Az utóbbi években október elején rendszeresen megkapom azt a kérdést, hogy „na, szerinted ki kapja a Nobel-díjat?”, és ilyenkor persze megpróbálok a legjobb tudásom szerint válaszolni. Ez néha jól sikerül, néha nem. Idén nagyon betaláltam, hiszen biztos voltam abban, hogy a győztes egy közép-európai férfi lesz, ráadásul a top hármas tippemben szerepelt a későbbi díjazott Krasznahorkai László, a román Mircea Cărtărescu, valamint az ukrán irodalom talán legismertebb tagja, Szerhij Zsadan.
Zsadan díjazásában természetesen szerepet játszott volna az orosz–ukrán háború is, de ha megfeszítenek, sem tudnék még egy olyan alkotót említeni, aki a jelenleg is a fronton szolgáló művészhez hasonlóan sokoldalú lenne. Ugyanis írt ő már több ragyogó regényt és kisprózakötetet, de ezenkívül nemcsak Ukrajna talán legjobb költője, hanem népszerű rockzenész is. Pont az a kategória, aki ugyan nem teljesen ismeretlen Magyarországon, de akinek azért érdemes vázlatosan bemutatni a magyarul megjelent műveit.
Az ukrán valóság krónikása
Zsadan legsikeresebb regénye, A diákotthon eredetileg 2017-ben jelent meg, így még a most is zajló háború korai, nemzetközileg szinte észrevétlen, de már pusztító szakaszában játszódik. Főhőse, Pása egy minden iránt közönyös ukrán nyelvtanár, akinek mégis útnak kell indulnia, hogy kimenekítse unokaöccsét egy ostrom alatt álló diákotthonból.
A regény mindössze három nap történéseit követi, mégis szinte tapinthatóvá válik benne a kelet-ukrajnai valóság: a sártól nehéz utak, a folyamatos fenyegetettség, a látóhatárt elnyelő januári eső. Ahogy Pása egyre beljebb kerül ebbe a világba, úgy kénytelen lépésről lépésre szembenézni a háborúval, amelyről addig tudomást sem akart venni.
A fenyegetés Zsadannál személytelen, arctalan erő, mintha csak a levegőből sűrűsödne ki, és épp ettől válik még ijesztőbbé.
A diákotthon nem csupán realista háborús regény, hanem annak története is, hogyan omlik össze a közöny, ha a világ hirtelen ránk szakad. Zsadan nem kiáltványt ír, hanem egy átlagember útját követi, akinek meg kell értenie, hogy a történelem akkor is utolér, ha hátat fordítunk neki.
A szerzőt sokan ismerik őt a jóval korábbi, és teljességgel más stílusú és hangulatú regénye, a Depeche Mode miatt is. Ez az alkotás a frissen függetlenné vált Ukrajna világába repíti el olvasóit, melyben alkohol- és drogfüggő fiatalok próbálják meg elütni idejüket, ráadásul úgy, hogy ezen a sodró lendületű történeten egyszerre lehet önfeledten röhögni, de teljes szívvel elszomorodni is.
A Harkiv Hotel Zsadan teljes költői pályáját átölelő válogatás, amelyet a háború krími (2014) és országos (2022) szakasza tagol három részre. A szerkesztés világosan mutatja, mennyire szorosan kapcsolódik a szerző életműve az ukrán történelemhez, és milyen sokféle formát, hangot és megszólalásmódot dolgozott ki az elmúlt évtizedekben.
A korai versekben a frissen függetlenedett Ukrajna zűrzavaros mindennapjai jelennek meg: maffiózók, szétesett karrierek, félresiklott életek, és a felismerés, hogy a társadalom érdektelensége is része a romlásnak. A későbbi szövegek már a háború közvetlen tapasztalatát hozzák – a fenyegetés állandó jelenlétét, a bibliai motívumok átírását, a menekülő városok atmoszféráját, valamint a veszteség és kitartás mindennapi arcait. A Harkiv Hotel így egyszerre mutatja meg Zsadan lírájának sokszínűségét és azt az etikai tartást, amely a legnehezebb időkben is a szavaira nehezedik.
Apró darabok, mégis összeállnak egy nagy egésszé
Na, melyik műfaj maradt ki a felsorolásból? Hát, persze hogy a kispróza. A most kiadott Mezopotámiából azonban megtudjuk, milyen novellákat ír az ukrán. Vélhetően sokakat meglephet az új kötet címe: miért éppen Mezopotámia? Nos, azért, mert ez a kilenc, egymáshoz több nyíltabb, illetve rejtett szálon is kapcsolódó történet mind egy két folyó által határolt és Zsadan számára egyértelműen misztikus területen játszódik, mégpedig a kelet-ukrajnai Harkivban. Azt mindenképpen tudni kell az új művel kapcsolatban, hogy nem sokkal a háború első, 2014-ben kezdődő szakasza előtt íródott, így egy olyan világról tudósít bennünket, amely azóta sajnos örökre elveszett.
