba került, hogy esetleg Virginiába költözünk, ahol volt egy kicsi, japán stílusú otthona. Hogy mindannyian élhetnénk együtt.
Eljött a december, és a remény elég erőt adott, hogy elmenjek, és megvegyem a karácsonyi ajándékokat. Taxit hívtam, és elindultam a Toys„R”Us-ba. Csomagokkal megrakodva értem haza, pici sikerélménnyel. Az üzenetrögzítő be volt kapcsolva; tizennégy üzenet érkezett. Még soha nem kaptunk ennyi üzenetet, és mind, egytől egyig ugyanaz volt: Patti, hívj fel. Tara, az anyám, az apám, a húgom, a húgom, a húgom. Toddy nem hagyott üzenetet. Nagy lélegzetet vettem, és visszahívtam Lindát. Mi történt Toddyval? Ó, Patti, zokogott. Kérlek, ne mondd el, kiáltottam, aztán az állat, amelyik valószínűleg bennünk lakozik, átvette az irányítást az egész testem felett. Elejtettem a telefont, a földre kuporodtam, és jajgatni kezdtem.
Az öcsém sztrókot kapott, miközben a lánya karácsonyi ajándékait csomagolta be. Mellette ott volt az újság a sportrovatnál nyitva, és egy hamutartó teli csikkel, de Rachelé volt az utolsó szó; Rachel haja, ruhája és sminkje tökéletes volt.
A gyerekkorunk valaha mindhármunké volt. Felnőttként gyakran felidéztünk mindent, a hírhedt kalózkalandjainkat, titkos fegyvereinket: a parittyát, a faág korbácsot vagy a hajcsatot Linda hajából, amelyet a napba tartottunk, és átváltozott. Toddy pár évvel a halála előtt megígérte, hogy lejegyzi a történeteinket, kibővítve a saját fiús szerencsétlen incidenseivel. Időről időre biztosított, hogy már dolgozik rajta, még címet is adott neki: Thomasék földje. Volt pár naplója, de csak egyetlen ilyen történetet találtunk, Jackie Riley bukását. Könnyekig meghatódtam, mert a csodával határos hőstettemről szólt, és az öcsém lovagi hűségéről leleményes keresztes hadjáratunkban. Ott fedeztem fel, hogy a történetei nem egy fiúról, hanem a benne lakozó, felszínre törni vágyó lányról szólnak. Bánom, hogy sohasem ismertem meg Rachelt. Ragaszkodtam az öcsém férfi énjéhez, ezért sohasem ismertem igazán. De tudtam, mi lakozik a szívében, és még ma is látom halványkék szemét, magamon érzem biztató tekintetét.
A virrasztást Dél-Jersey-ben tartottuk. Nem messze onnan temettük el, ahol felnőttünk. Magammal hoztam a Cacharel selyemruhát, valaha ő választotta nekem egy cannes-i boltban. Soha nem illett hozzám, de Toddy annyira kitartó volt, hogy megvásároltam, és időnként fölvettem a motorosdzsekimmel. Csak később jöttem rá, hogy a ruhát nem nekem szánta, hanem Rachelnek. Kimberley kezébe adtam, és megkértem, hogy tegye a koporsóba, hogy azt viselhesse, amikor egyiptomi csónakjában elindul egy másik élet felé.
Patti Smith: Angyalok kenyere
Fordította: Vereckei Andrea
Magvető, 2025, 7499 Ft