Bár ezek a történetek több szálon is kapcsolódnak egymáshoz, közös bennük, hogy – szerepeljenek bár itt emlékezetes női karakterek is – mindegyik főhőse egy-egy a sors, illetve saját hülyeségük által is megvert férfi, akik bár hajszolnák a boldogságot, vagy legalább egy kevésbé rossz életet, végül így vagy úgy, rendre elbuknak.
A szerző keretes szerkezettel dolgozik, hiszen az első és utolsó novella is egy baráti összejövetel története, és mindkét esemény egy közeli rokon/barát/ismerős halálához kapcsolódik. Ám míg az első egy halotti tor története, ahol a gyászoló hozzátartozók először a nagyobb nyilvánosság előtt a fiatalon meggyilkolt bokszolóval kapcsolatos erősen cenzúrázott és őt jó színben feltüntető sztorikat mesélnek, hogy aztán egymás között már elmondhassák a sokkal csúnyább valóságot is, addig az utolsóban egy gyógyíthatatlan beteg művésznél gyűlnek össze, hogy mindenki a maga módján elbúcsúzhasson a még viszonylag jó állapotban lévő férfitól.
Mint említettem, a két korábbi általam olvasott prózakötete közül az egyik a háborús poklot közvetítette, a másik pedig egy sírva-röhögős életérzést, a Mezopotámia hangulata viszont velük szemben egyértelműen keserédes nosztalgia. Zsadan történeteiben ugyanis nemcsak sorra buknak el a főszereplő férfiak, de közben folyamatosan azt érezzük, hogy az általuk belakott különös világ is szépen-lassan, de visszavonhatatlanul eltűnik.
„Marat csak pár sarokra lakott, közelebb a folyóhoz. Három perc gyalog. Itt általában egy köpésre volt minden: szülészet, óvoda, zeneiskola, toborzóiroda, bolt, gyógyszertár, kórház, temető. Leélhetted az életed anélkül, hogy elmentél volna a legközelebbi metróállomásig. Pontosan ezt tettük. A folyó fölött lebegő, régi házakban laktunk, átépített, leválasztott lakásokban nőttünk fel, reggel kirohantunk a nyirkos lépcsőházakból, este hazamentünk a reménytelenül lyukas tetők alá, amiket képtelenség volt rendesen befoldozni. Fentről beláttuk az egész várost, az udvarokon éreztük, alattunk fekszenek a kövek, amikre minden épült. Nyáron felforrósodtak – melegünk lett, télen átfagytak – megfáztunk.”
Ugyanazok a figurák, csak kicsit mindig másként
Így a teljesség igénye nélkül olvashatunk itt egy frissen a városba érkező fiatal srácról, aki bár meg akarja hódítani nála jóval idősebb szállásadónőjét, romantikus sikerek helyett inkább csak annak kiállhatatlan kisfiával kell harcolnia, egy másik, az előzőnél kicsit idősebb férfiról, aki tíz éven át kerülget egy olyan rendkívül furcsa lányt, aki már járt szinte mindenkivel a baráti körből, na meg egy harmadikról, aki maffiózó nagybátyja figyelmeztetése ellenére éppen saját unokahúgával kezd ki.
A kötet igazi ereje abban rejlik, ahogyan a veszteségekkel terhelt történetekből mégis valami könnyed természetességgel rajzolódik ki az emberi esendőség.
Zsadan úgy ír ezekről a kisiklott sorsokról, mintha jól ismerné őket: nem nagy szavakkal, hanem apró részletekkel, félmondatokkal, gesztusokkal. Ettől lesz hiteles minden alak, és ettől érezzük azt is, hogy ezek a férfiak nem hősök, hanem nagyon is hétköznapi emberek, akik egyszerűen próbálnak boldogulni.
A Mezopotámia azért működik ennyire jól, mert Zsadan nem akar többet mondani annál, amit ezek a történetek elbírnak. Nem terheli túl őket, nem magyarázza a lényeget, csak hagyja, hogy a pillanatok összeálljanak valami finoman melankolikus egésszé. Van humor, van fájdalom, de mindkettő természetesen van jelen, nem kiemelve, nem hangsúlyozva. Egyébként nagyjából ugyanezt a stílust és látásmódot hozza a szerző címek nélküli versciklusa is a kötet végén.
Ha valaki még nem olvasott Zsadant, ez a kötet remek belépő lehet. Jól látszik benne mindaz, ami miatt olyan sokan szeretik – a pontos megfigyelések, a visszafogott érzelmesség, a városok és emberek iránti sajátos érzékenység. Nem akar nagyot mondani, mégis maradandó. És talán ez a legjobb, ami egy novelláskötetről elmondható.
Szerhij Zsadan: Mezopotámia
Fordította: Körner Gábor
Magvető, 2025, 5999 Ft
